Tavasz van. Zöldül a fű, nyílnak a virágok, fészket raknak a madarak, mindenütt körülöttünk pezsdül az élet. Évezredek hagyománya, hogy ilyenkor az életet, főleg az új és a megújult életet ünnepeljük.

De újságjaink, híradásaink tele vannak élet-ellenes hírekkel: szülők gyilkolják gyerekeiket, iskolákban ártatlan gyerekeket lőnek halomra, nagyvárosainkban a nyílt utcán lövik le egymást a fiatal „utcabandák” tagjai, Darfourban népirtás folyik, egyre hangosabb a propaganda az eutanázia törvényesítéséért. Több országban már engedélyezett olyan személy halálát okozni, aki ezt kéri – és Kanadában törvényjavaslat készül ilyen értelemben — mi történik körülöttünk?

Az elmúlt száz évben az élet, mint olyan, elvesztette társadalmi értékét. Aki, mint jómagam is, még emlékszik a harmincas évekre, az tudja, hogy gyerekkorunkban még hallottuk, hogy az élet szent. Ez nem vallásos mondás volt, hanem azt fejezte ki, hogy az élet önmagában a legfontosabb érték, ami a miénk lehet: e nélkül semminek sincs értéke.

A sajnálatos tény azonban az, hogy ez már akkoriban is kezdte elveszteni igazságát. Ezt akkoriban nem láthattuk, és talán a társadalom maga sem láthatta, de a folyamat már megindult.

Talán az első világháborúban kezdődött. Háború lényegében mindig élet-ellenes, de azelőtt személyes ügy volt: katona katonával állt szemben. Még akkor is, amikor a lakosságot öldökölték, ember embert ölt, közvetlenül és személyesen. A puskapor feltalálása ezt egy lépéssel tágabbá tette, de még mindig rá kellett nézni az emberre, akit a katona le akart lőni, a csoportra, amelyikre az ágyút elsütötték. Az első világháborúban megjelent a géppuska, a gáz és a repülő. Géppuskával nem céloznak, csak nagy általánosságban: a katona nem emberre lő, hanem „kaszál”, mintha búzát aratna. A mérgesgáz még embertelenebb. Nemcsak személytelen, katonát, civilt, férfit, nőt, gyereket egyaránt öl, de gyakran szándékosan csak súlyos sérülést okoz, hogy a sérültek ápolása is lekössön minél több embert. A repülő hadbavetése először a régi lovagiassági szabályok szerint történt. Pilóták becsülték egymást, gyakran tisztelegtek, ha ellenfelük lezuhant. De aztán elkezdtek bombákat is dobálni, és egyszerre az emberölés személytelenné vált, sporttá: ki tud több ellenséget eltalálni?

Az élet elérzéktelenítését a háború után mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal rendszerek intézményesítették. Nem az emberi életnek volt értéke, hanem az egyik oldalon a fajhoz, a másikon az osztályhoz tartozásnak. Ez tette elfogadhatóvá milliók lemészárlását a haláltáborokban, az ukrajnai éhínségben, a szibériai munkatáborokban egyaránt. Hogy az életnek elértéktelenítse a „másik oldalon” is elharapódzott, arra bizonyíték többek között Drezda  négynapos gyújtóbombázása, mely vagy negyvenezer lakost ölt meg, és Hirosima és Nagaszaki atombombázása, melynek célpontja ugyancsak a civil lakosság volt.

 A második világháború után a cikkeinkben már tárgyalt intenzív, szüntelen hirdetési irányzat is elősegítette és elfogadhatóvá tette az élet belső, abszolút értékének lekicsinylését, tagadását. Jóformán minden hirdetés azt hirdette, és hirdeti ma is, hogy nem az a fontos, milyen ember vagy (tehát, hogyan éled életedet), hanem, hogy milyen kocsid van, milyen a bútorod, a hajszíned, a bőröd simasága, hogy sovány légy. Vagy hatvan (Európában talán tíz évvel kevesebb) év óta szakadatlanul ezzel bombáznak mindenkit; kevés ember van, aki ennek ellen tud állni és talán senki, akire ne hatna. A rengeteg elektronikus játék, melynek egyetlen célja minél több embert vagy más bolygóról való látogatót megölni, feltétlenül hozzájárult, hogy az élet fontosságáról  megváltozzék az emberek véleménye. Az újságírói „kutatások”, melyek bizonyítani akarják, hogy ezeknek a játékoknak és a hasonló filmeknek nincs negatív hatásuk, általában megkérdezik a gyerekeket, meg tudják-e különböztetni a játékot, mesét, kitalált történetet az igazságtól. Az ilyen „kutatásoknak” semmi tudományos értéke nincs, de jó propaganda, hogy folytassuk csak a lélekrombolást.

Az eredmény nyilvánvaló. A fent említett tünetek mellett meg kell említeni az abortuszt, mely becslések szerint (nincs megbízható adat) évente világszerte több mint 50 millió magzat életébe kerül. Kanadában, bár valamelyes csökkenés állt be, évente még mindig közel százezer abortuszt jelentettek a Statisztikai Hivatalnak. Az Egyesült Államokban 1973-tól, amióta az abortusz törvényes, több mint ötven milló „hivatalos” abortuszt hajtottak végre. A puszta számok mellett fontos, hogy, talán Kínát kivéve, nem elsősorban a szaporodás lassítása az ok és a cél, hanem a nők joga, hogy „saját testük felett uralkodhassanak”, és legtöbbször egyszerűen kényelem, illetve a gyerekneveléssel kapcsolatos felelősség visszautasítása.

Nehéz azt állítani, hogy a magzat nem él, hogy legalább valamilyen értelemben nem ember. Tudjuk, hogy a fogamzás idején az új sejt DNA- ja pontosan ugyanaz, ami az egyén élete végéig megmarad. Bíróságok a DNA-t elfogadják,  mint a személyazonosság bizonyítékát: tehát az embrió és magzat azonos a születés utáni személlyel. Tény, hogy a törvény nem fogadja el a magzatot mint személyt, de volt idő, mikor a rabszolgát, sőt, sokáig a nőt sem tekintette a törvény személynek.

De beszélhetünk-e az élet válságáról? Itt a kérdés az, hová vezethet az élet értékének elvesztése?

Máris láthatjuk, hogy az élet „minősége” sokszor fontosabb, mint az élet maga. Ha fizikai vagy lelki fájdalmai vannak, jobb nem is élnie; testi vagy szellemi fogyatékos gyermeknek, vagy olyannak, akit szülei nem örömmel várnak, jobb nem is megszületnie. A művi elvetélés (abortusz) törvényesítése nagyrészt azon az azelőtt teljesen elfogadhatatlan elven alapszik, hogy egy személy kívánsága, preferenciája, talán kényelme elég ahhoz, hogy egy másiktól megvonjuk az élethez való jogát.

Norvégiában törvényes a „szabad halálválasztás”: aki kimondottan kéri, azt szabad halálra „segíteni” méreg, gyógyszer túladagolás, stb. alkalmazásával. Bár a törvény előírja, hogy ehhez a „páciens” kimondott kívánsága szükséges, nemrégiben felfedezték, hogy egy orvos pl. több mint 500 beteget „segített meghalni”, akik ezt nem kérték elég határozottan…

Meddig fejlődhet ez a gondolkozás? Eljutunk-e addig, hogy testi vagy szellemi fogyatékosokat, vagy gyógyíthatatlan betegeket szervezetten  „megkímélünk a szenvedéstől” és megölünk? Ha ez elképzelhetetlennek tűnik, gondoljuk meg, hogy a hírhedt német haláltáborok eredetileg elmebetegek részére épültek – és, hogy a harmincas években a nagy                                   

Winston Churchill egy cikkében ezt a „megoldást” Nagybritannia részére is javasolta! A várható életkor az egész világon egyre magasabb, és ez komoly megterhelést jelent mind az egészségügyi szolgáltatások, mind a nyugdíjintézmények részére. Hozzájárul világ lakosságának növekedéséhez, és így az élelmiszer, ivóvíz, stb. ellátást is megnehezíti. Elérhetjük-e, hogy törvény határozza meg, meddig élhetünk, és előírja, hogy amikor már nem vagyunk a társadalom számára hasznosak, „megszakítsák életünket” ahogy ma terhességet „megszakítanak”?

A történelem megtanít, hogy a legbutább álláspont „itt ez nem történhet meg”. Igaz, az ilyen lassan, alattomosan terjeszkedő beállítás ellen nagyon nehéz küzdeni, különösen, amikor annak támogatói egyes csoportok jogaira, az általuk gondosan meghatározott „igazságosságra” hivatkoznak. A nők egyenjogúságának nagyon is érvényes elvét használták arra, hogy az abortuszt törvényesítsék, és az ateisták jogát arra, hogy közterületekről eltiltsák a vallásosak jogát, hogy hitüket megmutassák.

Akik az ilyesminek ellent akarnak állni, azoknak elsősorban meg kell szívlelniük a mondást, „légy olyan, amilyennek a világot szeretnéd látni”. Nekünk kell nyugodtan, higgadtan, de nyíltan úgy viselkednünk, hogy abból nyilvánvaló legyen, az emberi életet mindennél fontosabbnak tartjuk.

Viszont az is fontos, hogy akaratunkat hangoztassuk. Nem bántón, sértőn vagy lenézőn, de határozottan: újságban, rádión, politikusok felé, minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy ezt az elvet hangoztassuk. Sokszor halljuk, „ugyan, úgysem hallgatnak rám”. De politikusok pl. úgy számítják, hogy minden levél, amit kapnak ötven választó véleményét fejezi ki. Ha tehát egy választókerületből tízen írnak, azt jelenti, jó lesz vigyázni, mert ötszáz választó bizony számít.