Nem férhet kétség ahhoz, hogy a világ gazdasága válságban van. Még a tőzsdei üzletekben legkevésbé jártasak is aggódnak, tegyük hozzá, jogosan, vajon mi történik megtakarított pénzükkel, nyugdíjukkal, életbiztosításukkal.
Mint láttuk, a válságot részben lehetővé tette, részben pedig okozta a 20. században kialakult gazdasági rendszer. Tartós megoldás tehát csak akkor lehetséges, ha ennek a rendszernek alapvető hibáit kiküszöböljük. Ezt pedig, ha egyáltalán lehetséges, sem gyorsan, sem könnyen nem lehet elérni.

A jelenlegi válság máris olyan méreteket öltött, hogy elengedhetetlenül szükséges a kormányok beavatkozása. A jelenlegi helyzetben sajnos a kormányok meglehetősen sarokba vannak szorítva: akármit tesznek, még nagy vonalakban sem tűnik kielégítőnek. Ha hagyják, hogy a válság beavatkozás nélkül tovább fejlődjék, az a harmincas évek depressziójánál majdnem bizonyosan súlyosabb világkatasztrófát okozna, és a jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszer felbomlásához is vezethetne. Ez tehát semmiképpen sem elfogadható. Mivel a nemzetközi gazdasági rendszer hitelen alapszik, a kormányok kénytelenek lehetővé tenni, hogy a vállalatok további hitelhez jussanak. Bár ez ideiglenesen elhárítja az összeomlást, az alapvető problémát nem oldja meg, sőt, megerősíti a válságot okozó egyik legfontosabb tényezőt. Igaz, hogy a kormánysegélyeket igyekeznek megfelelő ellenőrzés alá helyezni és feltételekhez kötni azok átutalását, ezek az intézkedések a rendszerben gyökeres változásokat nem tudnak előidézni.

Amint láttuk, az egyénitől a részvényes-birtokláshoz való áttérés és a gazdasági növekedés szükségességének elve járt azokkal a következményekkel, amelyek a válsághoz vezettek. Ezek között a legfontosabbak a rögtön-profit követelménye, a fogyasztói társadalom és a tervezett elavulás elterjedése, a jövedelem igazságtalan elosztása és a hitelre alapuló gazdasági rendszer. Bár a kormányoknak feltétlenül fontos szerepe van ezen a téren is a válság megoldásában, adva a kormányok és politikusok döntéseinek korlátait, teljesen reménytelen lenne arra várni, hogy a hatóságok egyedül meg tudják valósítani a szükséges reformokat. Ahhoz, hogy a megfelelő légkör kialakuljon elsősorban, a lakosságra— tehát miránk— hárul a felelősség.

A huszadik század elején, amikor 1,650 millió ember élt a földön, Henry Ford mindössze hat befektető társsal alapította meg autógyárát, vállalkozása tehát alapjában egyéni tulajdonban volt. Ma, amikor több mint négyszer annyi, 6,750 millió a föld lakossága, a termelésnek és szolgáltatásoknak olyan mértékűnek kell lennie, amit csak akkora befektetéssel lehet elérni, amit csak vagy részvénytársaságok, vagy az úgynevezett „társadalmi (értsd, állami) tulajdon” tudnak megteremteni. Sokan saját keserves tapasztalatunkból tudjuk, hogy az utóbbi, amit a kommunista rendszerek vezettek be, több hátránnyal mint előnnyel jár, tehát belátható időn belül szükséges lesz a részvény-rendszert megtartani.

Ez a tény nem feltétlenül jelent hátrányt, mert nem a rendszer maga okozta a problémákat, hanem az abban résztvevők felelőtlensége, elsősorban a haszonszerzés domináló szerepe. Minden mást ennek az egyetlen szempontnak rendeltek alá. Ez gyakorlatilag az egyetlen, ami a befektetéseket, és ezért a vállalatok vezetését és működését meghatározza. A feladat tehát a gazdasági élet felelősségteljesebb folytatása.

Vitathatatlan, hogy ebben a kérdésben fontos szerepe lesz a kormányoknak. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról a tényről, hogy mind a fogyasztás, mind a befektetések jelentős része az átlagember kezében van. Ma alig van olyan ember, aki nyugdíj-alapja, megtakarított pénze, szakszervezete vagy hivatásbeli egyesülete, életbiztosítása, stb. útján ne lenne aktív befektető. Ehhez járulnak azok, akik mutual fund-on keresztül, vagy az Internet segítségével egyenesen is befektetnek kisebb-nagyobb összegeket. Bár egyre többen, de a befektetőknek még mindig csak igen kis százaléka ellenőrzi, vajon a vállalatok, amelyek létét tőkéje rendelkezésre bocsájtásával lehetővé teszi, saját erkölcsi és gazdasági elveivel összeegyeztethető módon működnek-e. Ugyanez áll a mindennapi fogyasztásra is; ritkán dönti el az üzletek etikai viselkedése a szegényekkel, kisebb vállalkozókkal, környezettel, stb.-vel kapcsolatban. Pedig ilyen alapú döntések meglepően nagy és gyors eredményeket hoznak még a legnagyobb vállalatok üzleti politikájában is, főleg, ha vesszük a fáradságot, hogy tudassuk a vállalat vezetőségével véleményünket — és, hogy konkrétan mit teszünk és miért.
Komoly reformra van szükség, ha meg akarjuk szüntetni a fogyasztói társadalmat és, akár tetszik, akár nem, ezt csak mi, fogyasztók tudjuk elérni. Ellen kell állnunk a hirdetések csalogatásának. Nemcsak arról van szó, hogy nincs feltétlenül szükség a legújabbat megvenni akkor is, ha a régi még jó. Meg kell követelnünk a minőséget is, hogy megszabaduljunk a tervezett elavulás átkától. De még ezen is túlmenően meg kell gondolnunk, nem lenne-e érdemes visszatérni ahhoz a gondolkodáshoz, amikor elsősorban az volt fontos, megvan-e hozzá a pénz? A kanadai Statisztikai Hivatal szerint az átlagos kanadai családnak 2008-ban több volt a tartozása, mint egész évi jövedelme. Nem vitás, a hitel sok mindent lehetővé tesz. Meggondolandó azonban a kölcsön ára: pl. egy jelzálogkölcsönért 7%-os kamattal 30 év alatt, több mint kétszer annyit kell fizetni, mint amennyit kölcsön vettünk. Ha csak 5 éven keresztül megtakarítanánk a részleteket, a szükséges összegnek kb. 40%-át készpénzben fizethetnénk és ennek megfelelően rövidebb ideig, és kevesebb költséggel vehetnénk meg egy házat. Kérdéses, hogy igazán megéri-e, hogy egy pár évvel előbb legyünk háztulajdonosok.

Ugyancsak érdemes lenne a termelt értékek igazságosabb elosztásáért is küzdeni. Erről sokat hallunk a harmadik világgal kapcsolatban. Ma, amikor a média már gyakorlatilag az egész világot szolgálja, nehéz elképzelni, hogy a terrorizmust nem fűtik legalább részben az olyan tények, mint hogy a világ 225 leggazdagabb emberének több a vagyona, mint a föld három milliárd legszegényebb emberének együttes évi jövedelme és, hogy vagyonuk mindössze 4%-a elég lenne arra, hogy a föld minden lakója számára elemi iskolázást, alapvető egészségügyi ellátást, elegendő élelmet és tiszta vizet biztosítsunk. De az egyenetlenség Észak-Amerikában sem hiányzik. Statisztika mutatja, hogy míg az utolsó 25 évben a vállalatok profitja emelkedett, a dolgozók valódi jövedelme csökkent. Emellett a fizetések szintjén is fennállnak visszásságok, és nem csak a bankokban. New Yorkban nemrégiben például szerződést írtak alá,  mely a következő nyolc év alatt száznyolcvan millió, évente 22.5 millió dolláros fizetést biztosít egy baseball játékosnak. Nem szabad elfelejteni, hogy a játékosok fizetésének jó részét nem a belépődíjak, hanem a hirdetések fedezik. Így a költség mindazokat terheli, aki a hirdetett árut megveszi, sokszor társadalmunk legszegényebbjeit. Vajon megvédhető-e az ilyen jövedelem annak az értéknek alapján, amit játékával ez a személy a társadalomnak nyújt?