Tizenegy dühös ember


Mindössze tizenegyen ülünk a Budapestre tartó autóbuszon. Nyugodtan érkezünk a borsi vámhoz, nincs félnivalónk. Zsebünkben ott lapul a szükséges 250 euró, a mágikus erejû vörös könyvecske, némelyikünknél a magyar igazolvány is. Mindezek feljogosítanak a békés, nyugodt határátlépésre.

Magyar Krónika, május 16.

Fábián Tibor

Kolozsvár

Aztán kezdõdik az elõadás. Fellép a vámos. Szakértõ pillantással felméri a terepet, és belekezd a pergõ szavú, regáti hanglejtésû monológba. Az elsõ széken ülõ lánynak udvarolni kezd, aki kényszeredetten hallgatja. A bárányok hallgatnak, a Hannibált alakító vámos pedig élvezi, hogy karámon belül van.

Majd minden átmenet nélkül az érmelléki anyuka kisfiához fordul. Barátkozni akar. Az édesanya kényszeredetten, sõt bûntudatos mosollyal közli: a gyermek szégyenlõs, és a román nyelvet sem igen bírja a lelkem. Itt elpattan a húr. Megfagy a levegõ. Decemberi fagy költözik a tavaszi napsütésbe. A vámos számára a néni válasza valami olyan törvény-, természet- és nemzetellenes dolog, mintha azt állította volna, hogy nincs gravitáció, vagy mégsem mozog a föld, vagy nem a 2060-valahányadik évet írnánk a dák idõszámítás szerint.

Vámosunk felfuvalkodik, és amikor eléggé megnövekszik a mérete, támadásba lendül. Vészjóslóan végigpásztázza a tizenegy feszülten figyelõ utast, és felteszi a kérdést: "Van itt még valaki, aki nem tud románul?" Csend. Egyenként vöröslenek el az arcok. Szégyentõl, dühtõl, megaláztatástól. Aztán újra a határ korlátolt tudatú ura szól, mint a többségi nemzet lelkiismerete. Kiélvezte a helyzetet, és most utunkra bocsát: "Aki nem beszéli az állam nyelvét, az legközelebb nem lépheti át a határt!" Punktum.

A monológ véget ért, a vámos lelép a színrõl. Mi maradunk kábult, tompa aggyal. Aztán mindenki egyszerre csattan fel, kitör a visszafojtott indulat. Úgy ég az arcunk, mintha pofon csaptak volna. Percek múltán átlépjük a határt, és attól kezdve valami titokzatos, kéjes és megkönnyebbedett örömérzettel beszéljük és beszéljük az édes anyanyelvet.