Magyar Krónika, szeptmber 24.

Bencsics Klára

Montreál

A Tihanyi Apátság rövid története

Térségünkben egyedülálló Szent Ányos, Orléans püspökének, a templom védőszentjének tisztelete, aki a hagyomány szerint imáival mentette meg városát Attila hunjainak dúlásától. Nem tudni pontosan, miként terjedt el a szent tisztelete hazánkban, annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy az alapító királlyal hozható kapcsolatba.

A középkori templomról és a hozzá csatlakozó kolostorról csak korabeli ábrázolások alapján alkothatunk elképzelést magunknak. Napjainkra az egész épületegyüttes szinte nyomtalanul eltűnt.

Ma ismert formáját a 18. század közepén nyerte el, amikor 1754 – 1779 között Lécs Ágoston apát irányításával megépült a barokk templom. Belső berendezését Sebastian Stuhlhof faszobrász és műbútorasztalos készítette el. Egyidőben, egységes stílusban készült oltárai, fából faragott, aranyozott szobrai a közép-európai barokk művészet kiváló alkotásai. Ezeket méltón egészítik ki Lotz Károly, Székely Bertalan, Deák-Ébner Lajos mennyezeti falképei, amelyek megfestésére az 1889-90-ben végzett restaurálás során kaptak megbízást.

Az itt eltemetett I. András király tiszteletének köszönhetően szinte érintetlenül fennmaradt az altemplom. A monostor alapításával egyidejűleg épített háromhajós román csarnokkripta az egyetlen korabeli épségben fennmaradt magyarországi királyi temetkezőhely. A kriptában nyugszik az 1060-ban elhunyt király és fia Dávid herceg.

A XVI-XVII. század Tihany történetében is jelentős változást hozott; a török támadások miatt megszűnt a szerzetesi élet, a kolostort végvárrá alakították. Vitéz kapitányai és katonái mindvégig megvédték a török meg-megújuló támadásaival szemben. A török elleni felszabadító háborúk után a királyi kamara a felszabadított területeken álló birtokokat csak úgynevezett fegyverváltság kifizetése után adta vissza egykori tulajdonosainak. Tihanyért ezt a Magyarországi Bencés Rend nem tudta kifizetni, így 1702-ben az ausztriai Altenburg Bencés Apátságának tulajdonába került, ahonnan a Pannonhalmi Bencés Apátságnak majd másfél évtized múltán, 1716-ban sikerült visszavásárolnia. Az 1720-as években megindult a templom és a kolostor újjáépítése. A templomot 1754-ben szentelték fel ideiglenesen, végleges felszentelésére csak húsz esztendővel később került sor.

1786-ban II. József feloszlatta a Bencés Rendet is, így a szerzeteseknek el kellett hagyniuk kolostorukat. Másfél évtized múltán, 1802-ben jöhettek vissza az apátságba. A század 80-as éveire az épület olyan rossz állapotba került, hogy felmerült a templom egésze újjáépítésének gondolata. Miután 1889-1890-ben sikerült megoldani az épületek szerkezeti problémáit, a templomot és a kolostort teljesen felújították. Fél évszázaddal később, 1950-ben a szerzeteseknek újra el kellett hagyniuk a monostort. A templom plébániaként működött, a rendházba előbb szociális otthon, majd múzeum költözött. A Bencés Rend 1990-ben visszatérhetett Tihanyba, de a kolostor-együttest csak 1994-ben kapta vissza a magyar államtól.

Évszázadok tanúja
Alapításának 950 éves évfordulóját ünnepli a Tihanyi Bencés Apátság

 Az „évszázadok tanúja”, a Tihanyi Bencés Apátság hosszú és változatos történelme során többször élte át a virágzás, hanyatlás, pusztulás, pusztítás és újjáéledés szakaszait. A monostort I. András király (1046-1060) alapította 1055-ben Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Ez az eredeti formájában fennmaradt alapítólevél egyúttal a magyar nyelv legrégibb írásos emléke is, mert az okirat latin nyelvű szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használtak.

Napjainkban a Tihanyi Bencés Apátság különleges helyzetének – nemzeti emlékhely, monostor, liturgikus központ, a művészetek találkozóhelye -, páratlan természeti szépségének és történelmi nevezetességeinek köszönhetően hazánk egyik legtöbb látogatót vonzó idegenforgalmi helye.

A Tihanyi Apátságban élő közösség az 1998 július 11-én kelt főapáti rendelkezés értelmében Pannonhalmától függő perjelségként működik növendékfelvételi joggal. Az Apátság perjele 1994 óta Dr. Korzenszky Richárd OSB.

Perjel úr, miről mesél Tihany, ez a 950 esztendőre visszatekintő nemzeti emlékhely?

Tihanynak sajátos hangulata van. Valami vonzotta ide, erre a helyre az embereket, vonzotta a domboldalba a barátlakások építőit, a szerzeteseket az András király alapította apátságba. A templomok összefognak, emberközösségeket gyűjtenek egybe. Találkozási hely a templom, és a tihanyi különösképpen is az. A szláv helységnév, a Tihany, sokféle népet kapcsol össze. Az itáliai eredetű bencések, a szláv (talán Kijevvel kapcsolatban lévő) szerzetesek, a nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező királyi család, a frank védőszent, és sorolhatnám tovább azt a sokféleséget, ami itt harmonikus békében találkozik. Jelképes értéke van annak, hogy éppen a tihanyi alapítólevél szövegében találjuk az első írásban rögzített magyar szavakat és az első magyar kifejezéseket: árokfő, körtvélyfa, monorokereku, feheru uaru rea meneh hodu utu rea. Nemzetközi kultúra, széles kapcsolatok jele és hordozója a latin nyelv, aminek sorai között megjelennek a mi anyanyelvünk emlékei.

Értékvesztett világunkban „értékállóság” után vágyunk, biztos igazodási pontokat keresünk. Milyen követendő példát állíthat Tihany a ma embere elé?

Változó, sokszor bizonytalan világban élünk. Szükségünk van arra, hogy érezzük és megtapasztaljuk a közösséget. Nem nélkülözhetjük a múlt embert formáló erejét. Jövőnk csak akkor van, ha tisztában vagyunk múltunkkal. Aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja azt sem, hol van, s aki nem tudja hol van, nem tudja merre megy tovább. A „merre tovább” mindannyiunkat kell hogy izgasson. Ez a hely, ez az ősi templom sugall és ösztönöz mindenkit arra, hogy távlatokat keressen, hogy jövőt építsen. Tegyünk tanúságot arról, hogy az embernek van jövője. Lehet, és képesek vagyunk rá, hogy új arculatot adjunk a világnak. A világnak, amely éhezi és szomjazza az igazságot, amely egyre nagyobb különbséget támaszt ember és ember között akkor, amikor gazdasági vetélytársnak tekinti az egyik ember a másikat ahelyett, hogy testvérnek ismernék el egymást. Az életnek csak úgy van értelme, ha jövőnk is van, jövőnk pedig elválaszthatatlan múltunktól, alapjainktól. Szükségünk van vezetőkre, akik nem a változó irányú szélhez ragaszkodnak, hanem sziklára akarnak építeni.

Milyen iránytűhöz igazodjunk?

 Ember- és jövőkép nélkül célt vesztünk. Ha nincs képünk az emberről, akkor csupán megtörténnek velünk az események, nem pedig mi alakítjuk a történelmet. Ha nincsenek eszményeink, akkor nincs, ami felé haladjunk hétköznapjainkban. Ha gyakorlati életünkben az ember nem más, mint termelő állat, akinek addig van értéke, ameddig produktív, amíg pénzben kifejezhetően hasznos a létezése, akkor embertelenné formáljuk magunk körül a világot, amelyben saját magunknak sem lesz helyünk.

Mi az, amihez igazodnunk kell, hogy valóban szabad és élhető jövőnk legyen?

Olyan világban szeretnénk élni, amelynek levegője van. Amelyben nem nyomasztanak rémképek, sem ideológiai, sem gazdasági rémlátomások. Amelyben világos a mi helyünk. Amelyben nem bábjátékfigura a nemzet idegen gazdasági érdekeltségek kezében. Ahol a politika nem érdekcsoportok, hanem egy nemzeti közösség életlehetőségeinek megteremtésén fáradozik. Azt kívánom, jöjjünk rá arra, hogy az élet mennyisége és minősége nincs egyenes arányú összefüggésben egymással. Jöjjünk rá arra, ami ősidők óta megőrző, így is mondhatnám: konzervatív érték: tettek, dolgok igazsága nem pillanatnyi érdekektől függ, és nem népszavazás útján mondunk ítéletet arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Döbbenjünk rá, hogy az élet olyan érték, ami fölötte van minden anyagi jólétnek vagy hatalmi érdeknek. Rájövünk majd arra is talán, hogy az ember önmagát megvalósítani nem tudja, ha nem tekinti értéknek a családot, a hazát, a közösséget. Személy és közösség egymást feltételező fogalmak legyenek a gyakorlati életben is. Szabadságunk akkor teljesedik ki, ha készek vagyunk vállalni önmagunkat, múltunkat, jelenünket.

Perjel úr, 1992-ben nagy lendülettel láttak neki az apátság épületegyüttese restaulásának. Lehet-e azonban és hogyan a rend szellemiségét „restaurálni”?

Lehet és képesnek kell lennünk rá. Tény, hogy az 1950-es államosítás után eltelt több mint negyven esztendőben a tihanyi apátsági templom tulajdonképpen plébániatemplom lett, következésképpen az itt működő lelkipásztor egyszerűen plébános volt. Ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy az emberek tudatából eltűnjék az, hogy a szerzetes nem egyszerűen plébános, hanem közösségben élő ember, akinek a számára a plébánia vezetése egy a lehetséges munkák közül. Életének elengedhetetlen vonása ez a közösség, mert annak tanúságtevő szerepe van, elkötelezettségének jele és serkentője. A bencés jelszó, a Pax – egy középkori meghatározás szerint – az a nyugalom, amely a rendezettségből származik. A rend tradíciója tulajdonképpen nem más, mint ennek a békének a szolgálata bármilyen munkaterületen. Ha tehát egy közösség rendben tud élni önmagával, akkor egyrészt kisugárzó ereje van, másrészt képes arra, hogy befogadjon embereket, akik, ha tudunk segíteni nekik abban, hogy az életükből gyakorta hiányzó rendet újra megtalálják, és azt saját magukban felépítsék, velünk találkozva igazodási pontot találnak.

 Tihany tehát nem csupán egy, a területileg hozzátartozó, meghatározott egyházközséget ellátó plébániatemplom, hanem lelkiségét messzire kisugárzó monostor, szerzetes közösség is. Hogyan ítéli meg ennek a közösségnek a jövőjét?

Mint említettem, az önmagával rendben élni tudó, másokat el-és befogadni tudó közösség képes a hozzáérkezőknek olyasmit adni, amit másutt hiába véltek vagy reméltek megtalálni. Hiszem, hogy az újjáéledő szerzetesi közösség egyre inkább meg tud majd felelni ennek az evangélizációs feladatának és ebből (is) eredően megnövekedhet vonzóereje.

A csodálatosan szép barokk templom, a kolostor kiállítótermei „csak” olyan nevezetességek, amelyeket látni kell, vagy ennél sokkal többet tudnak nyújtani az idelátogatónak?

A turisták számára Tihany elsősorban látványosság ugyan, mégsem mindegy, mit látnak, mit hallanak magában a templomban, illetve onnan a kiállítótermekbe érve mivel találkoznak, milyen benyomások érik őket. A templom nem csupán műalkotás, hanem Isten háza. Ami szépet templomépítés és díszítés címén a századok készítettek, abból a meggyőződésből fakadt, hogy minden templom - a legszerényebb is – túlmutat önmagán. A templom tehát Húsvét, Pünkösd, Karácsony és az egyházi év jeles napjain elsősorban a közös ünneplésre kell hogy összegyűjtse az idelátogatókat, ilyenkor a múzeumi, idegenforgalmi jellegnek másodlagosnak kell lennie. Ami a kiállításokat illeti, semmiképpen sem szeretnénk direkt vallási propagandát, ellenben képviselni és közvetíteni akarjuk az ide látogatóknak a transzcendens művészetet. Ezekben a termekben helyet kap minden, ami ezzel összefügg. Szeretnénk megmutatni, hogy van modern transzcendens művészet Magyarországon, és ez nem azonos a szentképek vagy szentszobrok didaktikus megjelenésével. Nem meghökkenteni, hanem elgondolkodtatni akarunk.

Ön szerint tehát nem zárja ki egymást a „turisztikum” és a lelkiség, „lelki táplálék”, hanem egymást kiegészíteni is képesek. Hogyan lehet elérni, hogy a nyári nyüzsgésben a zsibvásár fogyasztóival szemben túlsúlyba kerüljenek a látni, szemlélni, élményhez jutni vágyók?

Egyáltalán nem mindegy, mivel és kivel találkozik a Tihanyba látogató. Az idegenforgalom számunkra kettős kihívást jelent. Először is: hogyan tudjuk a közösségi életet a normális mederben tartani, hogyan tudunk az idegenforgalomtól, annak sodrásától távol maradni. Másrészt viszont az a kérdés, hogyan tudunk mégis jelen lenni úgy, hogy a turisták látható módon velünk is találkozzanak. Ha mi magunk nem is vagyunk közvetlenül láthatók, közvetve mégiscsak tőlünk függ, a mi felelősségünk, ami itt nálunk, Tihanyban, a templomban és közvetlen környezetében megtapasztalható. Egyáltalán nem mindegy tehát, megengedjük-e, hogy a nyári hónapokban zsibvásárrá, bazárrá változzon. Árusítási engedélyt elvből senkinek nem adunk. De ha már a kereskedelemnél tartunk, sokak számára érthetetlen, miért csak belépőjeggyel látogatható a templom. Nos, az egyházközségnek körülbelül 1000 tagja van, az évi átlag 300 – 350 000 főt kitevő turistaforgalom olyan terhet jelent a templom számára, amelyet nem lehet átruházni az egyházközségre. Éppen ezért szükség van külön bevételi forrásra. Másik megoldás csak az lehet, hogy zárva tarjuk a templomot és csak az istentiszteletek idejére nyitjuk ki. Ezzel viszont egyáltalán nem szolgálnánk az ügyet, hiszen sokan egyszerűen csak a templomot vagy a kiállításokat akarják látni. Belépődíjaink messze az országos átlag alatt vannak, ráadásul a templom és a kiállítótermek összetartoznak. Tehát úgy is értelmezhetjük, hogy a kiállításon keresztül lehet bejutni a templomba, mint ahogy a Sixtusi kápolnát sem lehet úgy megnézni, hogy ne váltsunk jegyet a Vatikáni Múzeumba. Természetesen szentmisék, istentiszteletek előtt már háromnegyed órával nyitva van a templom, bárki betérhet imádkozni. Ünnepnapokon ugyancsak mindenki számára nyitva van.

 Nem kis kihívást jelentett Önnek és az itt élő közösségnek az épületek teljes rekonstrukciója. Mi készült el eddig és milyen munkálatok vannak még hátra?

 A templombelső szinte teljesen megújult. Első lépésben 1993-ban az orgona készült el, a faszobrász munkák és a falképek restaurálása 1996-ban fejeződött be. Utána következett a rendház rekonstrukciója. A fűtés, elektromos rendszer, vízvezeték teljes felújításra szorult. Alkalmassá kellett tenni az épületet arra, hogy egy kisebb szerzetesi közösség megfelelő körülmények között tudjon élni a falak között. Ugyanakkor az is fontos volt, hogy legyenek az épületnek olyan helyiségei, amelyekben fogadni tudjuk a híveket és idelátogató vendégeket. Befejeződött az egykori kolostori ebédlő barokk falképeinek feltárása és restaurálása. 1997-ben elkészült a tetőtér egy részének beépítése, találkozók, konferenciák, közösségi együttlétek megszervezésére, megtartására alkalmas termekkel. Kész továbbá a kvadratúra, részben betelepítettük már a kolostorokra oly jellemző növényekkel is. Zárható udvart alakítottunk ki az apátság és a Rege-udvar között lévő teraszon. Elkészült ennek az udvarnak a borítása is. Folyosóval kötöttük össze a kőtárat – az apátság pincéjét – és az új kiállítóhelyet, a galériát, és így zárt útvonalon bonyolódik le a turistaforgalom. Hátra van még a templom előtti tér rendezése, és a templombelsőben is akad még tennivaló.

Tihany gazdag múltja, sokszínű jelene milyen kulturális jövőt sejtet? Adottságai mire teszik alkalmassá?

Tihany véleményem szerint szinte a korlátlan lehetőségek helye. A tihanyi templom, a királyi kripta nemzeti emlékhely. Ugyanakkor az apátságnak értékes kiállítási hagyományai is vannak. Megtartva belőle az értékest, a tiszta művészet helyévé kell tenni. Olyan művészetet kell kínálnunk, amely legtisztább formájában itt van meg, másutt nem található. Nyáron főként a szombat esti orgonahangversenyek jelentenek kulturális eseményt. A Rege-kávézóban, az ország talán legszebb panorámájú cukrászdájában is rendszeresen láthatók kisebb kiállítások, tárlatok, a belső udvar muzsikáló-udvar, zenélő terasz jelleggel működik. Az Apátság épülete elsősorban a szerzeteséletet kell szolgálja, de bizonyosan meg lehet találni a józan kompromisszumot a találkozók nyitottsága és a szerzetesi élet zártsága között. A „Tetőtéri esték” kiváló lehetőséget kínálnak erre a szellemi élet színe-javának. Az előadásokat hívők és keresők egyaránt szívesen látogatják, esetenként száz-százötven hallgató is összegyűlik. A sorozat témái a társadalmat foglalkoztató kérdések, a magyarság és a kultúra, illetve a magyar társadalom jövője a legkülönbözőbb szempontokból megközelítve.

Meggyőződésem, hogy Tihanynak kulturális jövője van, - lesz, ha nem akarunk belőle mást kialakítani, mint amivé a történelem tette. Minden gondoskodást és törődést megérdemel.

Perjel Úr, nagyon köszönöm a beszélgetést!