„Csak még egyszer haza tudnék menni…!”


Kárpátaljára az elmúlt évszázad rányomta bélyegét. Ezen a területen élok ugyanis ki sem mozdulva lakhelyükrol ötször kénytelenek voltak hazát cserélni. Az utóbbi évtized sem töltötte el sok reménnyel az ott éloket. A Szovjetunió felbomlása után 1991-tol több ezer kárpátaljai család hagyta maga után otthonát és a szép új, ám mégis régi anyaországba vándoroltak ki.

Magyar Krónika, március 21.

Sebestyén Márta

Budapest

A„Szívet cserél az, aki hazát cserél…”- e régi sláger sorainak igazságát sokan érzik közülünk. Elsõsrban azok, akik a jobb élet reményében, ha hazát nem is, de otthont, szülõföldet otthagyva Magyarországra települtek át, és ott próbálják boldogulásukat keresni. A haza ugyanaz maradt, de a szülõföld, a felnevelõ közeg Kárpátalján maradt, barátokkal, ismerõsökkel egyetemben. Az is szokták mondani, hogy nehéz átültetni az öreg fát. Ez igaz.

Gyökerei sérülnek, talán az a fõ gyökér is, ami az éltetõ nedvet szállítja a lombkoronának. Mi kivándoroltak nagyon sokan érezzük, hogy vissza kell járnunk a szülõföldre, mert valami olyasmit keresünk ott, amit ideát soha nem találunk meg. Egyszóval visszavágyunk. Sokszor álmunkban is a kedves girbe-görbe utcákon járunk, régi ismerõsökkel találkozunk, felidézzük az ifjúkori emlékeket stb. Nincs olyan, aki vissza ne gondolna szülõföldjére, bármilyen nehéz is volt ott az élet, mert ugye mindenki tudja, hogy „otthon jobb ízû a fekete kenyér, mint máshol a fehér”.

Ezért is, amikor a rendszerváltás után megnyíltak a határok és tanulni indultam Magyarországra nagymamám féltõen mindig elszavalta nekem: „Itt a határ, ne menj tovább magyar!” kezdetû verset. Akkor még nem sejtettem, hogy az anyaországban is magyar nemzetiségûként milyen nehéz bebizonyítani, miszerint én is közülük való vagyok, csak a történelem bosszúja úgy hozta, hogy én néhány kilométerrel odébb születtem. Sajnos Szegeden a Tanárképzõ Fõiskolán ezt sokakkal nehéz volt megértetni és mindvégig éreztem lenézõ tekintetûket, hiszen én a szemükben egy „szovjet” voltam.

Szerencsére az egyetemen már „toleránsabbak” voltak velem. Talán a kvalifikáltabbaknak ezt már nem kellett annyira elmagyarázni. Furcsa, hogy még nekünk kell magyarázkodni és sajnos sorstársaim emiatt be sem merik vallani, hogy áttelepültek. Mert akkor jön a szokásos szöveg, tényleg te milyen érdekesen beszélsz, holott szoktam mondani, mindegyikük megirigyelhetné, hogy mi odaát az anyanyelvet nem eltorzítottuk, hanem ápoltuk, megõriztük. Néhány éve a határ közeli kis városba költöztünk, ahol úgy gondoltam a munkahelyemen már nem lehet gond a „másságomból” (abból, hogy határon túli vagyok).

Hiszen csak kb. 50 km-re, születtem. Tévedtem. Sokan megkérdezték, hogy Ukrajnába laksz, olyan messze? Olyan voltam, mintha most jöttem volna le az ûrbõl közéjük. Pedig elmondtam, hogy az én nagyapám éppen ebben a városban volt katona és megdöbbenve láttam, hogy akik azt hiszik helyiek még azt sem tudják, hogy itt laktanya volt valamikor. Én csupán annyit tudtam nekik mondani Lenin szavaival, hogy: Tanulni, tanulni, tanulni! Ebben legalább igaza volt a nagyvezérnek.

A történelemnek köszönhetõen, aki csak teheti, igyekszik elfutni Kárpátaljáról. A gazdasági létbizonytalanság, a gyermekek, unokák jövõtlensége kényszeríti erre azokat is, akik nagy-nagy nehézségek árán ugyan, de vállalják az áttelepüléssel járó összes anyagi kiadást, lelki megrázkódtatást.

A kivándorlási hullám hol kisebb, hol nagyobb sodrással tart immár lassan hatvan esztendeje. Fogyunk, fogyogatunk, rég nem tudja már senki nyilvántartani ismerõsei, barátai népes hadát. Úgy tûnik, mintha egyirányú lenne a forgalom. Pedig akad példa arra is, hogy az anyaországból mennek Ukrajnába letelepedési céllal. Közszájon forog az az eset, amikor egy ilyen polgártársunk kelt át a határon, s a határor, aki az okmányát kezelte megkérdezte: „Ukrajnában akar élni? Maga vagy pap, vagy bolond”. Ugyanis különbözõ felekezethez tartozó papok mennek át Kárpátaljára. A szolgálat, a hit viszi oda õket, szükség van rájuk, s valóban csodákra képesek pásztorkodásuk során.

Ott midenképpen csodabogárnak számít valaki, ha az anyaországból települ át. A kommunizmus éveiben volt néhány eset, de ez mára már nem jellemzõ, hiszen akkor presztízs értékûnek számított a Szovjetunió állampolgárának lenni. Mostanság tényleg bolond az, aki innen vándorol ki Ukrajnába. Bár olyan eset akadt, aki nem találta meg számítását magyarhonba és visszament a szülõföldjére. De a pénzkereset mégis ide köti az embereket. Igaz Kárpátalján is ugyanolyan árak vannak, mint Magyarországon, de a kereset még a negyede sincs az itteni minimálbérnek. A létbizonytalanság nagyon sok családot ingázásra kényszerített, másokat pedig elszakított. Hát meddig sújt még bennünket a történelem vihara? Nem tudni.

De az már bizonyos, hogy ha az Anyaország belép az Európai Unióba még nehezebb lesz a kárpátaljai embereknek. November 1-tõl ugyanis kénytelen Magyarország bevezetni a vízumot.
Ez pedig még elviselhetetlenebbé teszi az átjárást. Akik abból éltek, hogy naponta néhány fillért kerestek az üzemanyagból, azok most búcsút mondhatnak a kenyérkereset eme módjának. Magyarán: szorul a kötél a nyakunk körül
Sajnos egyre jobban…