A napokban sok szó esik az ujságokban a szentmiséről. Rendszerint valami olyasmit olvashatunk: Benedek pápa visszaállította a latin misét. Mivel ebbe a rövid mondatba több félreértés csúszott, érdemes megnézni, mi is történt igazán.

Először is, a Római Katolikus egyház sohasem tiltotta meg a latinul mondott misét. Sőt, a Második Vatikáni Zsinat által kiadott Konstitució a Szent Liturgiáról (KSzL) 36. pontja határozottan kimondja, hogy a "latin nyelv használatát ... a latin rítusban meg kell tartani."  Ez a szabály tehát nem vonatkozik pl. a görög katolikus közösségekre, hanem azokra, ahol azelött minden szertartást latinul mondtak. A Konstitució aztán folytatja: "mivel azonban mind a szentmisében, mind a szentségek kiszolgáltatásában, mind a liturgia más területein gyakran nagyon hasznos lehet a nép nyelvének használata, meg van engedve ennek szélesebb körű használata." Miről van tehát szó?

A zsinat döntéseinek egyik legfontosabb alapelve volt, hogy az egyházat az Isten népe alkotja. Mivel pedig a liturgia "az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje" (KSzL #10), lényeges, hogy abban minden hívő "tudatosan, tevékenyen és gyümölcsözően" részt vehessen ( #11). A zsinat ezért elrendelte, hogy a 16. század óta fennálló úgynevezett trenti miserendet meg kell újítani. Ennek a rendelkezésnek eredménye a ma általánosan használt liturgia. Miért volt erre a reformra szükség?

Hogy ezt megértsük, ahhoz tudni kell, hogy a Trenti Zsinatig, tehát a 16. század közepéig, nem volt általánosan kötelező, sőt még csak általánosan elfodagott miserend sem. Különböző pápák kiadtak ugyan misekönyveket, ezeket azonban sokszor csak részben használták, a miséből hol kihagytak részeket, hol toldottak hozzá, sokszor olyasmit, ami nem volt oda való, vagy egyenesen babona kifejezése volt. A Protestáns Reformáció erre a problémára is rámutatott, és ezért határozták el a Trentben űlésező zsinatatyák egy kötelező miserend megteremtését. Ez volt az a szertartás, amit a korombeliek a 60-as évek elejéig ismertek. 1962-ben, tehát a II. Vatikáni Zsinat megnyitása előtt alig egy évvel XXIII. János pápa adott ki ugyyan új misekönyvet, amelyben több újítás volt, ezek azonban még nem elégítették ki a kor szükségleteit. A négyszáz évvel azelött megalkotott miserend gyökeres átdolgozására volt szükség.

A trenti miserendnek nagyon sok értékes vonása mellett több gyenge pontja is volt mind liturgiai, mind teológiai szempontból. Ilyen volt a hívőknek majdnem teljes kizárása a szent cselekményből, ami aztán olyan dolgokhoz vezetett, mint a Rózsafűzér, vagy más imák  mondása a mise alatt, az egyházi zene olyan mértékű kialakulása, hogy szinte teljesen elnyomta a mise lényegét, stb. A hívek részvételének talán legnagyobb akadálya a latin nyelv kizárólagos használata volt, beleértve még az olvasmányokat és evangéliumot is, ami nyílvánvalóan lehetetlenné tette, hogy a hívők, akiknek legnagyobb része nem értett latinul, tudatosan részt vegyenek abban, ami történik.

A Vatikáni Zsinat után kiadott új misekönyv, és annak most már második átdolgozása ezeknek a gyengeségeknek legnagyobb részét kiküszöbölte. Amint Benedek pápa kifejtette nemrégiben kiadott levelében, amit a püspökökhöz cimzett, az egyház a trenti miserend használatát hivatalosan sohasem tiltotta meg. A püspökök, papok és különösen a hívők legnagyobb része azonban olyan örömmel fogadta az új liturgiát, hogy használata általános lett, annak ellenére, hogy az elején nem volt könnyű hozzászokni. Bár ennek a misekönyvnek hivatalos kiadása is latin nyelvű volt, egyre kevesebb pap használja, talán főleg azért, mert a papnevelés ma már többnyire nem latinul, hanem az ország nyelvén történik.

Miért szorította ki teljesen az új miserend a trentit, ha az nem volt megtiltva? Ennek egyik oka vitathatatlanul az, hogy az új miserend sok olyan égető szükségletet kielégít, ami talán még tudatos sem volt sok hívőben. Másrészt, a trenti miserend használata olyannyira kötelező volt, hogy annak egyetlen szavát sem volt szabad megváltoztatni. Nem csoda tehát, hogy amikor a  Vatikán egy új misekönyvet adott ki, mindenki természetesnek vette, hogy ezentúl annak használata kötelező.  A legfontosabb ok azonban valószínüleg az volt, hogy a zsinat után a francia Lefebvre bíboros kijelentette, hogy szerinte a zsinat nem volt érvényes, annak egyetlen határozatát sem fogadja el. Annak ellenére, hogy történtek kisérletek a Vatikán és a bíboros, illetve annak követői között az ellentétek elsimítására az nem sikerült és végeredményre szakításra került sor. A legnyilvánvalóbb és legfeltűnőbb ami a "lefebvristákat" jellemzi az, hogy ők változatlanul a trenti misrendet követik, papjaik a misét tehát latinul mondják.