Jelenthette volna a nemzet békés lelki újraegyesítését

Szép illúzió volt, s most már az is marad a státustörvény. Rossz csillagzat alatt született, amikor fel lehetett használni a napi politikai börzén, s ezt nem is mulasztották el a magukat arra illetékeseknek tartó kufárok, így aztán addig csepülték, amíg szétnyüstölték, mára csak a kihûlõben levõ porhüvelye maradt.

Magyar Krónika, november 27.

Orbán Ferenc

Budapest

Az utolsó döfést az a tárcaközi bizottság készül megadni az amúgy is kizsigerelt törvénynek, amelyet azért hozták létre, hogy javaslatokat tegyen a kormánynak újabb változtatásokra.
Pedig nemrég még úgy tûnt, hogy az Orbán--Nastase-egyezmény aláírásával végre mindenki számára nyugvópontra jut az ügy, a románok -- s a szlovákok is -- belenyugodtak, hogy minden erõfeszítésük ellenére sem sikerült a törvényt visszavonatni. Így -- kénytelen-kelletlen --elfogadták.

Ekkor indult be az anyaországban a választási kampány. Azzal együtt pedig a riogatás a huszonhárommillió román munkavállalóval. Ekkor lángolt fel a magyar adófizetõk pénzének heveny féltése, az aggodalom, hogy miként vélekedik majd a világ s az utódállamok egy olyan Magyarországról, amely pozitívan különbözteti meg a saját fajtáját.

Iliescu öröme indokolt, hiszen a "magyar kormány új megoldásokat keres a törvény ügyében". "Magyarországnak is az az érdeke, hogy demokratikus módon és európai szellemben kezelje a szomszédos országokkal fenntartott kapcsolatait" -- mondotta Iliescu, a született demokrata, aki ugyancsak "európai szellemben" kezelte a magyarokat 1990 márciusában, a marosvásárhelyi pogrom idején, amikor rájuk szabadította az ugyancsak európai szellemiségû hodáki botoslegényeket. Akik máig se tudni pontosan, hány magyart vertek agyon, és elvették Sütõ Andárs szeme világát is. Hát ezekre az européer szomszédokra kell tekintettel lenni!

A státustörvény nem elsõsorban a kedvezmények miatt, inkább szimbolikus üzenete révén lehetett volna összmagyar érték. A trianoni gaztett nyomán szétszaggatott nemzettest újraegyesítését jelképezhette volna, az együvé tartozás érzetét erõsítve, a "haza a magasban" magasztos eszméjének szellemében. Jelenthette volna a nemzet békés lelki újraegyesítését az önkényesen meghúzott határvonalak fölött.
Ezért kell ezt a törvényt végleg kiherélni.

S meg lehet tenni. Mert a magyar társadalom nagyobbik felének sérült, beteg a magyarságtudata. Ezért nem tud szolidáris lenni a határon túl rekedt nemzettársakkal, s az együttérzés híján -- mondhatnám -- szinte ellendrukker lesz. Ha nem is hangos partner, de csendes társ a határon túli magyarellenes politikában. Önhibáján kívül felkészületlen az anyaországi magyarság az összmagyar integrációra, hiszen fél évszázadon át egy világrend fáradozott az elnemzetlenítésén. Ötven év telt el a szocialista nemzetköziség égisze alatt, amikor az "eszme" volt a mindenek felett való, s a nagy vörös zászló alatt egy ütemre kellett menetelni az önazonosságukat feladó, saját történelmüket nem ismerõ vagy átköltött változatban emésztgetõ nemzeteknek. Így nõttek fel a mai generációk, tudatlanságban és hazugságban, s lettek a múlt iránt vagy közönyösek, vagy cinikusak, akik számára a történelem arra jó, hogy csúfot ûzzenek belõle.

Hogy ilyen körülmények között, mindenek dacára hogyan sikerült a határon kívül rekedteknek mégis megõrizniük önazonosságukat -- az egy másik jegyzet témája. És tovább tart az intézményesített népbutítás: a magyar társadalmat a valóságshow-k bájos szelleme lengi be. Az álvalóságé, a szellemi mûrosté, a spirituális pótcselekvésé. A szexre, a pénzhajhászásra, a könnyû élvezetek talmi örömeire hangolt "világpolgár" a for you feliratú alsónemûjére büszke, nem a nemzeti színû zászlóra. Az efféle Zsanettek, Pongók, Renátók és Majkák mit értenek meg abból, hogy mi önvédelembõl gyermekeink nevét is úgy választottuk, hogy ne lehessen románra (szerbre, szlovákra, ukránra) fordítani. Mert a Lászlóból Vasilét, a Györgybõl Gheorghét, a Ferencbõl Franciscót csinált a román anyakönyvvezetõ. A Csabát viszont nem lehetett lefordítani. Sem az Orsolyát. Ezért van ma annyi Csaba, Orsolya, Örs és Csilla Erdélyben. Mert így is védekeztünk. Itt ma önként lesznek a Claudiák, a Leslyk, a Robertók, az Yvettek -- s nem is tudják, hogy ez is egy lépés lehet az önfeladás felé.

Tudomásul kell vennünk, hogy az anyaországi magyarság döntõ többsége, politikusai és a média ösztönzésére, ma is önmagával, a saját euroatlantiságával, liberális globalizálódásával van elfoglalva. A státustörvény kudarca pedig marad üzenetnek -- a sokadiknak -- a határokon kívül kisebbségben élõ magyaroknak: ismét cserbenhagytak.