Gesztus értékû felkérés

A kelet-nyugati magyar-magyar kapcsolatok nem a legfelhõtlenebbek. Ezért érdekes az a magyarországi értelmiségi kezdeményezés, amely az EU-csatlakozással kapcsolatban hasznosítani igyekszik az EU tagállamaiban élõ magyarok tapasztalatait, hídfunkcióját.

Magyar Krónika, november 8.

Pompery Judit

Berlin

Néhány napja egy alakuló Internetes fórum nevében neves budapesti publicista keresett meg több EU-tagállamban élõ magyart - így engem is.
Együttmûködésünket kérte, hogy az induló társadalmi Web-magazinban gondolatainkkal, tapasztalatainkkal járuljunk hozzá az olvasók tájékoztatatásához: miként is látják az EU-bõvítést a már-tagok, mire készüljön fel Magyarország, mi vár az új tagokra. Hosszasan gondolkodtam a dolgon, majd elfogadtam a felkérést.

Hivatalos helyrõl valószínûleg már minden elhangzott, tõlünk az aspiráns nevében nyilván nem az akadályversenybe való benevezés feltételeit akarják részletesebben megtudni. Inkább úgy érzem, hídfunkciónk által váltunk érdekessé. A felkérés ugyanis feltételezi, hogy az informátor integrált személyiség lakóhelyén, aki jól ismeri az EU-beli szokásokat, etikettet, gondolkodásmódot, de ugyanakkor mentalitásában kellõképpen magyar ahhoz - bármit is értünk ezalatt -, hogy azokra a pontokra, nüánszokra, szemléletmódra felhívhassa a figyelmet, amelyek a hivatalos kapcsolatok során - éppen a hiányzó empátia végett - nem jönnek felszínre.

Ez a felkérés számomra azért is érdekes, mert ha e mögött nemcsak egy ember privát érdeklõdése, alkotóvágya rejlik, akkor egy új irányzatról van szó. Eddigi megfigyeléseim szerint ugyanis a kelet-nyugati magyar-magyar kapcsolatok nem a legfelhõtlenebbek. (Persze, miért pont ezek lennének?) A különbözõ korokban és történelmi események által nyugatra került magyarságot ugyanis az otthoni szemlélet, köztudat egyszerûen leírta.

Persze, nem úgy értem, hogy ne tudna létezésükrõl, csak úgy tekinti, hogy a Rákóczi-féle bujdosók, Kossuth emigránsai, a századelõ Amerikába kitántorgottjai, a '45-ösek, az '56-osak egyszerûen elmentek, ezáltal kvázi elvesztek a magyarság szempontjából. Az anyaországbeli köztudat olyan értelemben írta le õket, ahogy - miért, miért nem, ezt most nem vizsgálom itt - kisajátította a nemzethez való tartozás lehetõségét. A határon túliak a rendszerváltás utáni politika jóvoltából újabban már beleférnek (idõnként és részben) a képbe, de a nyugatiakkal más a helyzet.

A legtöbb anyaországbeli nem tud arról, hogy nyugaton mennyi magyar él hányadik generációban és fõleg, hogy léteznek nyugaton létrehozott magyar értékek. Ezt nem az én esetleg vélelmezhetõ sértõdöttségem (nincs bennem ilyen) mondatja velem, ezt egy a nyugati magyarság történetével foglalkozó budapesti fiatal történész szájából hallottam. (Rákérdeztem ugyanis, hogy miért kutatja, hisz erre M.o.-on szerintem senki sem kíváncsi.

Pont azért, válaszolta, mert õ véletlenül fedezte fel ezeket az értékeket, éppen, mert nem tudnak róla.) A rendszerváltás mindenütt rengeteg reményt keltett, amelyeket sok csalódás követett. Ezek egyike a nyugati magyarság szerepvállalása és szerephez jutása - vagy, ha úgy tetszik, nem jutása - 1989 után.

Anélkül, hogy itt részletekbe bocsátkoznék, megállapítom, hogy komoly reminiszcenciák vannak mindkét fél részérõl egymás iránt. Nem vizsgálván ezek jogosultságát, hogy adott esetben kinek van igaza, látom, hogy az otthonmaradtak gyarmatosítottnak érzik magukat a szerintük mindent jobban tudó és a kezdeti fázisban nyilván több tõkével rendelkezõ hazajöttek által. Aki pedig "nyugati" magyarként kíván tapasztalataival és tanácsaival rendelkezésre állni, az visszautasítottnak érezheti magát a korrupciós állapotok közt jártasabb és a "Nekünk ugyan ne mondják meg kintrõl azok, akik cserbenhagytak minket, hogy itt mit hogyan kell csinálni" gondolatkör otthoni képviselõi által.

Lehet, hogy túlértékelem, lehet, hogy nincs igazam és nincs semmilyen trend. Mégis örülök a felkérésnek, mert jelzésértékunek vélem. Szeretném hinni, hogy nem egy egyoldalú kapocsról van szó ezúttal, hanem az egyenrangúak közötti párbeszéd igényét vélem ebben felfedezni. Talán csak eljön az idõ, amikor igény van az õszinte, független véleményre, amelyben jó szándékú segítséget és nem ellenséges kritikát lát az olvasó.

Ennek szellemében merem remélni, hogy a helyzetjelentéseket a kérdezõk nem kioktatásnak érzik majd, miközben a megkérdezettek örülnek, hogy van, aki kíváncsi a tapasztalataikra, ad a véleményükre. Hátha mégis lehet újra normálisan beszélgetni mindenféle árkok nélkül.