Fénycsóva
avagy, min csodálkozunk?

Magyar Krónika, november 8.

Id. Orbán István

Bécs

Európa aktív politikusainak dandárja, ma legalább 30 és legfeljebb 65 éves, vagyis 1937 és 1972 közt született. A legidõsebbje így 1945-ben, a második világháború végén, Európa ketté osztásakor 8 éves volt, 1949-ben a „vasfüggöny” végleges legördülésekor 12, és 1989-91-ben, amikor a szovjet rendszer összeomlott 44, 43 vagy 42, a legfiatalabbja pedig éppen 19, 18 vagy 17 esztendõs. Ha visszanézünk erre a 10-12 év elõtti Európára mint a mai politikai konstellációk kiinduló pontjára, úgy ezt látjuk:
„Nyugaton” 1990-91-ben 12 országból áll az Európai Közösség, de annak egyes tagjai elõzõleg merõben változatos politikai fejlõdésen estek át: Portugáliában 1974-ben vetett véget a „szegfûk forradalma” az alapítóját túlélt Salazar-rendszernek; Spanyolországban nem régen ért véget Franco uralma, és Görögországban a macedon polgárháborút követõ katonai diktatúra sem sokkal a Közösségbe való felvétele elõtt szûnt meg.

Ezek tehát akkor „fiatal demokráciák” voltak, politikusai és választópolgárai nem ebben a rendszerben nõttek fel, habár elõzõleg sem szigetelte el õket a világtól vasfüggöny. – Olaszország, a Közösség egyik alaptója, már az 1861-ban beteljesedett egyesülés után vált „fiatal demokráciává”, de 1922-23-tól (bár az elsõ világháború gyõztesei közé tartozott) nem volt az, és csak több mint 20 év múlva, a második világháború után (melynek nem tartozott gyõztesei közé) tért vissza a demokratikus államrendszerhez.
A Potsdami Konferencia által a szovjet érdekszférába taszított országok gyermekei – és így mai politikusai is – a vasfüggöny mögött és pártdiktatúrákban nõttek fel, aki pedig 1937-ben a késõbbi Német Demokratikus Köztársaság területén született, az ilyen rendszerben jött is a világra, hiszen Hitler pártja ott már 1933-34-ben hatalomra került.

De általánosítani egyik irányban sem szabad. Az, hogy a KGST országaiban „mindenki kommunista” lett volna, épp úgy nem helytálló, mint ahogy Németországban sem volt „mindenki náci” Itáliában sem „mindenki fasiszta”, és másutt Európában sem „mindenki demokrata”, bármit is értsünk ezeken az elnagyoló fogalmakon. Az azonban kétségtelen, hogy ez – a jelenlegi politikai fejlõdés szempontjából döntõ - 1937-1972 közti generáció a demokrácia fogalmát, fõként azonban gyakorlatát, élését, más- más irányból és történelmi hátérrel közelítette meg, és ennek megfelelõen a kelet-nyugati megnyílás utáni fejlõdés utján is más-más észjárással és merõben különbözõ elvárásokkal indult el. Ezen csak az csodálkozhat, aki azt hitte, hogy a világ a „jók” és a „rosszak” homogén blokkjaiból és ezek társadalma dróton rángatott bábokból áll (ahogy azt némely politikus és újságíró néha ma is el akarja hitetni.).

A pontatlan általánosítással „nyugati”-nak mondott világ „klasszikus” demokráciáján az angolszász politikai rendszert szokták érteni, holott a skandináv népek és Svájc demokráciája régebbi, és ez utóbbi mindmáig közvetlenebbül érvényesíti a nép szándékát-hatalmát, mint bárhol másutt a világon. Számomra jellemzõ, hogy a „klasszikusan demokrata” Egyesült Királyság viszonya –Európához mindmáig sajátos, bár tagja az Uniónak; a „referendum-demokrácia” alapján álló Svájc nem tagja az Uniónak; a skandináv államok közül Island kilépett az Unióból; Norvégia népe kétszer a belépés ellen szavazott, a két tagállam – Dánia és Svédország – pedig (épp úgy mint az Egyesült Királyság) egyelõre nem csatlakozott az Euro-blokkhoz, és több más vonatkozásban is kritikusan viszonylik az Unió mai politikájához, mert ez a francia centralizmus hatása alatt áll és Németország turo vagy cselekvõ támogatása nélkül nem érvényesülhetne. Tehát demokrácia és demokrácia közt is van különbség és volt 1990-91-ben is, amikor az u.n. reform-országok elindultak a „nyugat” felé vezetõ úton (vagy amit annak tartottak.)

Azóta több mint 10 év telt el. Az Európai (gazdasági) Közösségbol a mostmár 15 tagú Európai Unió lett és eddigi formájában kormányozhatatlanná vált. Mi több, most újabb bõvülés elõtt áll, mégpedig történelmében elõször olyan tagállamokkal, melyek 1945 óta nem tartoznak a nyugati értelemben vett fejlett ipari országok sorába. Ezek fejlõdését a kezdeti „reform” helyett most – találóbban – a „transformáció” (átalakulás) fogalmával jellemzik. Valóban sok minden változott, ha nem is mindig úgy, ahogy tervezték vagy elvárták. Ami összetételében alig és lényegében csak árnyalatokban változott, az a politikus-generáció, melyre választó itt is, ott is szavazhat; ehhez, mint láthattuk és még látni fogjuk, 10 év nem elég. Tehát min csodálkozunk?

Átalakulást, sõt átalakítást azonban ezen a téren is láthatunk. Horn Gyula, akit 1956-os szereplése miatt sok támadás ért, de 1989-ben mint külügyminiszter megnyitotta Magyarország nyugati határát a keletnémet menekülõk számára, 1995-ben Bécsben, az osztrák Munkakamara 57 éves fennállása alkalmából rendezett ünnepi ülésen, mint 1994 óta a rendszerváltás utáni második magyar miniszterelnök, azt mondta, hogy éppen egy szocialista kormány feladata lett, hogy Magyarországon bevezesse a kapitalizmust. Ezen akkor nem csak én csodálkoztam. Utóbb meggyõzõdhettem róla, hogy ez nem volt sem fogalomzavar, sem szójáték. Tehát min csodálkozunk 2002-ben?

Nem átalakulás, de kétségtelenül fejlõdés, hogy Magyarországon két parlamenti bizottság is foglalkozott volt vagy jelenlegi miniszterek, sõt a jelenlegi miniszterelnök rendszerváltás elõtti viselt dolgaival. Ezen ne csodálkozzunk, mert ez az idõzített bomba már régen ketyegett; foglalkozni kellett tehát vele, mielõtt nagyobb baj történik. Így nem is robban fel, - csak elpukkant. Ezen sincs mit csodálkozni. Hogy énekelte Maurice Chevalier a harmincas években? „Si un vicomte renconte un autre vicomte qu’est qu’il lui raconte? Des histoires de vicomtes!”
Ez magyarul szószerint azt jelenti, hogy ha egy gróf egy másik gróffal találkozik, vajon mit mesél neki? Grófi történeteket! – Értelemszerûen így lehetne lefordítani: egymásközt vagyunk, ismerjük egymást és mások úgy sem érdekelnek; és különben is: holló a hollónak…

Nincs jogunk kételkedi benne, hogy a bizottságok legjobb szándékkal fogtak neki a tények tisztázásának; de egyértelmû zárójelentésig egyik sem jutott. Így senki sem vádolhatja õket hollómosdatással vagy azzal, hogy itt baglyok mondtak verebeknek, vagy pláne verebek baglyoknak valamit. De min csodálkozunk? Hogy közben a karaván halad, vagy egyhelyben topog és csak a kulisszát húzzák el mögötte, mint a régi filmekben a látszat ugyanaz, és ez a döntõ. Legalább is a következõ választásokig, de azok még messze vannak. Az Európai Unióba való felvételt ez nem befolyásolja, hiszen ott a politikai opportunitás és a szerzõdés aláírása lesz döntõ, nem az, hogy ki írja alá, és hogy a szcenárium valódi-e vagy csak díszlet. És ezen sincs mit csodálkozni.

Hogy túlfelfújt hólyag, vagy idozített, egyre hangosabban ketyegõ bomba pukkant-e el 2002. szeptember 9-én Ausztriában, azon vitatkozni lehet, csodálkozni nem; legfeljebb az idõponton. A 2000. februárjában rajtaütés szerûen, a Néppárt és a Szabadelvûek titkos megegyezése után megalakított koalíciós kormány korábban és más okból vált gyakorlatilag munkaképtelenné, mint ahogy azzal bárki, fõként a Néppárt számolt: a válsághoz a Szabadelvû Párton belüli öntudathasadás vezetett, de végül mégis a néppárti kancellár volt az, aki a kiutat a parlament önfeloszlatásában és az alkotmány szerit legkorábbi választásban látta.

Azt mindenki tudta, hogy a két párt egymásra van utalva, de az együttmûködés tartósságában senki sem hitt. Volt, aki a Néppárton belüli ellenzék felülkerekedésében bízott. Volt, aki a szabadelvû miniszterek gyakori cseréjében már felmorzsolódást látott. Volt, aki a két, politikai stílusában oly különbözõ partner gyors hajbakapását várta.
De hamarosan kitûnt, hogy a Néppárton belüli ellenzék beadta a derekát; a szabadelvû-párti miniszterek tarka gárdája – az alkancellárno erõs személyiségének hatására is – szívósnak bizonyult; a kancellár pedig (saját jól felfogott érdekében) minden hajbakapást kínosan elkerült.
Némelyek abban reménykedtek, hogy kívülrõl lehet megbuktatni a kormányt. De az utca meglepõen erõteljes felhördülése 2000. februárjában, a csütörtöki felvonulások, a diáktüntetések, a szakszervezek ökölrázása mind léggömbnek bizonyult és hamar elpukkant.

A szociáldemokrata ellenzéknek ugyan a szavazatok kerek 33%-ával relatív többsége volt, de politikai vonalat és kormányképes garnitúrát nem hozott össze. A kétségtelen intellektuális fölénnyel és egyre több szavazattal (legutóbb több mint 7 %-al) rendelkezõ zöldpárti ellenzék pedig saját belátása szerint még nem tartott ott, hogy részt vehessen egy esetleges kormányalakításban. – Így senkinek sem volt érdeke a kormányváltás a 2003 októberében esedékes választás elõtt.

Legkésõbb 2000. februárjában világos volt, hogy Ausztriában az 1946-ban feléledt „második” köztársaságnak, mely anyagi és politikai romokból újjáépítette ezt a szép és tehetséges kis országot, helyet, sõt tekintélyt is szerzett a nemzetek koncertjében, menekülteknek védelmet és új életelehetõséget nyújtott, egyszer s mindenkorra vége van. De legkésõbb 2002 szeptemberében bebizonyosodott, hogy a nagy ujjáépítõ generáció már a jólétbe beleszületett vagy belenõtt epigonjai közt eddig nem formálódott ki államférfiúi személyiség (igazságtalan, hogy ennek a fogalomnak nincs nõi megfelelõje!), mely a megváltozott keretfeltételek közt új, konstruktív, az egész népesség érdekeit szolgáló irányt tud mutatni, azt a gyakorlatban is követni és legalább a célok tekintetében az országot egyesíteni képes.

A módszerekrõl aztán lehetne vitatkozni – ha még volna vitakultúra. De hát min csodálkozunk?
A választási harc rövid és heves lesz; kitunik, hogy ebben a tragikomédiában ki Robespierre és ki Danton, és ezúttal a nyakazás sem marad el. Csodálkozni majd az eredményen fogunk.
Vagy talán még azon sem?