Magyar Krónika, április 19.

Ádám Christopher

Montreál

A keserû, sötét és hideg tél lassan elvonult és végre megérkezett a régvárt tavasz. Egy napsütéses, derûs reggel köszöntött be Montreálba, Kanada akkori legnagyobb városába, amikor 1928. április 22-án, elsõ alkalommal gyûltek össze Szentmisén a nemrég menekült magyar katolikusok. Elõször szólaltak meg magyar nyelvû énekek Montreálban amikor egy harminc fõs csoport összegyûlt egy kis harmadik emeleti kápolnában. Az elsõ montreáli magyarok a szegénység és nyomorból menekülve ismét szegénység és keserûségben találták magukat az atlani oceán túlsó partján. A munkanélküliségben, az éhinségben és egy idegen földön, ez a kis menekült csoport helyezte el a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség alapköveit ezen a sorsdontõ reggelen. Idén emlékszik vissza az Egyházközség 75 éves múltjára, mely nehézségek és a körülvevõ szegénység ellenére évtizedek során a montreáli magyar közösség központi pillérévé vált.

Az Egyházközség kezdeteirõl és fejlõdésérõl szóló história a kanadai nagyváros tarsadalom történelmében foglalja el helyét. Az elsõ montreáli magyarok éppen a gazdasági depresszió éveiben alapitották meg Egyházukat. A körülmények aligha voltak kedvezõk ez irányú tevékenység sikeres folytatására. Csak feltételezhetjük, hogyan is érezték magukat a nagy részt szegény és az elsõ világháború sulytotta vidékekrõl érkezõ magyarok--akik az óhazában szerzett szinte minden tulajdonukat értékesitették az utiköltségek fedezésére--amikor legjobb esetben ambivalens fogadtatságban részesültek a franciául és angolul beszélõ városban. A munkanélküliség, vagy éppen az alig fizetõ kétkezi munka várta õket, valamint a helyi munkások ellenszenves tekintete amikor egy furcsa nyelvet beszélõk elvették a kanadaiaktól a kevés munkalehetõségeiket. A farmerok kevesebb mint óránkénti 20 centért dolgoztak, mig a gyárakban és épitkezéseknél 25-30 cent körül mozgott az órabér. A magyarok gyakori látogatói voltak a közös konyháknak és segélyt csak különbözõ katolikus jótékonysági égyesületektõl várhattak.

A kilátástalan és keserves körülményekben különösen meglepõ, hogy a magyar menekültek templom épitésben gondolkodtak. Talán az Egyház 50. jubileumára készült vers ad erre a konundrumra választ. "Ha már a Haza messzetûnt a ködben, maradjon meg a Kereszt és a Hit. Ez lesz a múltba süllyedt Otthon s az Újvilág között a drága hid."

Még ha saját mindennapi kenyerük sem volt biztositva, az "elsõ" magyarok elszánták magukat a templom épitésre. Azonban szerencséjük volt, hogy a jelentõs társadalmi, kulturális és anyagi bázissal rendelkezõ francia-kanadai katolikus egyházzal már megszületett az elengedetetlen kapcsolat. 1932-ben magyar pap nélkül maradt a csaknem 150 családból álló közösség. Georges Gauthier, Montreál érseke elhatározta, hogy nem hagyhatja elveszni az egyházközséget. Igy került Henri Gaboury, egy francia-kanadai pap, a magyar egyház élére. Gaboury alatt következett be az egyházközség elsõ fellendülése. A fiatal kanadai pap elszántáságról tanuskodik az, hogy hosszú éjszakákat töltött a magyar nyelv elsajátitásával és végül annyi magyar nyelvtudást szerzett, hogy magyar nyelven tudott gyóntatni. Az õ vezetése alatt 155 magyar menekült család részesült támogatásban, 15 ágy állt az újonnan érkezett magyarok rendelkezésére és varrótermekben szerezhettek fiatal magyar lányok a munkavállaláshoz elengedetlen gyakorlatot a varrásban.

Gaboury volt az a hid, melyen keresztül megkezdõdhetett a magyarok integrálódása a nagyobb montreáli és kanadai társadalomba. A templom épitéshez kulcsfontosságú volt a francia-kanadai pap. A nagy francia napilapokban hivta fel a társadalom figyelmét a magyar kisebbségre, magyar érdekekképviseleti csoportokat alakitott, használt padokat szerzett egy másik egyházközségtõl, talált egy kanadai épitészt aki hajlandó volt önkéntesen közremûködni a templom tervezésében és elõleget szerzett a püspökségtõl egy Montreál központjában lévõ megüresedett Görög-Orthodox templom felvásárlásához és átalakitásához. Gaboury 1936-ig volt a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség élén és az õ ideje alatt fonódtak össze az emigrációban lévõ egyházközség két tulajdonosságai: a hitközség, amely a vallásra teszi a hangsulyt és a nemzeti, illetve etnikai közösség, mely a magyar kulturát és hagyományokat kivánja ápolni Kanadában. Egymás mellett mûködött az Oltáregylet valamint a nõegyesületek és a Szociális Testvérek által vezetett Magyar Iskola. A szentmiséken kivül közösségi ebédek, bankettek és bálok gazdagitották az egyházközséget. A gazdasági depresszió ellenére, a magyar közösség egy bizonyos fellendülést élvezhetett a kanadai papnak köszönhetõen. Gaboury 1939-ban kapta meg a magyar kormány Vöröskereszt Rend nagykeresztjét fáradhatatlan munkájáért.

A harmincas évek végétõl már volt az Egyházközségnek magyar papja. 1937-tõl 23 évig vezette a plébániát Horváth Miklós ferences atya és 1946-ra 285 családra növekedett az Egyház létszáma. A folyamatosan növekvõ számokon kivül Mindszenty József biboros1947-ben tett látogatása ujabb erõt adott a közösségnek. Azonban Magyarországgal lassan teljesen megszakadtak a kapcsolatok, és 1953-ra az összesen 1310 személybõl álló Egyházat valamint az egész kanadai emigrációt ellenségnek tekinthette a kommunista kormány.

Az 1956-os forradalom után szintén ujabb növekedést mutatott az Egyházközség, de ezzel egyben a közösségen belüli feszültségek is kialakultak. Nem csak más volt a különbözõ menekült csoportok élményei Magyarországon, hanem egyre inkább különbözõ társadalmi szférákból származtak. Ennek ellenére, 1961-ban az egyház új "magneses" papja, Hajdúsik Tarzicius szervita atya, egy újabb és nagyobb templom épitését kezdeményezte. Immár a közösség volt annyira erõs , hogy a Montreáli Magyar Mérnökegyesület megtervezte az új templomot és sikeresen megszerezték a templomépitéshez szükséges csaknem félmillió dollárt. 1963-ban felépült az új 600 személyes templom, egy kisebb kápolna valamint a templom alatti diszterem és a plébánia. Az egyházközség növekedését bizonyitotta az, hogy több mint 730-an vettek részt az elsõ diszebéden.

A hetvenes évek jelentõs változásokat hoztak az egyház életébe. 1973-ban az idõs Mindszenty ismét misét tartott az Egyházközségben és igy morális erõt nyujott a közösségnek. Azonban 1975 augusztusában történt az egyik legjelentõsebb változás. Három jezsuita atya-- Deák Ferenc, Chilla Raymund és Csókay Károly-- vette át az Egyház irányitását. Õk próbálták kulturális eseményeken és egyesületeken keresztül a békét és együttmûködést megõrizni valamint a közösséget tovább bõviteni. Köztük Deák Ferenc atya ma is az Egyház plébánosa.

Az új templom és a növekvõ létszám ellenére, a jövõ nehézségei és kihivásai evidensek voltak. Már 1975-ben figyelmeztették Deák atyát, hogy számithat az Egyházközség 10 éven belüli megszûnésére, ugyanis a Magyarországról érkezõ emigráció lelassult és az utóbbi évtized során a Québec tartományi társadalom is átalakult. Az 1960-as évek elején elkezdõdött az ún. "Csendes Forradalom," amelyben modernizálták Québec-t. A Katolikus Egyház a nyugati világban szinte példa nélküli ereje rohamosan megszûnt Québecben és helyét átvette a szekulárizmus, egy sokkal nagyobb államapparátus és a québeci nacionalizmus. Az angol kisebbség valamint a gyakran ide húzó etnikai csoportok elveszitették addigi prominens helyüket a társadalomban. A nacionalizmussal együtt megjelent Montreálban a terrorizmus is, amelyben elõször levélbombákkal próbálták megfélelmiteni az angol kisebbséget aztán 1970 októberében pedig egy kormány miniszter elrablásával és meggyilkolásával. 1976-ban a helyzet méginkább kilátástalannak tûnt amikor megbukott a választásokon a kisebbségek szinte teljes támogatását élvezõ Liberális Párt és hatalomra kerültek a szeparatizmust és nacionalizmust hirdetõ erõk. Ettõl kezde folyamatos elvándorlás sulytotta az Egyházközséget, ahogy egyre többen nyugatra, fõleg Torontoba, költöztek, igy menekülve a romló gazdasági helyzet és a bizonytalanság elõl.

A nyolcvanas évben egy kisebb bevándorlási hullam egy resze szintén bekapcsolódott az Egyházközség életébe és többen közülük anyagi támogatásban és egyéb segitségben részesültek a Egyház jóvoltából. A bizonytalan jövõ és a közösségen belüli jelentõs viták ellenére 1984-ben, Deák Ferenc erõteljes kezdeményezésére felépült, a plébánia melleti ifjúsági otthon, ahol 5 osztályteremben és egy könyvtárban elhelyezkedett a hétvégi Magyar Iskola valamint a Cserkészet, ezzel folytatva az Egyház magyar kultúra terjesztésében végzett tevékenységét. Ekkor már egyre fontosabb szerepet játszottak az ifjúsági szervezetek a második generációs kanadai-magyarok tanitásában. De az új épület ellenére a közösség láthatóan öregedett és egy új kihivás volt az idõsebb emberek gondozása és segitése. A magyar református egyházközség közremûködésével ekkor épült fel a Magyar Otthon, mely elõször 100, majd egy bõvités után 180 teljesen felszerelt lakást biztositott két hét emeletes épületben a fõleg alacsony nyugdijjal rendelkezõ idõsebb magyaroknak.

Az 1990-es években az Egyházközség létszáma tovább csökkent. Az évtized során a szeparatizmus és egy Québec leválásáról kihirdetett referendumot megelõzõen ismét jelentõs számban elköltöztek Montreálból nyugat felé. Ma 700 alatt áll az Egyházat támogató családok száma és a vasárnapi szentmisék csak ünnepek alkalmából haladják meg a 100 résztvevõt. A keresztelések számának drasztikus csökkenése, az ehhez képest többszörösen magasabb elhalálozás valamint a második és fõleg a harmadik generációkban érezhetõ asszimiláció a folyamatos csokkenést tovább növeli. A létszám visszaesése ellenére, azonban az utóbbi években több Erdélybõl érkezett család kapcsolódott be a közösség életébe, de ugyanakkor a Magyarországról érkezettek nagy része távol maradt minden egyházhoz kötõdõ kulturális rendezvénytõl és a magyar társadalmi egyesületektõl.

Még ha idén õsszel a montreáli Egyházközség az érzékelhetõ létszám csökkenés arnyékában ünnepli a 75. Jubileumi évfordulóját, az Egyház akkor sem veszitette el jelentõségét a montreáli magyar közösségben. Ma is nyitott és befogadó közösség, melyben 15 különbözõ szervezet talál otthont. Az Egyházban mûködõ egyesületekben részt vesznek hivõk és nem hivõk, katolikusok és más vallásuak, a kárpát-medencébõl érkezettek és ma már egyre nagyobb arányban az itt született második és harmadik generációs valamint vegyes házasságból származó magyarok. Az Egyházközség tehát nem homogén gettó, hanem sokszinûségében integrált része a montreáli társadalomnak.

A Magyarok Nagyasszonya Egyházközség életében közremûködõk, és különosen a 78 éves Deák plébános, nagyobb erõvel és kevesebb létszámmal kell dolgozzanak azon, hogy tovább mûködjenek az Egyházközség vallási, karitativ és kulturális tevékenységei. Ennek a munkának köszönhetõen még ma is van mise minden hétköznap, kétszer vasárnaponként és folytatják tevékenységeiket a lelkiségi csoportok, a nõszövetségek és az ifjúsági szervezetek. Még ma is alkalmanként csaknem 400 magyarral telnek meg a diszebédek, nemzeti ünnepek, bálok és vásárok. De ezen kivül van az Egyházközségnek még egy fontos feladata: a múltot megõrizni és történetét nem hagyni elveszni a történelem bonyolult labirintusaiban. Talán azért is készült a jubileumra egy videofilm, emlékkönyv és egy képkiállitás az Egyház életérõl, hogy legyen jel a múltról és ezzel a történetek és emlékek egy részét megõrizzék a jövõben