A legtöbb olvasó talán meglepődik, hogy vízválságról egyáltalán lehet cikket írni. Nem igaz-e, hogy a föld felszínének 70%-a víz, nincsenek-e áradások mindenfelé, nem okoz-e az esőzés katasztrofális földcsuszamlásokat? Nem említettük-e már több válság-cikkünkben, hogy olvadnak a gleccserek, a sarki jégtakarók, és olvadt jég nem víz-e? Talán az a probléma, hogy túl sok a víz?

Sajnos nem. A föld felületét takaró víznek csak 2.5%-a édesvíz, aminek nagy része állandóan fagyott, vagy a földben, föld alatt van. Az összes édesvíznek nem egészen egy százaléka áll rendelkezésünkre tavakban, mocsarakban és folyókban, az összes víztömegnek csak kb. egy ezredrésze, és ennek is 20%-a olyan helyen van, hogy emberek számára hasznavehetetlen, több mint 60%-a pedig olyankor és olyan körülmények között jelenik meg, hogy több kárt okoz, mint hasznot, pl. a monszunesők és áradások alatt. A kanadai író, De Villiers kiszámította, hogy ha a föld minden vizét egy 5 literes kannába tudnánk sűríteni, az emberek számára rendelkezésre állóvíz nem egészen egy kávéskanálnyi lenne. Így már nem csoda, hogy ma a világban hatszáz millió ember vízszűkében él, és a becslések szerint 15 éven belül ez a szám megütheti a 2.7-3.2 milliárdot.
A problémának több oka van. Először is a föld vízkészlete nem oszlik meg egyenletesen. Így például Ázsiában él a világ lakosságának hatvan százaléka, de az édesvíznek mindössze 36%-a áll rendelkezésre. Másrészt a lakosság száma világszerte, a történelemben páratlan mértékben emelkedik, ami nagyobb vízszükséglettel és ugyanakkor nagyobb szennyezéssel jár. Ezeken természetesen nagyon nehéz, talán lehetetlen segíteni.

Aránylag könnyebben lehetne megoldani azoknak a területeknek vízhiányát, ahol a válság oka elsősorban az anyagiak hiánya. Ilyen pl. a Szaharától délre fekvő Szahel helyzete, melynek 50 milliós lakossága komoly vízhiánnyal él. A probléma nem új, de a 20. században a történelem talán legnagyobb szárazsága sújtotta Szahelt. 1960 és 80 között több mint százezer ember halt meg szárazság miatt. Ez annál is tragikusabb, mert ismert, hogy a Szahara és a Szahel nagy része alatt óriási mélyenfekvő víztartalékok vannak, viszont a lakosság nem tudja a kellő kútfúrásokat megfizetni. Hogy az ilyen helyzetben mennyire hatásosan tud minden egyes ember tevékenykedni, mutatja az, hogy a Macdonald-Cartier iskolában, ahol tanítottam, négy 17 éves diáklány az iskola diákjaival megszervezett egy „walkathon-”t. A befolyó adományokból hét kutat tudtak fúratni, hét falu lakosságának ajándékoztak tiszta ivóvizet.
Természetesen, mint mindennel, ezzel is okosan és óvatosan kell gazdálkodni. Elrettentő példa erre az Egyesült Államok mezőgazdasága. Főleg a huszadik században igyekeztek a déli és délnyugati államok eddig használatlan területeit mezőgazdasági termelésre átállítani. Mivel ezeknek a részeknek általában kevés a csapadéka, és mivel itt is felfedeztek óriási földalatti víztartalékokat, artézi kutak vizét használták és használják ma is öntözésre. Mivel az artézi kút a farmer tulajdona, a vízért nem fizet, az öntözés pazarló módszerekkel történik: a csövekből a víz éjjel-nappal meglehetősen magasra lövell. Nem számít, ha a vizet a szél elhordja vagy a nappali nagy hőségben az öntözésre szánt víz nagyobb része elpárolog. Hogy valami fogalmat kapjunk a használat mértékéről, 2000-ben az USA-ban naponta annyi talajvizet használtak öntözésre, mint amennyi a Dunán Budapestnél 3½ év alatt folyik le!

A mélyenfekvő talajvíz mértéktelen használata több komoly problémát okoz. Így pl. a dél-kaliforniai Joachim völgy felszíne a huszadik században közel két méterrel süllyedt, mert alóla kiszivattyúzták a vizet. E mellett az állandó öntözés a felszínre hozza a talajban lévő ásványi sókat, amik ott lerakódnak és megmérgezik a földet. A termelés egyre csökken és a sótömörülést csak egyre több vízzel lehet leküzdeni. A föld alatt évezredek, évmilliók alatt összegyűlt víz fogy, egyre mélyebb kutakat kell fúrni, egyes vidékeken pedig a víz már teljesen elfogyott. A problémát az is fokozza, hogy egyre többen költöznek meleg vidékekre és így a városok vízszükséglete is egyre emelkedik. Ez olyan komoly nehézségeket okoz, hogy egyes megfigyelők szerint az USA nemsokára komoly lépésekre kényszerül, hogy Kanada édesvíz-tartalékát megszerezze.
Hasonló gazdálkodási gondatlanság folyók eltérítésével is bonyodalmat okoz. A mezőgazdasági célokra vagy városok vízellátására eltérített vízmennyiség akkora, hogy a föld legnagyobb folyamai közül több, pl. az Egyesült Államokban a Colorádó, már nem éri el a tengert, vize már előbb elapad. Egyik előző cikkünkben már említettük az Aral tó esetét. Valamikor a világ negyedik legnagyobb tava volt, azonban a tápláló folyók vízhozamának nagy részét öntözésre térítették el, így néhány év alatt felületének 90%-át elvesztette. Hatvanezer ember, aki halászatból és azzal kapcsolatban szerezte megélhetését, munka nélkül maradt és a környező lakosság a kiszáradt tófenékről felkavart por és só hatására tömegesen megbetegszik.
Szegény,vagy fejlődő”országokban sokszor nemcsak a víz hiánya, hanem minősége is okoz problémát. Ezekben az országokban a háztartási szennyvíz 90%-a, az ipari szennyvíznek 70%-a kerül nyersen az ivóvizet is szolgáltató felszíni vizekbe. Bár ennek megoldása is elsősorban gazdasági kérdés, a helyzet, mint tudjuk, ha kisebb mértékben is, de a gazdag országokban, így nálunk is fennáll.

Ennek megoldására megvannak a technikai feltételek, de mind Nyugaton, mind a fejlődő országokban pénz kérdése. Ellentmondásnak látszik, de a mostani gazdasági válság jó alkalom lenne ezeket a munkákat elvégezni. A harmincas évek nagy depressziója alatt is nagy segítség volt a közmunka, az USA-ban pl. a Hoover-gát építése. Ezrével foglalkoztat munkaerőt és maradandót ad a közösségnek.
Ez kormányok dolga. Mit tud az egyes ember a helyzet könnyítésére tenni? Amellett, hogy olyanokat választunk kormányunkba, akiknek erre vonatkozó jól meggondolt terveik vannak (és megköveteljük, hogy azokat teljesítsék is), legjobb fegyverünk a fogyasztás. Bár vállalatok igyekeznek a fogyasztást hirdetéssel, akciókkal, stb. befolyásolni, nagyon is érzékenyek arra, mit fogyasztunk és mit nem. Jó tudni, hogy 35liter víz kell egy 130 grammos gyümölcs- vagy zöldségkonzerv gyártásához; egy szelet fehér kenyér 40 l, ugyanannyi barna kenyér 28 l vízbe „kerül”. Rengeteg vizet pazarol egy csöpögő csap, félig telt mosó- vagy mosogatógép, automatikus öntöző, mely a kövezetre szórja a vizet, stb. A listát folytathatnánk, de fontos azt megjegyezni, hogy válogatott, gondos vásárlással és gazdaságos használattal sok jót tudunk tenni. Igaz az is, nemtörődömséggel mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy a vízválság vízkatasztrófává váljék, talán még a mi életünkben.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A gazdasági válság – utóirat

napokban megdöbbentő drótpostát kaptam. Címe Crise? - ”Válság?” és állítólag egy néző által a CNN-nek beküldött adatokat tartalmazza. Nem tudom, ez igaz-e, de az adatok és számítások helyesek, és nagyon meggondolandók.
Íme az adatok:
Az Egyesült Államok törvényhozása a már megadott 500 milliárd dollár segély mellé megszavazott 700 milliárd dollárt a közgazdaság megsegítésére. Az európai kormányok hasonló összegeket szántak erre a célra. Ezt a pénzt az adófizetők adják, hiszen kormányoknak nincs pénzük, kivéve azt, amit adóból gyűjtenek.
Ezután érdekes számítások következnek az üzenetben: A világ lakossága jelenleg 6.7 millárd lélek. Ha mindössze a 700 milliárd amerikai dollárt egyenletesen elosztanánk, a földön minden embernek 104 millió dollár jutna!

Ez hihetetlennek tűnik, nem utolsó sorban azért, mert nem vagyunk hozzászokva milliókban és milliárdokban gondolkozni, de ha utánaszámolunk, az eredmény valóban száznégy millió.
Aggasztó a kérdés, vajon a kormányok a helyes megoldást választottak-e ekkora összeg felhasználására. Nem vitás, a kormányok felelőssége megelőzni a nagyméretű munkanélküliséget és az ezzel járó nyomort. Ezt pillanatnyilag csak a létező gazdasági rendszer alátámasztásával lehet elérni. Kérdéses, hogy ennek egyetlen útja-e a létező rendszernek módszereit, üzleti elgondolásait és üzleti erkölcsét érintetlenül hagyni. Itt pontosan azokról az elvekről van szó, amelyek a jelenlegi válságot okozták: a rögtöni, egyre növekedő profit hajhászásáról,  az öncélú fogyasztásra való folytonos és tudatos tömegpropagandáról, a közösségi érdekkel nem törődő vállalati tulajdonosságról és az azt kiszolgáló vezetésről, a valós értéktől független kölcsön- és értéklési rendszerről. Ha a kormánysegélyekkel párhuzamosan nem történnek komoly lépések ezeknek megváltoztatására, akkor lehet, hogy az óriási összegek ideig-óráig megelőzik a katasztrófát, de az előbb-utóbb bekövetkezik.
Mindehhez hozzájárul még egy körülmény: az értékek egyenetlen elosztása. Ez létezik helyileg is, világviszonylatban is. Tudjuk, hogy az elmúlt 20-25 évben az alkalmazottak többet dolgoznak, de a keresetük értéke csökkent. Ugyanakkor a vállalatoknak, a felsőbb vezetőknek és részvényeseknek a jövedelme jelentősen nőtt. A Világbank megállapítása szerint a legnagyobb a különbség a gazdagok és szegények között az Egyesült Államokban, a világ leggazdagabb országában van. Ezért történhetett például, hogy egy harminc-valahány éves ismerősöm nemrégiben meghalt, mert középosztálybeli családja nem tudta kifizetni a rák-kezelést és gyógyszereket, amelyek megmentették volna életét.

De a probléma még nagyobb, ha világviszonylatban nézzük. Sokszor emlegetett statisztika, hogy a világ lakosságának a gazdagabb országokban élő 20%-a a javaknak több mint 80%-át használja. Még elriasztóbb a kép, ha személyi vagyonról beszélünk. Az ezredforduló körül a világ 225 leggazdagabb emberének vagyona egyenlő volt az emberiség szegényebb majdnem felének vagyonával.
Folytathatnánk a statisztikákat. A több tízezer otthontalan Montrealban, a nyomor Amerikában, a gyerekek ezrei, akik naponta éhenhalnak, a sokmilliónyi beteg Afrikában, akinek életét meg lehetne menteni és tűrhetővé, sőt gyümölcsözővé tenni, ha a gyógyszersegélyek nem lennének a nagy gyárak termékeihez kötve, melyek hétszer olyan drágák, mint amit helyben lehetne gyártani, és ezért hétszer kevesebb  beteget lehet csak kezelni, stb. stb. Folytathatnánk, de így is világosnak kell lennie, hogy ezt az állapotot nem lehet sokáig fenntartani. Ma már a legszegényebb országokban is van televízió, rádió, a nyugati magazinok is eljutnak mindenhová: az emberek látják, hogyan élünk és össze tudják hasonlítani a saját nyomorukkal. Meddig remélhetjük, hogy ezt az erkölcstelen igazságtalanságot eltűrik?

Nagyon naiv elgondolás lenne azt képzelni, hogy a bankoknak szánt segélyek összegét, vagy annak akár csak részét, össze lehetne szedni a kormányoktól és egyszerűen szétosztani a világban. Nem sokat segít, ha az embernek akár egy milliója is van, ha nincs mit megvenni, ahogy 1945-ben Magyarországon megtapasztaltuk. De lehetne, és kellene a segélyeket úgy kiadni, hogy azok használata a gazdagság, a javak igazságosabb elosztásához legyen kötve. Helyi viszonylatban ezt meg lehetne oldani akár progresszív adózással, akár a jövedelmek szabályozásával.
Elfogadható érv, hogy valaki, akinek munkájától függ egy többezer embert foglalkoztató gyár működése, nagyobb jövedelmet érdemel, mint a munkás vagy tisztviselő. Nem igaz azonban, hogy ennek többszázszorosnak kell lennie. Japánban társadalmilag előírt szabály, hogy egy vállalat vezetője nem kereshet többet, mint az alacsonybérű munkás fizetésének hétszeresét. Senki sem mondhatja, hogy a japán ipar vagy gazdasági élet ettől szenvedett.  Nálunk nincs ilyen társadalmi szabály, de a kormánynak megvan a joga, hogy csak akkor adjon egy vállalatnak segélyt, ha ehhez hasonló normát állít fel.
Azon az alapon, hogy mi szükséges ahhoz, hogy egy család megéljen és megfelelő tartalékot gyűjthessen, meg lehet olyan mértékben adóztatni az ezen felüli jövedelemét, hogy megelőzze a vagyon lelkiismeretlen felhalmozását.

A világ szegény országainak sok olyan kérdéssel kell megküzdenie, amin a gazdag országok segíthetnének anélkül, hogy ezeknek az országoknak belügyeit próbáljuk kontrolálni, saját munkásaink munkaalkalmát veszélyeztessük vagy vállalatainknak konkurenciát teremtsünk. Világszerte két és fél milliárd ember a főzéshez fát, faszenet vagy szárított trágyát használ tüzelőül. Ez nagyban növeli a levegőszennyezést és a hőmérsékletemelkedést, és az erdők területek kipusztításának is egyik fő oka. Emellett természetesen a nőknek sokszor naponta több órás kemény munkájukba kerül a fűtőanyag összeszedése.

Ez a probléma nagyrészt meleg vidékeken áll fenn. Már évek óta létezik egy olcsó, gazdaságos, környezetbarát megoldás: egy tűzhely, amely a napenergiát használja fel főzés-sütésre. Ezeket különböző szervezetek különösen a Szahara vidékén osztogatják, azonban krónikus anyagi hiányaik miatt csak korlátolt számban. Nyugati országokban sok fémipari üzem leáll, elbocsátja alkalmazottait, mert az autógyárak bezárnak. ilyen nagyszerű alkalom lenne a gazdasági segélyek egy részét arra fordítani, hogy ilyen üzemek a „napkályhák” gyártására álljanak át, a kályhák szállítását finanszírozni, és akár hitelt is adni a lakosságnak azok megvételére.
Ez persze csak egy lehetőség, egymagában nem oldaná meg a problémát, de mutatja, hogy sok mindent lehet csinálni, ha elkezdünk a megszokotton kívül gondolkozni. A felsorolt lehetőségeknek egy nagy hátránya van: fennálló rendszerünkben nem lennének nagyon népszerűek a politikusok között, mert azokat az érdekcsoportokat, amik nagyon is befolyásosak, kellemetlenül érintenék. Ezzel szemben, ha nem történik alapvető változás, a társadalom öngyilkossága felé rohanunk. A kormányoktól, politikusoktól nem várhatjuk, hogy önként szembeszálljanak az őket gazdaságilag, szellemileg, híradástechnikailag támogató csoportokkal. Ez csak akkor fog megtörténni, ha mi, a nép, a választók/fogyasztók, akiknek megélhetése forog kockán, akkora nyomást gyakorolunk rájuk, hogy érdekükben lesz ránk hallgatni. Azáltal, hogy egymás között beszélünk, ez nem történik meg. Részt kell vennünk a hangulatkeltésben: összejöveteleken, gyűléseken hangoztatni kell, leveleket kell írni újságoknak, képviselőknek, rádió-és televíziós állomásoknak, minisztereknek, telefonálni kell, aktív részt kell venni a politikai pártokban, hangosan, szünet nélkül mondani, hogy változásra van szükség. Ha elegen tesszük, akkor sikerülni fog. De ez bizony csak akkor lehetséges, ha mindnyájan egyénileg megteszünk mindent, amit tenni tudunk.