Nem tudom pontosan, hogy másoknak mit mond ez a név, de én örömmel emlékszem vissza erre a szóra. Most nem fogorvosi rendelőre gondolok, hanem olyan 2000 méter magas hegyekre a Déli-Kárpátokban.

Cikkemmel nem akarok kedvet kelteni a hegyeknek a megmászására, csupán azt akarom leírni, hogy olykor-olykor jó elszakadni a civilizációtól, ha már túl sok a szemét körülöttünk, nagy a zaj, s nem hagynak aludni, vagy esetleg csak egy kis kalandra vágyunk. Persze minden kirándulásra fel kell készülni, mert nem indulhatunk el csere- gatya, térkép, meg ennivaló nélkül. Tovább már nem akarom folytatni a felsorolást, mert akkor le kellene írjam szóról-szóra az egész cserkész felszerelést. Ezt úgyis megkapjuk minden nyár közeledtével, a meghívókkal.

Hogyan is kezdődtek ezek a túrázások? Körülbelül úgy, hogy 1993 június közepén elkaptunk egy hóvihart ezekben a hegyekben. Így nem sikerült teljesen bejárnunk a hegyeket, melyek egy fűrésznek élére, vagy éppenséggel egy rossz fogsorra hasonlítanak. Mint minden más hegynek, ezeknek a hegyeknek is van valami gyönyörűsége, valami megfoghatatlansága, van valami félelmetes bennük, amit a diafilmekből nehéz meglátni, mert nem tükrözik a teljes látókört. A képek csak egy-egy mozzanatot rögzítettek a különböző látképekből, mert olykor az is megtörtént, hogy néhány perc múlva már az egész hegy ködbe burkolódzott, teljesen eltakarva az ijesztő sziklákat, és az utat. Annyira azért mégsem bizonyultak veszélyesnek ezek a kirándulások, mert mindig nyáron indultunk neki. Gondolom nem kell magyaráznom, hogy a télen nagyon veszélyesek tudnak lenni a körülmények, mivel még lavina veszéllyel is kell számolni.

A hegymászásban mindig van egy kis véletlenszerűség. Sokszor mindent magunkkal kell vinnünk, hogy szükség esetén kéznél legyen. Persze lehetőleg a legfontosabbakra van mindig szükség, mert a magas hegyekben nincs kocsiút, felvonókabin, meleg víz és néha más turista sem. Mindenről le kell mondani, hogy élvezni tudjuk a természet szépségét, vagyis teljesen el kell szakadnunk a civilizációtól. Azért, azonban, még sem kell barbároknak lennünk, mert mások is jöhetnek utánunk. A helyet, amit pihenésre használtunk, ugyan abban az állapotban kell hagynunk, mint ahogy találtuk, hogy az utánunk jövők is megcsodálhassák a természet egyszerűségét és szépségét.

Csak ennyit akartam mondani, és ha valakinek kedve van velünk kirándulni, szebbnél-szebb tájakban gyönyörködni, annak nagyon ajánlom a HUREL - Montreáli Magyar Fiatalok Körének rendezvényeit, mert nem ez volt az első és utolsó vetítés.