…legtöbbször kettős iker dicsőségüket arany dicsfénybe vonja a nap. A hold ezüst zuhatagba fürdeti őket. Gyakran, mikor a város esős párába kendőzi magát, a nap hóköpenyüket sötét narancsszínűre barnítja; de legyen napfény vagy árnyék, ott állnak mozdulatlanul, nyugatra mosolyogva a nyugtalan Pacific vizein át, vagy keletre a Capilano Canyon fenyves szépsége felett. Az indián törzsek nem « Oroszlánok » néven ismerik a két csúcsot. Maga a Törzsfő, akinek lábai nemrég vándoroltak a Boldogabb Vadászmezőkre, sosem hallotta ezt az elnevezést azelőtt, hogy én említettem volna egy álmodó augusztusi napon, amikor a Canyonba vezető ösvényen sétáltunk. Nagyon megdöbbentette ez a név s az ok, amiért így nevezik őket… Megkérdeztem, emlékszik-e a Landseer oroszlánokra Londonban, a Trafalgar téren? Oh, igen, emlékezett azokra a ragyogó szobrokra, s a rá jellemző fürgeséggel azonnal felfogta a hasonlóságot.

Úgy tűnt, hogy ez nem is volt kedve ellenére és finom élű arcán feltűnni látszott a régi London kísértő emlékeinek távoli visszfénye… De a vér-parancs erősebb volt, mert máris a két csúcshoz fűződő indián legendáról kezdett beszélni. Egy legendáról, melyről okkal hiszem, hogy teljesen ismeretlen a sokezer « sápadtarcú » számára, akik naponta pillantanak fel az « Oroszlánokra », az indián szívekben irántuk égő szeretet és a « Két lánytestvér » titkának ismerete nélkül.

A legenda lenyűgözött, amint különös, tört angolsággal elhagyta a törzsfő ajkát. Ez a beszéd az eredeti indián nyelvnél sokkal darabosabb volt. A mesélő mozdulatai utánozhatatlanul kecsesek, férfiasak, mindent kifejezők voltak, olyanok, mint amikor egy jól választott keret körülölel egy csodálatos képet. Eltűnődő szemei olyanok voltak, mint a fény, melyben a kép megfürdik és életre kel…