Tragikus a népszavazás kimenetele, bárki bárhogy próbálja is azt beállítani, vagy eltussolni, kibújni a közösségünk által minduntalan megfogalmazott kötelesség alól, hogy beszéljünk, írjunk róla, így segítve elo a vasárnapi események feldolgozását. Mert e feldolgozás nemhogy nem történt meg, de még el sem kezdodött, ezért hiába írnak tollforgatóink tárgyilagosnak ható elemzéseket a népszavazás kedvezotlen idopontjáról vagy az ellenzéki pártok kampányának véznaságáról - ilyen írásokra kétségkívül szükség van, de véleményem szerint most elsosorban magával a tragédiával, azaz a népszavazás elbukásának a közhangulatban érzékelheto eredményével kell foglalkozni, azt kell megbeszélni. Magyarán meg kell próbálni rávezetni az embereket arra, mi is történt valójában - milyen elozményeknek, társadalmi lelkiállapotnak és kampányfogásoknak tulajdonítható az eredmény, ezek következtében ki mit értett tulajdonképpen a népszavazás kérdésén, végezetül pedig meg kell határozni a további lépéseket: komolyan vett és egységesen támogatott nemzetstratégia megvalósításának elkezdésére van szükség.

Ha az ember átfutja az e heti sajtót, azt olvashatja, hogy Székelyföld egyes helyein nem szolgálnak ki magyar állampolgárokat, nem tuzik már ki a nemzeti lobogót, melyet egy alkalommal el is szándékoztak égetni, tüntetnek saját véreik, a csonka honiak ellen, egyesek visszaküldték a magyarigazolványukat, máshol egy tanár nem hajlandó többé magyarul oktatni, egyes határ melletti helységekben nem engedik tankolni a magyarországi autókat, és még sorolhatnám. Mindez ugyanazt jelenti: a határon túl élok számára a népszavazás eredményének megélése tragikus volt, ezt nem tudják (miként) feldolgozni, megérteni, s a mérhetetlen fájdalom ezen elso fázisában ily ösztönös megnyilvánulásokkal jelzik kilátástalan keseruségüket.

Valóban harmadik Trianonnal ér fel ez számunkra, hiszen ismét mások döntöttek nélkülünk hovatartozásunkról, mi több - egyesek úgy érzik -, nemzetiségünkrol, és ismét nemmel válaszoltak. Az elso és a második világháborút lezáró békediktátumoknál még fájdalmasabb is volt, hiszen ezt a nemet kimondó "mások" ezúttal a saját testvéreink voltak, kiknek nyolcvanöt év után megadatott a lehetoség a nemzet békés úton való és maradandó újraegyesítésére, mire ok az önzést választották a szeretet helyett és a kirekesztést a befogadás helyett, nemet mondva ezzel a keresztény és a magyar államra. Kinyilváníthatták volna végre Európa és a Kis Antant nemzetei elott összetartozásunkat, nemzeti öntudatot és védo kart nyújtva felénk. Ehelyett megtagadtak, szembeköptek bennünket és magukat, s nevetségessé tették a nemzetet a fent említett közösségek elott, támadási felületet is adva az utóbb említett magyarellenes szövetségnek.

Így éreznek a határokon túl, a fájdalomtól és csalódottságtól elvakultan, és nem vesznek észre bizonyos dolgokat. Dolgokat, melyek a gyógyulás zálogát jelenthetik. Nem veszik észre, hogy a politikailag aktív lakosság többsége igent mondott. Nem látják, hogy akik nemmel szavaztak vagy távol maradtak, azok Rákosi és Kádár szerencsétlen gyermekei (nem a nemzet, hanem a lakósság, így, hosszú ó-val, ezen embertípus kifejlesztoinek nyomán), akik proletár-agymosottból úgy váltak fogyasztó-agymosottá, hogy közben még csak fel sem ébredhettek, és nem a külhoni magyarokra mondtak nemet, hanem hazudott elszegényedésükre és a kormánypártok által sulykolt "beláthatatlan következmények" bizonytalanságára, és az ettol kiváltott egzisztenciális félelemre. Nem értik nálunk, hogy amazok egyúttal igent mondtak vélt biztonságukra, a Szüloföld csomagra, az állítólagos igazi megoldásra, tehát igent mondtak arra a naiv elofeltételezésre, hogy az ország általuk megválasztott vezetoi valóban az egész nemzet javát akarják, hiszen tudják a dolgukat, s "felelos hazafiak", illetve "becsületes magyar emberek". Nem veszik észre nálunk, hogy a csonka-országiak mentálhigiéniai állapota mindennek ellenére talán még jobb is, mint az ittenieké, akik fényes eredménnyel juttatták be újra az országházba a mi erdélyi MSZP-nket.

És nem is tudnak nálunk sok mindenrol. Nem tudnak a Magyarok Házáról. Nem tudnak arról a végletekig lelkes, mondhatni önfeláldozó felvilágosító csapatról, amely ott éjt nappallá téve dolgozott a sikerért. Nem tudnak arról a sok száz emberrol, aki ott nap mint nap megfordult: a rengeteg önkéntes fiatalról, aki nemes szándék által vezérelve hordta szét plakátok és szórólapok százezreit, heteken keresztül áldozva idejét arra, hogy azok eljussanak az emberekhez, a hemzsego öregekrol, akik ugyanezt csinálták erejükhöz mérten, vagy 500, 1000 forintokat hoztak be a nyugdíjukból, vagy ha ezt sem tudták megtenni, azért jöttek el, hogy könnyes szemmel mondják el: minden este imádkoznak a nemzetegyesítésért. Nem tudnak arról a nénirol, aki szemlesütve jött be az irodába, s egy borítékot helyezve az asztalra, azt suttogta: "A tizenkilencezer. A júdáspénz. Tegyék tisztává." Mindezt nem tudják, nem tudhatják. Mint ahogy nem voltak ott vasárnap a Kossuth téren a sok ezer ünnepelni készülo zászlós-fáklyás magyar között, és nem láthatták az eredményhirdetés után a semmibe révedo, fátyolos tekinteteket, az egymás nyakába borulva zokogó embereket, azokat, akik odajöttek hozzánk bocsánatot kérni, Krisztusként átvállalva az övéik bunét, nem hallották, amint egy pár megfogadta, hogy Székelyföldre költözik, mert ott élniük már nem lehet, ahol eddig. Nem látták, amint valaki elégette az útlevelét, mondván, hogy nincs már szüksége rá, hiszen akármelyik határt lépné át vele, magyarlakta földre megy, s ezek után szégyelli ezt megtenni, bármennyire szeretné. Nem olvashatják azt a több száz levelet, melyben csonka-országiak kérik bocsánatunkat a tudatlanok és az önzok helyett, és fájdalmukat fejezik ki, hogy nem jöhetnek újra hozzánk, pedig annyira szeretnek bennünket.

A legelkeserítobb az egészben, hogy a kitagadott határon túliak éppen azokat az embereket bántják és büntetik, akik idejönnek. Nem tankolni, hanem tanulni tolünk, erot venni az otthoni magyartalan élet elviseléséhez. Ne oket büntessük, mert ezzel mi folytatnók, mi teljesítenok be a harmadik Trianont és a nemzet szétszakítását. Nem azt a másfél milliót kell büntetni, elég nekik a miénkhez hasonló vagy talán még élesebb fájdalom, arra rátevodik még a tehetetlenségük és a mások helyett érzett buntudatuk, a miénkhez hasonló kirekesztettség-érzésük! Ok ugyanúgy nem tehetnek róla, mint az elbutított, megfélemlített szerencsétlenek.

Aki tehet róla, az a kormányzat. A Gyurcsány Ferenc kormánya, a Hiller István és Kuncze Gábor pártapparatcsikjai által erosített nemzetáruló söpredék, kiknek útlevelében az kellene hogy álljon az ország címszó alatt: "senkiháziak". Nekik nincs bocsánat. Soha. Vagy, hogy jobban

értsék: NEM és NEM. Ez a felelos döntés. A levezetendo indulatoknak ok az igazi, bár rejtozködo célpontjai. Akik persona non graták kell hogy legyenek itthon. Ha pedig ezek után is idedugnák a képüket, akár Szüloföldcsomag-osztás címén, akár más ügyben, az emberek tesznek majd róla, hogy ne felejtsék nemtelen NEM-üket, a NEM-zetárulás rövidített változatát, s azt a fájdalmat és - tessék figyelni! - immár igazi és végzetességet magában hordozó megosztottságot, amelyet itteniek és otthoniak között kirobbantaniuk sikerült. Hogy az otthoniak lelkével is mit tettek, arról majd az otthoniak fogják tájékoztatni e díszes társaságot. Nézni kell a híradókat.

Nekünk most más a dolgunk. Állampolgárság nélkül is élheto életet kell teremtenünk magunknak, közben pedig elvonulnunk értékeink közé, féltve, dédelgetve, nevelgetve oket, hogy mire otthon szétoszlik a sötétség, itthon pedig lehull a bilincs, és idevánszorog hozzánk az a néhány túlélo, kiket Isten az újjáépítésre kiválasztott, csupaszon, dideregve, eltört gerinccel és kivágott nyelvvel, adhassunk rájuk székely ruhát, helyezzük eltört gerincüket vaskos történelemkönyvek közé, és adhassunk népdalt éhes szájukba.

Úgy tunik, az elszakított területek válnak most egy idore szellemi anyaországgá. Amíg vagyunk rajtuk. Addig vagy észhez térnek otthon, vagy megérdemeljük sorsunkat mindannyian.