És egyszer elfogyunk…
Nyolcvan éve csökken a magyarok népességaránya a Kárpát-medencében

Magyar Krónika, június 17.

Lukács Csaba

Az elsõ világháborút lezáró párizsi békeszerzõdések után Magyarország elvesztette lakosságának csaknem felét, területének pedig kétharmadát. Több mint nyolcvan éve - sajnálatos módon - a magyarok aránya folyamatosan csökken a szomszédos országokban.

Az idei esztendõ jó alkalom egy újabb mérlegre, hiszen szinte az összes környezõ államban már megtartották, vagy a közeljövõben bonyolítják le a népszámlálást, így újabb rideg számokat kapunk arról, hogy lassan elfogyunk. Az okokról, a tendenciákat megfordítani képes cselekvési programokról egyre kevesebb szó esik. Az elmúlt nyolc évtizedben a határon túl elsõsorban a városi magyar lakosság csökkent drasztikus módon: a túlnyomóan magyar kultúrájú települések száma például megfelezõdött.

A falvak lakossága még úgy-ahogy tartja magát, de általában ezeken a településeken is jóval többet temetnek, mint amennyit keresztelnek a magyar egyházak papjai. Erdély viszonylatában a számsor így alakul: a századforduló után tíz évvel még 1,66 millió magyart találtak a számlálóbiztosok (ez 31,6 százalékát jelentette Erdély népességének), rá húsz évre csak 1,3 milliót (25,5 százalék). A szocialista családtervezésnek és a viszonylagos biztonságnak köszönhetõen 1980-ra csaknem 1,7 milliósra gyarapodott az erdélyi magyarság (22,5 százalék), ám ez a szám (emlékezzünk: falurombolásos, kivándorlásos idõk) 1991-re újra az 1910-es szint alá csökkent, nem érve el az 1,62 milliót (történelmi mélypont: 21 százalék).

A Felvidéken ugyanezen idõintervallumban 938 ezerrõl (30,2 százalék) 567 ezerre (11,5 százalék) csökkent, a Vajdaságban 425 ezerrõl (28,1 százalék) 339 ezerre (16,9 százalék), Kárpátalján (184 ezer (30,8 százalék) 166 ezerre (13,4 százalék), Horvátországban 121 (3,5 százalék) ezerrõl 22 ezerre (0,5 százalék), a Mura-vidékén (Szlovénia és Jugoszlávia) 21 ezerrõl (23 százalék) nyolcezerre esett (9,1 százalék). Hasonló az arány Burgenlandban is, ahol kilenc százalékról háromra csökkent a magyarok aránya.

A számtenger után kicsit beszéljünk a csökkenés okairól. Elsõként az asszimilációt és a migrációt kell említeni, amely akár természetes folyamat is lehet, azonban a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a környezõ országok vezetése állami eszközöket is bevetett a folyamat meggyorsítására. A legerõsebb kártya a munkaerõvel való manipulálás: Románia például azt játszotta a vas és acél országának építésekor, hogy az erdélyi magyar nagyvárosokba mamutgyárakat telepített, ugyanakkor a környezõ falvak lakói elõl elzárta a betelepülés lehetõségeit.

Az úgynevezett zárt városokba távoli - román - vidékekrõl hozták ezerszám a munkaerõt, míg a környékbeli magyaroknak a Zsil völgyében levõ bányákban vagy román vidékek gyártelepein kínáltak megélhetést és garzonlakást. A kellõképpen megkevert magyar lakosság azután beolvadt: a távolba szakadtak az ottani többségbe, a helyben maradtak pedig alkalmazkodtak a megváltozott erõviszonyokhoz. Ugyanakkor erõs volt az anyaország, Nyugat-Európa és Amerika csábítása is - az elmúlt ötven évben százezerszám cserélték fel hazájukat nyugatabbra fekvõre.

Miért indultak el ezek az emberek? A megélhetési gondokon túl mi motiválta õket arra, hogy feladva szülõföldjüket, idegen környezetben kezdjék újra az életet a semmibõl? A szociológusok már rég tudják: azokban az országokban, amelyekben a kisebbség diszkriminációnak van kitéve, a hátrányos megkülönböztetés az elvándorlás egyik fõ motivációja. A környezõ országok némelyikében még ma is tudatosan hoznak olyan jogszabályokat és intézkedéseket, amelyek (kimondva-kimondatlanul) célja az adott kisebbség hátrányba szorítása, ellehetetlenítése. Másutt nem kifejezetten ez a cél, de a politikai-gazdasági helyzet mégis úgy alakul, hogy maga után vonja a magyarok identitásmegõrzõ képességének, közösségi létének csökkenését, másodlagos diszkriminációját.

Induljunk el a Kárpát-medencében! Keleti szomszédunknál már az alkotmány is diszkriminatív, hiszen Romániát a román nemzet államaként határozza meg. Az igazságszolgáltatás ma is diszkriminatív (például Agache-ügy), folyik az ortodoxia térhódítása („hagymakupolás honfoglalás"), Székelyföldön épülnek az új csendorlaktanyák. A történelmi egyházak nem kapták vissza ingatlanjaikat, nincs állami magyar egyetem, a magyarlakta területek sokkal több adót fizetnek be, mint amennyit visszakapnak Bukaresttõl. A Felvidéken még mindig érvényben vannak a Benes-dekrétumok, az új területi felosztás hátrányos a magyarokra nézve. Nincs katolikus magyar püspök, a kispapok nem tanulhatnak magyarul. A magyar diákok jelentõs része (26,2 százalék) szlovák tannyelvû iskolába jár.

Kárpátalján a katasztrofális gazdasági helyzet a fõ probléma, állami diszkriminációról nem beszélhetünk. A Vajdaságban a háború következményeit még nem sikerült kiheverni, a magyar fiatalság jelentõs része kivándorolt. A háborús események idején a horvátországi magyar nyelvû oktatási rendszer teljes mértékben megsemmisült. A szlovéniai magyarságnak - egyedül a határon túli magyarok közül - autonóm kulturális önkormányzata van, ami az állami pozitív diszkrimináció megvalósulása.

Így állunk hát 2002 nyarán, az anyaországi választások után. Lenne még tennivaló a Kárpát-medencében, s a munka alig kezdõdött el. A státustörvény ugyan óriási lökést adott a környezõ országok magyarjainak, s a polgári kormány uralma alatt egyetemek, kulturális intézmények, hidak épültek a szó valódi és átvitt értelmében, de ez csak akkor hozza meg a kívánt eredményt, ha a beindult folyamatok nem torpannak meg az MSZP-politikusok „szakértõ" döntései nyomán. A határon túli magyarok köreiben a döbbenetet lassan felváltja az apátia: a négy évig valóban anyaországnak érzett szellemi haza visszasüllyedhet a kommunizmusban betöltött van, de minek szerepbe. Ez pedig nem tesz jót a gyerekvállalási kedvnek, miként a beolvadás csökkenését sem segíti.

Az összetartozás igényének megcsappanását az is jelzi, hogy immár nem állnak hosszú sorok a státusirodáknál: a határon túliak vették Szabó Vilmos, a határon túli ügyekkel foglalkozó államtitkár üzenetét, aki a Die Presse konzervatív bécsi lapnak április végén elmondta: „Orbán Viktor Magyarországot stratégiai központtá akarta tenni, s ez - bár soha nem mondták ki - érezhetõ volt. Az érzést erõsítette a Kis-Duna menti csúcs, amely elbizonytalanította a szomszédokat." A politikus (hangsúlyozzuk: õt négy évig a fõ határon túli igazság- és pénzosztó szerepére nevezték ki. Kinevezésekor interjút kért tõle lapunk, de azzal hárította el, hogy õ csak külpolitikai szakértõ, ismerkednie kell a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdésekkel) arról is beszélt, hogy „egy kormánynak vállalnia kell a felelõsséget a határon túli magyar kisebbségekért, de az arányoknak a helyükön kell lenniük, az elkötelezettségnek vannak határai."

Stratégiátlan idõk jönnek hát, helyükön lesznek az arányok, az elkötelezettségek a határokon belül maradnak a jó szomszédság jegyében. Bátran merünk kicsik lenni, sõt kevesek is.