A régiók és autonómiák Európája felé


Egy jó etnikai térképen (ami ritkaság) Közép- és Dél-Kelet-Európa sok vidéke tarka mozaiknak látszik. A mozaik, mint tudjuk, apró, színes darabkákból áll, nem pedig különféle színeknek a palettán összekevert elegye. Vagyis Európa e tája nem a népek olvasztótégelye, hanem egymás mellett, sokfelé keverten élõ, de önazonosságukra, nyelvükre, kultúrájukra és vallásukra büszke, azon féltékenyen õrködõ közösségekbõl tevõdik össze

Magyar Krónika, május 6.

Jeszenszky Géza

Budapest

Amennyiben valaki erõszakkal próbálja összeolvasztani e csoportokat, a mesterségesen létrehozott keverék könnyen felrobban. Az Egyesült Államokkal ellentétben a világ legtöbb államában, sõt városában a különbözõ etnikumok mindig ösztönösen is elkülönültek, külön negyedekben, elõjogokkal felruházott egységekben tömörültek. A régi Magyarországon a szászoknak, jászoknak, cipszereknek, szerbeknek stb. megvoltak az önkormányzattal, külön törvényekkel rendelkezõ elkülönült területei. A népmozgások, kivált az iparosodás és az urbanizálódás természetesen együtt járt az önkéntes asszimilációval, de ezt nem szabad összetéveszteni az erõszakos be- és kitelepítésekkel, az utóbbiak nyomában mindig feszültségek támadnak.

Európa nyugati és középsõ felében a modern nemzetek kialakulása, a nyelvre és az etnikai-nemzeti tudatra épülõ lojalitás uralkodóvá válása a XIX. században lezajlott. A Balkánon a folyamat némileg késett, de a XX. század elejére ott is kialakultak az etnikai válaszvonalak, sajnos általában frontvonalak formájában. A XX. század balkáni háborúinak az alapvetõ oka a szerbek és szomszédjaik küzdelme volt egyes vegyesen lakott területek birtoklásáért, illetve a kialakult etnikai arányok és határok megváltoztatására irányuló kísérletek.

Az 1921-es jugoszláv alkotmány valódi föderáció helyett szerb dominanciát, egyfajta Nagy-Szerbiát teremtett, még az évszázadok óta fennálló horvát országgyûlést, a Szábort is megszüntette. A II. világháború után Tito megérezte a királyi Jugoszlávia születési hibáját és orvosolni próbálta azt, de az általa létrehozott autonómiák alig különböztek a Szovjetunió területén létezõ hasonló konstrukcióktól, mivel a diktatúrában helyi szinten sincs demokrácia, igazi önkormányzat. Ezzel együtt a Vajdaság és Koszovó autonómiája az albánok ill. a magyarok, horvátok, szlovákok, ruszinok, stb. számára biztosított bizonyos kulturális jogokat. Amikor Milosevics 1989-ben ezt az autonómiát megszüntette, ezzel megkondította a halálharangot Jugoszlávia fölött.

A világ mára hajlamos elfelejteni, hogy amikor 1991 nyarán-oszén a szerb vezetésû Jugoszláv Néphadsereg megtámadta Szlovéniát, majd Horvátországot (az utóbbit az országban élõ szerb kisebbség védelmére hivatkozva), az európaiak sietõs közvetítésének alapja a horvátországi szerbek számára kínált területi autonómia, az ún. Carrington-terv volt. Amíg azonban ez a horvátok számára túl sok volt, a szerbek számára túl kevés. Így került sor a védtelen emberek tízezreinek lemészárlására vagy elûzésére, az etnikai tisztogatásnak nevezett etnikai alapú gyilkosságokra.

Boszniában három évnyi öldöklés, rablás, tömeges nemi erõszak után a NATO beavatkozása véget vetett a háborúnak, a daytoni egyezmény az ország három etnikai-vallási csoportjának a szétválasztásán alapuló fegyvernyugvást hozott létre, de fönntartotta az egységes állam fikcióját, azonban nem is próbálta hatástalanítani az idõzített bombát, Koszovó megoldatlan problémáját. Koszovóban az autonómia megszüntetésére az albánok válasza majdnem tíz éven át a passzív rezisztencia volt, majd az ebbe egyaránt belefáradt szerbek és albánok fegyverrel próbálták eldönteni a vitát. Ez vezetett közel egy millió albán elûzéséhez, aminek a nemzetközi közösség fegyveres beavatkozással vetett véget. Az albánok visszatértek és az ott maradt szerbek ellen fordultak, akiknek a többsége elmenekült, a maradék egyetlen városba, Mitrovicába és környékére tömörült, ahol most a NATO katonák védelme alatt tengeti napjait.

Macedónia esetében, amikor a világ (Görögország kivételével) végre megtanulta, hogy létezik egy ilyen ország, rá kellett jönnie, hogy az ország vezetése, közigazgatása, rendõrsége, a gazdasági és politikai hatalom a lakosság 2/3-át kitevo szlávok kezében van, a nyugati peremvidéken összefüggõ területen élõ albánok pedig csak megtûrt, másodosztályú állampolgárok. Ráadásul a macedón alkotmány – csakúgy, mint a szlovák és a román – egyetlen nemzetiség, a „macedónok, ” azaz a szlávok országának tekintette az új államot.

Az albánok évek óta követeltek maguknak egyetemet, de ezt az igényt, s annyi más nemzeti követelést a szláv többség meg sem hallotta, mindaddig, amíg a koszovói eseményektõl fölbátorítva, s minden bizonnyal a fegyvereiket megtartó albán harcosoktól támogatva, fegyveres úton nem próbáltak érvényt szerezni céljaiknak. Amikor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szláv kormányerok ugyan szétlõttek egy sereg albán falut, de a felkelésen nem tudtak úrrá lenni, a világ is megmozdult. Az erõszakot ugyan elítélve, de közvetíteni kezdtek a két fél között, s végül rávették a szlávok józanabb képviselõit, hogy fogadják el az albán követelések többségét. Végül az az érv hatott, hogy ellenkezõ esetben a NATO és az EU magára hagyja az országot, s a polgárháború vége menthetetlenül az ország kettéosztása lesz.

E szomorú történetek egybehangzóan bizonyítják, hogy a Balkánon és máshol is, a kisebbségeket ma már nem lehet sem asszimilálni, sem elûzni, sem legyilkolni. Élni akarnak õseik földjén, saját szokásaik szerint, saját nyelvükön tanító iskolákba küldve gyermekeiket, önmaguk közül választott vezetõk alatt. Ennek intézményes formája a helyi demokrácia, az önkormányzat, görög szóval az autonómia. Két fõ formája és megoldása a területi (kanton, megye vagy tartomány) és a személyi elvû, ahol lakhelyétõl függetlenül alkot egy szervezetet egy közösség, mint az egyházfelekezetek esetében. Sajnos a világ még nem jutott el addig a felismerésig, hogy a nemzeti hagyományaikhoz ragaszkodó és azt joggal veszélyeztetve érzõ etnikumokat nem elégítik ki az egyéni jogok, amiknek a betartására nincs is intézményes garancia. Ideje a Balkán szomorú példájából megtanulni, hogy ahogy a diszkrimináció alapja is mindig egy csoporthoz (azonos származáshoz vagy valláshoz) tartozás, ennek ellenszere is csak a csoportjogok biztosítása lehet.

Nyugat-Európa közelmúltja sokkal reményt keltõbb. 1997. szeptember 11-én Skócia lakossága népszavazáson igent mondott a brit munkáspárti kormány ajánlatára, hogy Skócia, amely a 17. századig önálló királyság volt, válasszon saját parlamentet, s így a jövõben ne Londonból kormányozzák, hanem Edinburghból. Egy héttel késõbb hasonló döntést hoztak Wales lakói, az õ parlamentjük Cardiff városában ülésezik. Nagy-Britannia és a számunkra elsõsorban költõink jóvoltából ismert és rokonszenves két tartománya, Burns és a bárdok népe tehát csatlakozik az európai országok bõvülõ köréhez, ahol a központi országgyûlés és kormány mellett komoly hatáskörrel rendelkezõ tartományi parlamentek biztosítják a demokrácia jól érzékelhetõ helyi gyakorlását, azt, hogy a nagyobb történelmi és földrajzi régiók sajátos érdekeit a polgárokhoz közel álló politikusok és hatóságok képviseljék, ügyeiket helyben intézzék.

Noha a felületes szemlélõ számára az Európai Unióban csökkeni látszik a nemzeti érzés, a kisebb népek önazonosságának a tudata, a valóságban ennek az ellenkezõje tapasztalható.
Az Európai Unió már sok évvel ezelõtt rájött, hogy a jövõt nem a centralizált és bürokratikus, a nemzeti sajátosságokat lenézõ kormányzás jelenti, hanem a minden szinten érvényesülõ helyi demokrácia. Tõlünk nyugatra mára alapelvvé vált az ún. „szubszidiaritás,” vagyis az, hogy minden döntést a lehetõ legalacsonyabb szinten, a polgárokhoz közel kell meghozni, a befizetett adókat érzékelhetõ módon a polgárok javára, az õ döntéseik alapján kell felhasználni, hogy a falvak, városok és tartományok saját ügyeiket az általuk választott képviselõk és hatóságok útján tudják közmegelégedésre intézni.

A korábbi konzervatív kormányzat ellenezte a központi hatalom hatásköreinek lebontását, a „devolúció”-t, mert attól tartott, hogy ezzel megindulhat az Egyesült Királyság szétesése, de a munkáspárti politikusok, az elemzõk és az érdekelt lakosság többsége pont az ellenkezõjét állította. A tekintélyes hetilap, az Economist megfogalmazása szerint a nagyobb tartományi önállóság, a Home Rule (önálló, „hazai” kormányzat) „nem fenyegetést jelent az Unió [az Egyesült Királyság] számára, hanem biztosítja annak jövõjét.”

Azóta eltelt öt év, és nem bomlott föl az Egyesült Királyság. Ma a skót és velszi lakosság maga rendelkezik adója fölhasználásáról és a mindennapi életüket meghatározó ügyekben a döntést nem a távoli fováros minisztériumai hozzák, hanem saját helyi képviselõik. Nagyon jól mûködik az önálló, saját irányítás alatt álló és saját tanterveket alkalmazó skót oktatási rendszer. Ennél is kézzelfoghatóbb, hogy a közpénzekbõl, az adókból és az állami jövedelmekbõl Skócia lakói évente 14 milliárd font összeget kapnak vissza, ez egy fõre vetítve 1/5-del több, mint az egyesült királyságbeli átlag. A 129 fõs edinburghi parlament maga dönt az említett 14 milliárd elköltésérõl. Ugyancsak hatáskörébe tartozik a csak Skóciára érvényes törvények meghozatala, továbbá a helyi önkormányzat és közigazgatás, a rendõrség és az igazságszolgáltatás, a kozúti közlekedés, az egészségügy, a kultúra és természetesen az oktatás. A központi hatalom jogköre maradt az alkotmány, a honvédelem, a külpolitika, az adórendszer, a társadalombiztosítás és a gazdaság irányítása.

Egészében véve az országrész önállósága nagyjából akkora, mint Bajorországé a Német Szövetségi Köztársaságon belül. A skót miniszterek az országukat érintõ ügyekben az Európai Uniónál is önállóan járhatnak el.
A 60 képviselõbõl álló velszi parlament hatásköre szerényebb, de több, mint szép beszédek elmondására alkalmas fórum, ellenõrzi a tartománynak járó közpénzek - jelenleg hét milliárd font - elköltését. A két országrész lehetõséget kap arra is, hogy bizonyítsa, önálló gazdaságpolitikával jobb gazdasági teljesítményt tud nyújtani és így a ma még elmaradottnak számító területeken gyorsabban nohet az életszínvonal.

A korlátozott önállóság, a belsõ önrendelkezés elõnyeit a jelenlegi európai példák is igazolják. Nyugat-Európában a II. világháború óta a legtöbb ország rátért a decentralizáció, a hatalom vertikális megosztása, alsóbb szintekre vitele útjára. E folyamat vitathatatlanul jelentõs politikai és gazdasági elõnyökkel járt: csökkentek a regionális - részben etnikai és történelmi - feszültségek és a belsõ önállóság birtokában sok korábban hátrányos helyzetû térség gazdaságilag fellendült. Belgium flamand területei jelentik az egyik leglátványosabb, noha kevéssé ismert példát. 1945 óta Németországban széleskörû jogokkal, önálló parlamenttel és kormánnyal rendelkeznek a tartományok (Länder), ez is hozzájárult a Szövetségi Köztársaság gazdasági és politikai sikereihez.

Franco diktatúrája idején a spanyolországi katalánok és a baszkok még nyelvüket sem használhatták, ezért a kormányzat esküdt ellenfelei voltak, de a demokratikus fordulat nyomán elnyert helyi önállóság jórészt megszüntette a régi ellentéteket, és az állami egységét megorzõ Hispánia addig elmaradott tartományaiban is páratlan fellendülés bontakozott ki. Az 1980-as években a két évszázad óta a központosítás fellegvárának számító Franciaország is decentralizálta közigazgatását, s ez is egyre jobban beválik. Megállapítható, hogy Európa nyugati felében a különféle szintû önkormányzatok jellemzõvé váltak, ezért joggal beszélhetünk a régiók és autonómiák Európájáról.

A magyar határokon kívülre rekesztett magyar közösségek nyolc évtized alatt igen sokat veszítettek létszámban, intézményekben, ingatlanokban, gazdasági erõben, szervezettségben. Az autonómia célja a fogyás, a romlás, a kétségbeesés megállítása, a szülõföldön történõ maradás és boldogulás elomozdítása, vagyis a béke és a nyugalom megõrzése. Ez egyaránt szolgálja a többség és a kisebbség érdekeit. Mi, magyarok, sorolni tudjuk a példákat a jól muködõ autonómiákról: Aland-szigetek, Dél-Tirol, Katalónia, legújabban pedig Skócia és Wales. Vannak még kisebb csoportokat érintõ, kevésbé ismert példák is, mint a belgiumi vagy dániai pár tízezer német autonómiája. Kanada esete is azt mutatja, hogy az angol és a francia etnikum különválasztása, az utóbbi tartományi autonómiája tudja a leginkább egyben tartani az országot. Számunkra még kézenfekvõban élõ németek, franciák, olaszok és rétorománok békés együttélését.

A Magyarországon kívülre került kisebb-nagyobb magyar etnikai tömbök alapvetõ célja a megmaradás, ehhez azonban jogokra, elfogadható gazdasági viszonyokra van szükségük, mindenekelõtt arra, hogy otthon érezzék magukat. A Balkán mai helyzete is bizonyítja az autonómia szükségességét, illetve azt, hogy autonómia nélkül nem lesz béke azon a tájon, legfeljebb a sír békéje. Arnold Toynbee, a múlt század nagy történetfilozófusa 1915-ben túlságosan is jó jósnak bizonyult, amikor azt mondta, hogy a primitív népek kiirtják kisebbségeiket, míg a civilizált népek gyûjtik a kisebbségek elégedettségének jeleit. Hogyan vizsgáztak Közép- és Délkelet-Európa országai Toynbee kritériumai szerint?

Ma már nem utópia, hanem jól muködõ realitás az európai integráció, maholnap eljut oda, ami Közép-Európában száz éve már megvalósult, a közös pénzhez és a légiesített, alig érzékelheto határokhoz. Az etnikai mozaikok számára az autonómia legbiztosabb kerete nem a magát nemzetinek deklaráló centralizált állam, hanem egy olyan Európa, ahol a határok nyitottak, szabad a mozgás, szabadon áramlik a tõke, de megmaradnak a nemzetek, akár nyolc országba szétosztva. Nekünk, magyarok számára az egyetlen megoldás ez a Határtalan Haza.