Magyar Krónika, január 12.

Nagy Zsuzsanna

Tamási Ábelje mondta ezeket a szavakat tengeren túlról való hazatérése elõtt. Nem õt idéztem, hanem azt a székely lányt, aki napjainkban szolgálni jár az anyaországba.

Karácsony után esztendõforduló következik. Ilyenkor kicsit többen vagyunk itt Erdélyben, mint szoktunk lenni. Esztendõ végén sokan hazatérnek azok közül, akik egyszer, a reményt elveszítve, elhagyták szülõföldjüket, egy jobb, és méltóbb életrõl álmodva. Nem feddhetjük meg õket ezért, mert be kell ismernünk, Székelyföldön ma nem a biztonság és jólét, hanem a bizonytalanság, szegénység és félelem uralkodik. Nagyon sokan veszik a tarisnyát vállukra, és elmennek. Ám a szülõföld semmihez sem hasonlítható hatalommal bír. A szülõföld ok a hazatérésre.

Óesztendõt búcsúztatunk itt, Erdélyben, a magunk módján és õseinktõl örökölt szokásaink szerint. Ilyenkor, jobb helyeken, számadást végeznek, mérleget készítenek, megvalósításokról, kudarcokról beszélnek. Tamásival vallom: Ne ártsuk bele magunkat az urak dolgába. Az uraknak kellene számvetést készíteniük számkivetésünkrõl, nekik illene választ adniuk arra, hogy miért járnak a székelyek szolgálni Magyarországra, abba az országba, amelyet mi anyaországnak nevezünk.

Hazajön a székely lány falujába, a Hargita lábaihoz…
Oda, ahol kegyetlen a tél foga, ragyog a hó, és még peng bele, mint jó kaszának az éle. Ahol a kis tornácos házban, a pattogó tûz mellett csöves kukoricát fejt rostába zimankós téli estéken édesanyja, és közben a Pesten, úri házaknál takarító gyermekére gondol. Szeme megtelik könnyel, mert jobb sorsot remélt annak a büszke lánynak. Sokkal jobbat, de ha Isten így akarta… Beteg ez a világ, ha mindig szolgasorsba taszítja a székelyt. És milyen a szegény ember, nehéz órákban az Istent veszi elé. Ámbár ezt a fajta betegséget a földi élet igazságtalansága okozza, mondta Ábel is, amikor vette a szebbik átalvetõt, és elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba.

Hazajön a székely lány, így, ünnepek tájékán…
Megáll a faragott kapu elõtt, és már érzi is a pityókás kenyér illatát. Valaki meri a kútból a vizet, neki-neki ütõdik a veder a kút kávájának, fát aprítanak a színben. Nyikorog a kapu, ahogy a lány lenyomja a vaskilincset, és nyitja a deszkaajtót. A kutya ugat, de nem úgy, mint amikor idegen jön bé az udvarba. A vödörbõl csöpög vissza a víz a kútba, a fejsze megáll a levegõben.

Hazajön a székely lány, ilyentájt esztendofordulókor…
Becsukja maga mögött a kapuajtót, és elmelegszik a szíve, egy évben egyszer, így tél derekán. Belép a döngölt padlójú kis szobába, és mindent úgy talál, mint amikor elment. Megrakták a tüzet istenesen, hideg van künt. Túró és szalonna a szõttes fehér abroszon. Meleg még a tej a csuporban. A négylábú vaskályhán a kontérosfazékban fõ az ünnepi tyúkleves. Rotyog a cserépedényben a töltelékes káposzta. A nyirfaseprû is a háznak ugyanabban a bütüjében van, ahol eddig volt. Talán csak a gerendákon és az édesanyai mosoly barázdáin látszik az idõ múlása.

Hazajön a székely lány, hogy otthon lehessen valahol ezen a világon…
Egyfajta egyszerû számvetés neki a szülõföldön lenni. Széjjelnéz. Megvan a szülõi ház, a templom, a temetõ, még az iskola is. Maradna, de mennie kell. Az urak döntenek helyette, sorsát mások alakítják, nem az õ választása a távozás. Ha tehetné, maradna. Nehezen válik meg a székely szülõföldjétõl. Ha muszáj, csak akkor hagyja itt a fenyvest, a bórokaerdõt, szüleit, õsei fejfáját a temetõben.

Hazajön a székely lány, támaszkodó lélekkel...
Reménnyel a szívében, hogy talán jövõ ilyenkor, esztendõfordulókor már nem lesz cseléd távol szülõfalujától. Talán meghallja könyörgését a csíksomlyói Szûz Mária, ha már az urak füléig nem jut el kérése. Fogódzóra, reményre van szüksége minden hozzá hasonló székely lánynak és legénynek, aki elment vagy elmenni készül.

Adja Isten, hogy a 2004-es esztendõ visszahozza a szülõföld megtartó erejét.