Aranyjubileum

ifj. Vajtay István Külföldi Magyar Cserkész Szövetség Vezetõtisztjének ünnepi beszéde Montreálban

Engem ért az az igen nagy megtiszteltetés, hogy a Külföldi MagyarCserkészszövetségnek, annak elnökének, Lendvai-Lintner Imrének és Intézõ Bizottságának üdvözletét, elismerését és köszönetét tolmácsoljam a 23. sz. Szent László cserkészcsapatnak és a 37. sz. Szent Margit cserkészcsapatnak, igazolásuk 50-ik évfordulója alkalmából. Az emberi életben elõforduló, 50 évet elismerõ évfordulókat arany évfordulóknak nevezik, és joggal, hisz az ötvenéves hûség, az ötvenéves kitartás és az ötvenéves fáradhatatlan munka egy magasabb szintû, arannyal összehasonlítható értékrõl tesz vallomást, egy maradandó kincsnek a bizonyítéka, amely elkötelezett emberi áldozatot tükröz és megõrzést, megbecsülést és tiszteletet érdemel.
Ilyen kincs ez a két csapat, ezeket a montreáli kincseket ünnepeljük ma !

De ez az ötven arany év nem csupán ünneplést kíván tõlünk: koccintással és finom falatok fogyasztásával még nem teszünk eleget a jelentõs évforduló követelményeinek. Mert egy ötvenéves évforduló nem csupán teljesítmény, hanem tetemrehívás. Olyan eredmény, amely elszámolást igényel, amely megérett a felmérésre és a kiértékelésre. Egy ritka magaslatot képvisel, egy hegycsúcsot, amely a becsléshez kitünõen alkalmas.

Hasonló csúccsal találkozunk a magyar cserkészköltészet egyik elismert remekmûvében.
A csúcs Megyeren található, a költõ, Sík Sándor, vezérdombnak nevezte. A jelenlevõ segédtisztek mind tudják, hogy Megyeren mi történt: ott rendezte meg a magyar cserkészet elsõ nagy eropróbáját 1926-ban a nemzeti nagytábor keretein belül. Nyolcezer fiú vert sátrat Megyeren, jöttek az ország minden sarkából, minden vallási felkezetet, minden társadalmi osztályt, réteget képviselve, hogy mint cserkésztestvérek táborozzanak együtt. A magyar cserkészetet Megyeren mutatták be az országnak. Megyeren gyõzte meg az országot a magyar cserkész mozgalom, ott nyerte el azt a hitelt, amely hét évvel késõbb, a Gödöllõi világ-jamboree-t lehetõvé tette.

A Megyeri hitvallás cimû vers nyitójelenete az említett vezérdomb tetején találja a költõt. Az esti tábortûznek vége van, a takarodó már elhangzott, csak a parázsló õrségtüzek fénye árulja el magasról, hogy ezer sátras tábor pihen a völgyben. De a lepihent tábor nyugalma és békéje nem tükrözodik a vezérdombon. Ott harc folyik. A költõ ott élet-halál harcot vív a magyarság ezeréves ellenségével, mely a versben kígyótestet ölt, és melyet a költõ „Mire jó” kígyónak nevez. Szorongatja a kígyó nyakát a költõ, az pedig minden erejével próbál kiszabadulni. Ez a kígyó azonban nem a költõ életére pályázik, hanem lelkére. Nem az életet akarja elfojtani a költõben, hanem a reményt. Tudja a kígyó, hogy a költõ az alvó táborban, a nyolcezer magyar fiatalban látja Magyarország jövõjének reményét, azt, hogy a magyar cserkészet lesz az a kohó, amelyben egy új magyar ember-érc készül, amely magyarabb és emberebb lesz a réginél, amely elhozza a rég ígért, de sok száz évig elérhetetlen új magyart és új országot.

Érti a költõ reményeit a kigyó, és támad. Nem fullánkkal és méreggel támad, hanem száraz tényekkel, a világ és a társadalom keserû valóságával. Csúfolja a költõt, bolondnak hívja. Csak nem gondolod, mondja sziszegõ hangon, hogy ez a nyolcezer fiú ellenáll a züllött világ csábításainak, ellenáll a gyûlöletnek, amely addig már egy világháborút szült és a másodiknak a magját már elvetette? Csak nem gondolod, hogy Isten, haza és embertárs szolgálatra fordítják ezek a gyerekek életüket, mikor az önzés és az élvezethalmozás és a kényelem keresése a világ rendje? Egy párezer fiúval akarod az emberi természetet megváltoztatni, a társadalom lelketlen hengerét leállítani, az ezeréves magyar balsorsnak végetvetni? Bolond poéta, álmok embere vagy! Mire jó a cserkészet? Mire jó?

Jó lenne azt hinni, magyar barátaim, cserkésztestvéreim, hogy ez a Mire jó kígyó csak versben él, mondák és legendák szörnye. Vagy ha nem is versben, akkor azt, hogy csak régen élt, mint a dinoszauruszok, melyek már sok ezer éve kihaltak és új nyomot nem hagynak a modern világban, a mi világunkban. De az igazság az, hogy a magyar Mire jó kigyó köztünk van, mindenhol ott van, ahol magyarok élnek. A magyar õskigyónak a csemetéi elbújtak a kivándorló magyar poggyászok között és új otthont találtak minden külföldi magyar kolóniában. És új otthonaiban arra ébredt a kígyó, hogy sziszegése még hangosabb, még erõsebb lett, mert idegen földön, nemcsak az emberségünket kisérti, hanem magyarságunkat is.

Ki van itt köztünk, aki nem hallotta volna a Mire jó kígyó hangját itt Montreálban ? Mire jó ez az erõltetett magyarkodás külföldön ? Nem volt még olyan bevándorló nép, amely nem olvadt volna be a környezetébe, ti mit képzeltek magatokról? Látjátok, hogy a gyermekek hogy küzdenek a nyelvvel ! Minden generációval sorvad a nyelvkészség, mire jó ez a nyerhetetlen harc? Mire jó ?
És a kigyónak van külön kisértõ mondanivalója minden csoport számára. A cserkészszülõknek azt suttogja: nincs elég dolgotok ? Nem elég zsúfolt már az életetek? Még cserkészetre és magyar iskolába is kell azt a gyereket küldeni? Mire jó az ? Elég nekik az iskola, elég a sport, van már elég barátjuk. Más ember pihen a hétvégén, ti csak rohantok gyûlésre, portyára, táborba. Otthon pedig kétpercenként kiabáltok, hogy „magyarul” ! Milyen élet ez? Mire jó? Már nektek is könnyebb velük angolul, franciául beszélni, mire jó ez az erõlködés? Mit segit nekik az életben ez a magyarság? Mire jó?

És a fenntartó testület fülét sem hagyja pihenni a kígyó, nekik azt suttogja: hiányzott nektek ez a felelõsség, ez az anyagi teher, ez a sok gond? Hiányzott nektek a kisebb-nagyobb félreértések alkalma, emberi surlódások terhe, melyek minden társadalmi igyekvéssel járnak ? Nem lenne könnyebb otthagyni az egészet, csinálja más, vagy ne csinálja senki ! Létezik ezer más klub, szervezet, egyesület, ahol többen vannak, ahol a munkát jobban lehetne megosztani, ahol jobban értékelik az idõáldozatot. Mire jó ez a szolgálat?

De talán a leghangosabb sziszegést a kigyó a cserkészvezetoknek, talán leginkább a csapatparancsnokoknak tartogatja: ti még a költõnél is bolondabbak vagytok! Nem tudjátok, hogy a modern ember semmit sem értékel jobban, mint a saját kényelmét? Nem tudjátok, hogy a közösségi munka ma már nem divat? Ti pedig a kevés szabadságotokat arra használjátok, hogy rövid nadrágban és cserkészszoknyában futkossatok az erdõben, hogy más ember gyerekének magyar élménye legyen a Kárpátoktól sokezer kilométerre ? Ti megvagytok veszve?!
A gyerekeknek amúgyis ezer más elfoglaltságuk van, nehezen beszélnek magyarul, néha el se jönnek a foglalkozásra...nem látjátok, hogy mind hiábavaló? Magatoktól és családjaitoktól lopjátok csak az idõt! Nem értitek, hogy a tátongó nyugati kultúra amúgyis minden nemzeti érzést elõbb-utóbb elnyel, hogy nincs ellenállás. A kollégák, haverok már így is ujjal mutogatnak rátok, ne legyetek már a nevetség tárgyai ! Mire jó, sziszeg a kigyó, mire jó ?!

S bár zúgott és zúg a Mire jó kigyó sziszegése fületekben, és volt olyan pillanat, mikor talán egy-egy villásnyelvû kétely otthont talált szívetekben, volt olyan pillanat, mikor talán csüggedni kellett volna, mikor megbántottak, mikor félreértettek, mikor úgy tünt, hogy a sok munka, verejték, áldozat csak hálátlanságot jövedelmez, ma itt állunk az ötvenéves montreáli cserkészet vezérdombján és sátrak helyett látjuk ezeket a szép, csillogó szemû magyar kék és zöldnyakkendos gyermekeket és mi is a költõvel együtt összeszorítjuk az öklünket, és sokszáz múlt, jelen és jövõ 23-as és 37-es cserkész, cserkészszülõ, vezetõ és barát hangjával kiáltjuk, egyszerûen és hangosan, hogy hiszünk !

Hisszük, hogy szép, érdemes és fontos dolog külföldön magyarnak lenni és maradni, hogy a külföldi magyarság hivatása nem szünt meg a vasfüggöny leomlásával, hanem csupán más formát öltött. Hisszük, hogy ezek a gyermekek, akiknek Kanada már nem befogadó ország, hanem otthon, akik anyanyelvi szinten beszélnek angolul, franciául, akik itt nevelkednek, itt szereznek diplomát, itteni orvosok, politikusok, üzletemberek, tanárok lesznek, csodálatos és sokszínû szolgálatot tehetnek a Kárpát-medence magyarságának érdekében, ha megmaradnak magyarnak, ha a magyar nyelvet megtartják, ha a magyar kultúrával megismerkednek és megszeretnek mindent, ami magyar.

Hisszük, hogy a külföldi magyarság intézményeiben, klubjaiban, szervezeteiben egyházaiban óriási összetartó érték rejlik, amely elveszne, ha nem nevelkedne olyan külföldi magyar generáció, amely azt értékeli, sajátjának tekinti és fenntartja. Hisszük, hogy magyarságra nevelésünk a cserkészetben nem öncélú, hanem a külföldi magyarság minden irányába kiterjed. Hisszük, hogy cserkészetünk az a magyar forrás, amelybõl minden külföldi magyar szervezet új életre, utánpótlásra talál. Hisszük, hogy olyan külföldi generációt nevelünk, amely felismeri az elõzõ bevándorló generációk csodálatos mûvét, amellyel megalkották a montreáli magyarságot, és azt nem hagyják elveszni!

És nem utolsósorban, hisszük, hogy ebben a morális csodött mondott, önzõ modern világban, amelyben a keresztény elvek nehezen találnak visszhangot az emberek életében, még nagyobb szükség van, mint valaha az emberebb emberre! Hisszük, hogy szükség van a vezetõi példaképre, aki a cserkészben megerõsíti azt, hogy nem szégyen jónak lenni, szükség van a tábortûzre, ahol megismerkedhetnek fiataljaink a tiszta humorral, messze a televízió szennyétõl, szükség van a táborra, az õrsre, a napi jótettre, amelyek mind azt sugallják, hogy az a boldog ember aki szeret, aki ad magából, aki megtanulja az összmunka szépségét, aki nem magára gondol elõször! Ilyen emberekre nemcsak a magyarságnak van szüksége, az egész emberiség jövõje azon múlik, hogy ilyen emberek nevelkedjenek Montreálban, New Brunswickon, Melbournben és Sao Pauloban.

Ezt a kitartó, ötvenéves montreáli hitet ünnepeljük ma. Ezt az örökké fiatal, örökké derülátó, örökké vidám hitet. A vezetõk, különösen a parancsnokok hitét, a szülõk hitét, a fenntartó testület hitét, a cserkészek hitét, amelyek egyesülve a Mire jó kígyó félévszázados montreáli kudarcát biztosították. S itt a montreáli vezérdombon, ahol a levegõ édes és tiszta, ahol a csillagok fényesebben ragyognak, elégtétellel láthatjátok a múlt eredményeit, és tapasztalatból származó bizalommal várhatjátok a jövõ kihívásait. Nem üres remény, hanem ötven év fényes példája vezessen ahhoz a költõi meggyõzõdéshez, hogy akit egyszer meglehelt a Lélek, annak mindegy-lom élet vagy halál: az él és áll és énekel és alkot, Megyeren és Magyarországon, Montreálban és Kanadában, hét világrészen és a másvilágon, az Isten õtet úgy segélje.
A jó Isten éltesse ezt a két csapatot és a montreáli magyarságot!
Köszönöm figyelmüket.