"Csordapásztorok
midőn Betlehemben."
Magyar Krónika,
december 21.
Dancs Rózsa
Toronto |
Életem legelső Karácsony estéjének
varázsát minden évben újraélem.
Bizonyára az elképzeltnél is nagyobb hatással
volt rám, ha még ma is érzem annak a csillagszórós
fenyőfának illatát, amelyet a kertekre ráhajoló erdőből
hozhatott házunkba az angyal. Csingilingi szánon érkezett
a faluba, ahol aztán egyik háztól a másikig
röpködött, hogy megajándékozzon
mindenkit a legnagyobb
örömmel: a szent Gyermek születésének
hírével.
Két és fél éves voltam.
Édesanyám egész délután énekelte
a szebbnél szebb karácsonyi
énekeket, miközben nagymamával a konyhában
sürgött-forgott. Én a kicsi székre
álltam, úgy vigyáztam minden mozdulatát.
Kissé furcsán kötötték mindketten
fejükre a babos kendőt, hátul bogozták
meg "kontyuk alatt", ahogy nagytata mondta. Édesanya
olyan szép volt, mint egy lisztes tündér,
még az orra és homloka is fehér foltos lett,
miközben a kalácsot bevetették a kemencébe.
Emlékszem arra is, hogy a tortamasszából
nyalinthattunk, Győző is, én is. Győző
csak négy évvel volt idősebb nálam, és élt-halt
a diótortáért, annyira, hogy alig engedte
megnyalnom a kanalat, amelyikkel édesanya kikavarta a
tésztát. Pedig azt nagyon szerettem én is.
Hogy a szakadatlan civakodásnak elejét vegye, nagymama
megkérte Győzőt, hogy tanítson meg egy
karácsonyi énekre engem is. Ha szépen énekeltek,
mondta, az angyal legelsőnek hozzánk csenget be.
Győző makrancos kicsi kópé volt, a maga
akaratos természetével nem igen szokott kéréseknek
engedelmeskedni, de most az ajándékokra gondolva,
csakugyan el kezdte énekelni a Mennyből az angyal-t.
Azonban amikor a friss diós kifli illata megcsiklandozta
az orrát, hirtelen abbahagyta a dalolást. Mohón
a tepsibe nyúlt, meg is égette az ujját,
de a zsákmányolt süteményt nem rakta
vissza. Egyik tenyeréből a másikba kapkodta,
majd hirtelen a nadrágja zsebébe csúsztatta,
hogy kihűljön. Édesanya nem akarta, hogy a forró kifli
megülje gyomromat, ezért igyekezett elterelni
a figyelmemet róla. Énekeljünk együtt,
mondta, és máris elkezdte: Csordapásztorok
midőn Betlehemben/ csordát őriznek éjjel
a mezőben.
Mindent értettem ebből, mert a csorda a kapunk előtt
bandukolt el minden reggel
és este. Nem télen, mert a hóban nem termett
fű, de havazás előtt naponta hallottam az ostorpattogást és
a kürtöt, amit a pásztor az alsó falu
végén fújt meg, de olyan hangosan, hogy
a felső faluvégen is felébredtek tőle.
Miért éjjel
őrzik a csordát a mezőben?, - kérdeztem,
de édesanyának nem volt ideje válaszolnia,
mert nagy dúrral berobogott Jenő, Győző középső bátyja,
hogy szánkózni vigyen bennünket. Közben
megtömte száját és zsebét
friss kiflivel, és aztán usgyé!, ki az ajtón.
Kint nagy pelyhekben hullt a hó, a jégvirágok
is ritkulni kezdtek az ablakokon, hiszen a kemencéből
kiáramló meleg leolvasztotta azokat.
A házak ereszén még délcegen tartották
magukat a jégcsapok, de elég enyhe volt az idő ahhoz,
hogy havazni kezdjen. Igaz, már előtte való éjjel
betakart mindent a hó. Annyira várta mindenki a
karácsonyt, hogy a nagy kapkodásban az angyalok
is kilyukasztották dunyhájukat, és most
minden tolluk hóvá változva a földre
hullt.
Juj, még a hangom is elakadt, amikor ezt hallottam. Nem
szívesen hagytam ott az illatozó, finom ételpárában
fürdő konyhát, Győző is ellenkezett,
de nem volt mese, indulnunk kellett. Jenő vezényelt, és
mi követtük nagy, hóba süppedő
lépésekkel a Gáng alá.
Itt, a falu legmagasabb dombjának aljában gyülekezett
az aprónép. Hógolyóztak, szánkóztak,
sivalkodtak. Rendszerint nagyobb fiúk vezették
a szánkókat, és majdnem mindegyiket felborították,
amikor leértek az útra.
A puha hóba ömlesztett "utasok" visítozva,
prüszkölve, kacagva tápászkodtak fel,
kapálózva verték le magukról a havat és
pirosak voltak, mint a frissen
érő alma. Jenőt is elkapta a játék
heve, ő is felborította néhányszor
a szánkót,
és én megszeppenve terültem el a nagy hóban.
Szemem, szájam megtelt a puha fehér, hűvös
vattával, ami nem is volt olyan rossz. Sőt, az első riadalom
után már élveztem is. Amikor elmaradt, kértem,
legyen még borulás. Győzőnek saját
szánkója volt, ő egyedül úgy kormányozta
útját, hogy egyszer sem bucskázott fel.
Fekete báránybőr kucsmája volt neki
is, Jenőnek is, olyanok voltak, mint egy-egy hóemberke,
akiknek fekete fazekat nyomtak a fejére. Alkonyatig folyt
a vidám hancúrozás a tükörsimára
vert domboldalon, de mindenki csak egy dologra gondolt: mit hoz
az angyal? Jenő is többször megemlítette,
hogy ha besötétedik, az angyalok besuhannak a házakba
a karácsonyfákkal. Hozzánk is megy egy biztosan. Én
titokban többször is felpillantottam az égre,
nem látom-e meg valahol repülni őket, legalább
egyet.
Azt mesélte édesanya, hogy az angyalok fehér
hosszú ruhát viselnek télen is, mert nem
fáznak. "Miért nem fáznak télen?",
csodálkoztam, mert nekem télen fel kellett vennem
a meleg kabátot, kötött sálat tekertek
a nyakam köré, kötött kesztyűt és
zoknit is adtak rám, hogy meg ne hűljek. Győző pontosan úgy
izgult, mint én.
Nagyon várta ő is az estét. Minden percben
indulni akart haza, mert attól félt, hogy lekésik
valamiről. Sötétedéskor aztán
mindenki hazatakarodott. A kutyák is megkezdték
az éjszakai zenebonát, vadul csaholtak.
Közben fel-felbukkant egy-egy kucsmás, zúzmarás
bajszú, csizmás ember fenyőfát cipelve
a vállán, de én nem mertem megkérdezni
Győzőéktől, hogy kik azok a bácsik és
miért náluk van a karácsonyfa. Valamit várt
mindenki akkor este.
Ettől a várakozástól remegett a levegő,
ezt simították az arcomba a rám hulló
hópelyhek, és ezt hallottam ki a vecsernyére
megkondult harangszóból is. Nemcsak a falu, az
egész világ a várakozás izgalmas
hangulatába burkolózott.
Szipogva az orromra tapadt zúzmarától, belenéztem
a hótakarótól ezüstösen csillogó
messzeségbe, és úgy éreztem, még
a Rétyi-nyír is égi csomagokat rejteget.
Onnan aztán könnyen széthordhatják
a fehér selyemruhás angyalok a környező falvakba,
ahol ősszel szekéren már végighordoztak
nagytatáék.
Otthon csupa finomsággal volt tele a ház: töltött
káposzta, kolbász, kalács az egész
lakásban. Rengeteg piros kalács, diós, mákos és üres,
foszlós beigli kandikált felénk a hosszú asztalról.
Forró illatukba beleszédültünk, amikor
beléptünk a havas udvarról a konyhába.
De nem nyúlhattunk hozzájuk, mert csak azelőtt
szedték ki a kemencéből.
Annak az estének az illata nagyon finom volt! Édesanyám
hajának is kalácsillata volt akkor...
Majdnem elájultam, amikor meghallottam a csengőszót
a belső szobában. Oda sem léptem be a nyár óta,
mert hideg volt, nem fűtötték. Az volt a tisztaszoba,
ahova csak a vendégeket szokták bevezetni, ha névnapra
vagy más ünnepre megérkeztek valahonnét. Értetlenül és
reszketve bámultam a becsukott ajtóra, amely mögött
az angyalcsengő csilingelt.
Édesanya megértette elbizonytalanodott pillantásomat, és
azt mondta, hogy az angyal begyújtott a hideg szobába, mert azt
akarta, hogy ünnepi este legyen. Győző úgy ugrott fel
az asztal mellől, hogy még a hosszú padot is feldöntötte
és rohant neki az ajtónak.
Én nem mertem utána eredni, annyira megilletődtem a csodálatos
hangtól. És akkor kitárult a csoda! A petróleumlámpát
nagytata vitte be a szobába, amelyikben ott pompázott a két
karácsonyfa. Egy nagy és egy kicsi.
Hiába gyújtották meg rajtuk a gyertyákat és
a fényszórókat, hiába volt tele piros
almával, dióval és szaloncukorral, én
keservesen elsírtam magam. Győzőt jobban szereti,
Győzőt jobban szereti - zokogtam, s nem tudtak megnyugtatni.
Még a keményhangú nagytata is megdöbbent
egy pillanatig.
Győző persze nem törődött velem, hanem élvezte
a nagyobb karácsonyfa minden pompáját. A
legjobban az izgatta, hogy az angyalnak is ugyanolyan jonatán
almája van, mint ami a csűr mögötti fánkon
terem.
Etus, édesanya húga, dohogott, hogy ő megmondta,
nem érdemes két fával pepecselni, de senki
sem hallgatja meg az embert. Édesanya magához vont,
babusgatott, próbált vigasztalni, de alig hallottam
hangját. Biztatott, hogy nézzem meg, mit rejtett
a fa alá az angyal, ám én csak a nagy fát és
a kicsi fát láttam.
Úgy éreztem, hogy összedől a világ. Zokogtam,
zokogtam, nem tudtak mit kezdeni velem. Sokáig vagy csak rövid
ideig? Azt nem tudom már, de hirtelen fülelni kezdtem, mert kint
váratlanul felugatott Bundás, a nagy házőrző kutya. Észre
sem vettem talán, hogy a sírásom is alábbhagyott,
mert a kutya egyre erősebben fogott. Valaki a havat kopolta le a bakancsáról
-, talán az angyal gondolta meg magát.?, és szinte vacogtam
izgalmamban.
Már csak hüppögtem, amikor kinyílt az
ajtó és Bartha János lépett be rajta,
nagy zsákkal a vállán. Adjon Isten-t és
kellemes ünnepeket kívánt, és pajzán
mosollyal mentegetőzni kezdett. Hogy az angyal hozzá tett
le valamit tévedésből, amit viszont egy kicsi
leánykának kellett volna vinnie.
Gondolta, felgyalogol a falun, hogy megkímélje
az angyalt egy úttól, van szegénynek azonkívül
is elég dolga. Hogy mi lehet a zsákban? Neki aztán
fogalma sincs róla, mondta, bele nem kukkantott volna
a világért sem, mert ő csak a postás
szerepét vállalta magára.
Huncutkodva hümmögött, hol ide, hol oda kacsintgatott, és
mélybarna, meleg tekintetében csillagok táncoltak.
Azt mondták róla, hogy asztalos, és én
szerettem, mert mindig hozott nekem valamit, amikor édesanyámhoz
jött.
De hogy az angyalt is ismeri! Ettől szinte megrémültem.
A szemem kikerekedett,
édesanyához bújtam és remegve vártam,
hogy kibukkanjon a zsák tartalma. Győző
is segédkezett a kibontásnál, s hát,
uramfia! Gyönyörű festett bababútor került
a kicsi karácsonyfa mellé.
Zöld asztalka, piros és fehér rózsákkal
díszítve, hozzá két szék,
egy támlás
és egy hokedli, egy kicsi szekrény. No, meg egy ágyacska!
A kis ágyba nem fért volna bele élő emberfia, én
sem, pedig nem voltam nagy, de az asztal és a székek
akkorák voltak, mint én.
Azonnal kipróbáltam, és a következő pillanatban
már csak ennél az asztalkánál fogadtam
el a még langyos, vaníliás kiflit és
a tejeskávét. Úgy ültem azon a kis
rózsás széken, mint egy királykisasszony.
Ezt Győző mondta engesztelőn, mert megsajnált,
amikor látta a nagy fa miatti bánatomat.
A szekrénykében körte volt, illatos, mosolygó körte.
Dió is. Nem is egy. Édesanya könnybe lábadt
szeme ragyogott a boldogságtól. Talán abban
a pillanatban döntötte el, hogy igent mond Jánosnak,
aki már többször megkérte a kezét,
de ő eddig habozott. Akire az angyal egy kislány
megvigasztalását bízta, az csak jó ember
lehet, gondolta, és akkor este együtt mentek el az éjféli
istentiszteletre.
Végtelenül boldog voltam, hogy az angyal engem is
pont úgy szeret, mint Győzőt!
És mert abban a pillanatban én is nagyon szerettem őt,
anélkül, hogy valamit szóltam volna, egy szép
sárga körtét Győző kezébe
nyomtam.
|