Magyar Krónika, december 1.

Pompéry Judit

Berlin

Tulajdonképpen Barcelonába készültünk

Mi, vagyis Zsófi és jómagam. Kettesben, mert ez a felállás már tavaly Toszkánában is kitunõen bevált. De elõtte, és mert félúton van odafelé, meg akartuk látogatni barátainkat a francia Jurában.

Aztán minden másképp alakult. Indulás elõtti napon megnéztük ugyanis a térképet. Igaz, hogy Bourg en Bress-tõl Barcelona már relatíve nincs messze, de eszünkbe jutott, hogy vissza is kell jönni. Ha pedig csak 14 nap áll az ember rendelkezésére, akkor nem vonzó ebbõl négyet az autópályán tölteni. Vagyis lemondtunk spanyolhonról és a franciák földjére koncentráltunk. Hogy ott barátainkon kívül mit nézzünk meg, azt a magunkkal vitt irodalom alapján döntöttük el spontán. A 30 éves magyar „Panoráma”-kiadású francia útikönyvön és egy friss Baedeker-en kívül a döntéshozás alapját elsõsorban a „Franciaország mellékutakon”, valamint a „Franciaország legszebb falvai” c. német nyelvû kiadványok képezték. Elhatároztuk, hogy nem igyekszünk minden világhírû mûemléket megcsodálni, fontos múzeumot megnézni és egyáltalán kerülni próbáljuk a turistatömegek által frekventált „kötelezõ” látványosságokat. Ennek ellenére vagy inkább pont emiatt volt utunk olyan nagyszerû. Csodás helyekre leltünk, felfedeztük Franciaországot intim és privát, valamint éltünk, mint ...

... „mint Marci hevesen”, tartja a magyar közmondás. Ami a francia hont illeti, ezt az érzést a német szóhasználat sokkal találóbban úgy fejezi ki: „Leben, wie Gott in Frankreich”, ami magyarul annyit tesz, hogy „Él, akár az Úristen Franciaországban”.

Egy készségesen segítségünkre sietõ idõs úr Aubenas-ban a franciákat jellemzendõ a következõ anekdotával zárta a társalgást: „Amikor a Jóisten megteremtette a földet, Franciaországba helyezte a legszebb tájakat, legkellemesebb éghajlatot, legvonzóbb természeti szépségeket, vagyis a legtöbb földi jót. A glóbusz egyéb részén pedig elosztotta a maradékot. Az arkangyal megkérdezte az Urat, hogyan kívánja kompenzálni a többi nép felé ezt az igazságtalanságot. „Úgy, hogy megteremtettem a franciákat is, akik mindezek ellenére mindennel elégedetlenek.” – válaszolta az Úr.” Nos, az utóbbit nem tudom, de az anekdota eleje szerintem is igaz.

Egy olyan országban, ahol van Atlanti és van mediterrán tengerpart, van középhegység, síparadicsom, vulkanikus táj, lankás dombok, tóvidék, cseppkobarlang és vadvízi kajakparadicsom, ahol a konyha utánozhatatlanul finom és ahol 2500 évre tekint vissza a kultúra, (egyes újabb barlangrajzok szerint 31.000 évre), az itt született embernek nem kell elhagyni az országhatárt, ha élvezni akarja az élet szépségeit. Mindent megtalál a saját nyelvterületén, kultúrkörén, politikai határain belül. A franciákat rátartinak mondják, akik nem érdeklõdnek a külvilág iránt, idegen nyelveket nem vagy alig beszélnek, hallatlanul büszkék kultúrájukra, hazájukra, történelmükre és nem sokra tartanak mást. Ma már tudom, hogy mi ennek az alapja. Mindenük megvan, nincs szükségük másra.

Ha pedig Franciaországban minden van, akkor a mindennek garantáltan 80%-át megtalálhatjuk Ardéche tartományban. Erre a következtetésre jutottunk ottani barangolásaink során. Azért döntöttünk Ardéche mellett, mert a könyvünk szerint a legszebb falvakból ebben a régióban van a legnagyobb felhozatal. Sõt, az ajánlottakat végigjárván még több „legszebbet” találtunk. Mintha csak legszebbek lennének meg még azoknál is szebbek. A kulináris és egyéb földi gyönyörökrõl nem is beszélve.