Magyar abszurd

Kommunikáció - kódolt nyelv, büszkeség kisajátíthatóság, nemzeti vívmány - egyéni teljesítmény, magyar sorskérdések az emberiség általános problémái
Gondolatok egy irodalmi Nobel díj kapcsán.

Magyar Krónika, október 25.

Pompéry Judit

Berlin

Kertész Imre Nobel-díjas! Az ember elsõ önkéntes reakciója a határtalan öröm. Hála istennek száz év alatt elõször magyar irodalmi Nobel-díjas!

A világba kikiáltott friss hír másnapján elolvastam a négy vezetõ magyar napilap idevonatkozó tudósítását. A mindenkori politikai szekértáborhoz kötõdés függvényében csak hír, ill. kommentálva így vagy úgy, megtoldva egyéb gondolatokkal, stb. Egyben minden lap hasonlít: hír az elsõ oldalon, gratuláció, öröm, büszkeség. Az utóbbi mértéke, melegségi foka persze különbözõ. A kommentár, annak jellege, ill. hiánya tovább segíti az elmélyülést az ország pszichéjének megértésében. Ez a kódolt nyelv a kommunikációban. Aki elég tájékozott, annak több magyarázat nem is szükséges. Szavak nélkül is megértik egymást az emberek. Mint az utazás a villamoson, ahol minden ember már eleve tudja a szemben ülõ álláspontját, ismeri világképét, beállítottságát.

Ennek a biztos, végleges és megpecsételõ jellegû ítéletnek másodpercek alatt való kialakításához elegendõ egy pillantást vetni a szemben ülõ újságjára. Nem, nem kell beleolvasni a cikkbe, elég a napilap címe. Ebbõl világos, hogy a szemben ülõ barát-e vagy ellenség. Mert csak ez a két kategória létezik. A közszemlélet nem tûri a langyosságot, a szürke középutat. Középen nem lehet lenni. És így van ez a Nobel-díjjal is.

Térjünk egyelõre kicsit mégis vissza az egyetlen konszenzushoz: örülünk, hogy van magyar Nobel-díjas. Miért örülünk? Mert magyar író kapta, és mi mint magyarok a díjat, az elismerést, és ez által a kitüntetettet is a sajátunkénak érezzük. Rögtön látjuk ennek elõnyeit magunkra, kultúránkra, az anyaország nemzetközi elismerésére, idegenforgalmunkra és még az ég tudja mire vonatkozóan, amit meg sem tudunk fogalmazni, csak sejtünk, remélünk. Ezáltal Kertész Imre hirtelen a miénk, miénk lett hála Stockholmnak.

Még akkor is, ha sokak számára az ismeretlenségbõl tört váratlanul elõ, mások nem érzik nyelvét vonzónak, problémafelvetésével, sorsával, nem azonosulnak. Nem tesz semmit, Alfred Nobel hirtelen összeköt. A fenti logikát követi az egész világ, így szinte természetes volt, amikor csütörtök délután bejelentés nélkül váratlanul beállított családunk egyik német jó barátja egy üveg vörösborral és gratulált a magyar Nobel-díjashoz.

A meghatottság, az öröm, a közös ünneplés, kiértékelés, valamint az üveg kiürítése után elgondolkoztam, hogy valóban természetes-e ez a reakció. Nem furcsa ez a jelenség? Olyan, mint az olimpiai aranyérem. Mi magyarok, az egész ország gyõz ott, akkor is, ha nekünk, a publikumnak semmi része a teljesítményben, a versenyzõ pedig esetleg egész évben idegen honban él, máshol edz. Jó, az olimpián mindenki valamilyen nemzet színeiben indul. De mi van, pl. Wimbledonnal?

Ott mégis csak az egyéni teljesítményt díjazzák. Hisz Boris Becker se nem németként, se nem monacói adófizetõként, se amerikai vagy ... szigeti befektetõként, hanem Boris Beckerként indult és lett, mondjuk a világranglista elsõ helyezettje. De mégis, ha a berlini Hertha BSC megnyeri a meccset, akkor a két magyar játékos kinek öregbíti a hírnevét? Hát persze. Ha siker, ha gyõzelem, akkor az egyértelmûen a miénk. Azért a miénk, mert a teljesítmény birtokosa magyar. Azért magyar, mert vagy az útlevele vagy a nemzetisége vagy a dédnagymamája, valamije vagy valakije magyar.

Õ magát és vagy mi õt annak tartjuk. Magyarnak minõsül. Azonosulni tudunk vele, tehát kisajátítható. Úgy érezzük, mi gyõztünk, minket tüntettek ki, akarva-akaratlanul.
Ha minket, akkor mi, a sokat szenvedett, méltatlanul háttérbeszorított, kisemmizett, a történelem hullámain ... , szóval mi magyarok, a magyar nép, a magyar kultúra, a magyar vívmányok, a magyar ..., vagyis már rég megérdemelten végre rivaldafénybe kerültünk. Értékeinkkel együtt. Örülünk, hisz ez a hirtelen jött elismerés a tulajdonképpen régen várva várt elégtétel a sors bennünket, magyarokat ért igazságtalanságaiért. Még akkor is, ha az csak abban áll, hogy nem törõdnek velünk, nem ismernek (el) bennünket. Na, de most végre igen! Hadd tudják meg, hadd ismerje meg vagy el az egész világ a végre méltán kitüntetett magyar irodalmat és az általa közvetített értékeinket, problémáinkat, sorskérdéseinket, stb.!

És itt jön a bökkenõ. Kertész Imre egész munkássága ugyanis nem errol szól. Ennél sokkal szûkebb réteg sorsáról ír, amelyen keresztül sokkal általánosabb problémákat feszeget: az Ember alapvetõ sorskérdéseit.Ha ez így van, akkor hol a probléma, kérdezi a magyar viszonyokat nem ismerõ, de irántunk jóindulatúan és elfogulatlanul érdeklõdõ nyugati intellektûel. Nehéz ezt a jelenséget egy kívülállónak megmagyarázni.

Eszembe jut Faludy György a „Pokolbéli víg napjaim” c. könyve, amelyben a következõket írja:
„Mindig kétségbeejtett, hogy irodalmunk legjobb termékeit nem fordítják le .. és ha igen, nem méltányolják. Mindezt a Nyugat közönyének tulajdonítottam. ... Külföldön kezdtem ráébredni, ahogy nézetem a magyar környezet és neveltetés eredménye. Csak akkor vettem észre, hogy .. Arany Toldija a lehetõ legjobb fordításban is megkésett eposz egy erõs és buta emberrõl, kinek sorsa a XX. Században Nyugaton senkit sem érdekel. ... Mindig fájdított, hogy a remek színpadtechnikával dolgozó, de egyébként súlytalan és felszínes darabokat író Molnár Ferenc sikereivel kell találkoznom Nyugaton, míg igazi nagyjainkról nem tudott senki...

Már valahogy sejtettem az okát azt, hogy Molnár Ferenc keveset ér, de nem provinciális, míg zseniink nagy része a „magyar glóbusz” és nem Európa határain belül mozog, azaz provinciális. ... a III. Richárd megértéséhez nem kell tudni az angol történelmet, míg Jókai, Mikszáth, Móricz könyveinek a java ... nem érthetõ a magyar viszonyok és a magyar történelem alapos ismerete nélkül. Akaratlanul is, de belföldi használatra készültek. Verlaine versét: „Dans l’internminable…” le lehet fordítani minden nyelvre, de azt a sort, hogy „Ég a napmelegtõl a kopár szík sarja”, semmilyen nyelvre sem.”

Hát ez az. Amit mi értéknek tartunk ki-ki otthoni neveltetése, az iskolai magyarórák hatására, azt máshol nem ismerik, tehát nem értékelik. De ha ismernék, sem értékelnék lásd fent. Most úgy véljük, végre megkaptuk a lehetséges legnagyobb irodalmi elismerést és a velejáró rivaldafényt, de nem a többség által tipikusan magyarnak vélt értékeket közvetítõ irodalmunkat tüntette ki a bizottság.

Hogy hol itt a bukfenc? Hadd idézzek Balla D. Károly „Ahhoz képest” irodalom c. esszéjébõl:
„2000 márciusában az a megtiszteltetés ért, hogy József Attila-díjat kaptam. ... Amikor írótársaim gratuláltak a díjamhoz, a legtermészetesebb módon hozzátették: ideje volt már, hogy Kárpátalja is kapjon egy József Attila-díjat. Vagyis fel sem merült bennük, hogy az elismerésre esetleg egyéni teljesítményemmel szolgáltam rá nem, szerintük csupán azért lettem díjazott, mert már illett Kárpátaljára is kiosztani egyet.”

Ott, hogy mély meggyõzõdésünk szerint mi magyarok, a mi magyar irodalmunk, a mi sajátosan magyar értékeink, stb. kerültek elismerésre. Az egész problémafelvetés nélkülözi annak a lehetõségnek még a gondolatát is, hogy a díj, amely a fenti logika szerint lassacskán már kvázi igazán kijárt „nekünk”, esetleg nem a magyar nyelvnek, nem a magyar irodalom egészének szól, hanem történetesen Kertész Imrének személy szerint.

Lehet vele egy regényt, de lehet életmûvet méltatni, egy írói, emberi magatartást, a kitüntetett munkássága által képviselt célt, szellemet. De minden esetre valami személyhez és nem nemzethez, kultúrkörhöz kötõdõ teljesítményt. Mint ahogyan Toni Morison esetében sem lehet azt mondani, hogy az amerikai irodalom „en bloc” kapott volna Nobel díjat és Szolzsenyicinnél sem „a” szovjet irodalmat ismerték el a kitüntetéssel.

Innen már csak kis lépés az a gyakran hangoztatott gondolat, hogy jelen esetben is politikai döntésrõl van szó. Hogy a döntés politikailag irányzatos? Mindig is volt és van korszellem. Meggyõzõdésem, hogy annak idején Solohov Nobel-díját éppúgy befolyásolta a sokéves hidegháború utáni korban az enyhülési politika iránti igény, mint késõbb Szolzsenyicin esetében a kommunista diktatúra leleplezésének fontossága az emberi jogok keleteurópai érvényesítésének korszakában. Ennek felismerése azonban semmit nem von le Kertész Imre személyes teljesítményébõl, irodalmi értékébõl.

Magyar abszurd: Miután a tornyosuló indulatokat nem illik ekkora nemzetközi elismerés mellett rivaldafényben egymásnak ereszteni, az álvita a gazdasági szférára terelõdött. Minthogy a fent vázolt logika alapján Magyarországon mindenki teljesen természetesnek tekinti, hogy a kitüntetett hazafiként hazaviszi/küldi az összeget, teljesen politikamentesen, de annál nagyobb vehemenciával lehet elvitatkõzni azon, hogy helyes-e ilyen évszázadonként egyszer hulló aranyesõben 40% jövedelemadóval terhelni a díjat. Mintha pillanatnyilag ez lenne a legnagyobb gondja mind a szerzõnek mind az országnak!

Ez utóbbi hírrel hitetlenkedõ félszeg nevetést tudok csak kiváltani német környezetemben.