A rézbőrű ember számára egyetlen vétek ismeretlen, mert nélküle született. A fehér fajoktól átvett sok szánalmas dolog között ezt legalább soha nem sajátította el. Ez pedig a zsugoriság vétke. Az indián lenézi a nyereségvágyat, a szűkmarkúságot, a fukarságot. A nála szegényebb szomszéd kárán összeharácsolt vagyont úgy tekinti, mint a legalacsonyabb szintre való lecsúszás egyikét. Talán ez a legenda fogja a legjobban érzékeltetni az indián borzadását attól, amit úgy hív, hogy “a fehér ember kiméletlensége”.

A sokféle törzsnél való széleskörű forgolódásaim és tapasztalataim közepette eddig egyetlen egyszer sem találkoztam zsugorisággal, “fukar indiánnal” is csak egyetlen egyszer. Ez az ember annyira elütött társaitól, hogy elég volt nevét emlegetni, és a törzsbeliek máris gúnyolni kezdtek lenézően jegyezve meg, hogy ő olyan, mint a fehér ember, gyűlöli megosztani a pénzét és amije van. Minden rézbőrű faj született szocialista. A törzsek zöme, a közösségi egyenlőségben való hitét az utolsó pontig és vesszőig meg is éli. Az irokézek a te szégyenednek tekintik, ha élelmed van akkor, amikor a szomszédodnak nincs. Csak úgy lehet valaki a nemzet megbízható tagja, ha megosztja javait kevésbé szerencsés társaival. A parti indiánok ugyanezt vallják, bár bennük sokkal kevesebb gyűlölet ég a vagyon és a nyomor különbsége iránt, mint a keleti törzsekben. Mindenesetre, a puszta tény, hogy megőrizték ezt a legendát, amelyben a fukarságot a visszataszító, nyálkás tengeri kígyóhoz hasonlítják, mutatja gondolkodásmódjukat. De ez azt is bizonyítja, hogy egy indián mindig indián marad függetlenül attól, hogy milyen törzsbe tartozik: nem akar pénzt halomba gyűjteni, mert bennszülött erkölcse és ösztöne azt követeli, hogy bármi áron fojtsa meg lelkében a kapzsiságot.

A Törzsfővel elüldögéltünk ebédelés közben. Angliai útjáról beszélt és a sok furcsaságról, amit ott látott. Végül is egy lelkes kitörésben azt mondta: “Mindent láttam a világban, mindent, kivéve a tengeri kígyót!”
- Hát nincs is olyan, hogy tengeri kígyó – nevettem. - Így hát mégis mindent láttál a világban.
Arca elsötétült. Egy percig csendben ült, aztán szembenézett velem és azt mondta:
- Talán most egy sincs, de valamikor régen volt egy a bejárati öböl közelében.
- Milyen régen? - kérdeztem.
- Amikor először jöttek erre a sápadtarcú aranyásók – válaszolta. - Jöttek mohón, begörbült ujjakkal, kapzsi szemekkel, kapzsi szívekkel. Ott fenn, a Fraser folyónál a fehér ember harcolt, ölt, éhezett, beleőrült, belehalt az aranyimádatba.... A barátságok megszűntek, barátok, testvérek ellenségek lettek, apák és fiak meggyűlölték egymást. Átok lett az aranyimádatuk.
- Ekkor látták meg a tengeri kígyót? - kérdeztem megzavarodva. - Vajon mi a kapcsolat az aranyásók és a tengeri kígyó közt?
- Igen, ez akkor volt, de... - habozott kissé, majd egyenest belevágott a bizonyításba, - de te nem tudod elhinni ezt a történetet, ha nem hiszed, hogy a tengeri kígyó létezik.
- Én bármit elhiszek, amit mesélni fogsz, Törzsfő! - válaszoltam - nagyonis kész vagyok elhinni. Tudod, hogy babonás fajtából származom és a sápadtarcúakkal való bárminő kapcsolatom nem térített el attól a származási jogomtól, hogy furcsa babonákban higyjek.
- Te mindig megértesz - mondta eltűnődve egy kis szünet után.
- A szívem az, ami megért - jegyeztem meg csendben.
Gyorsan felpillantott és az egyik, túlságosan ritka, ragyogó mosolyával felnevetett.
- Igenis shookum tum-tum (bátor lélek)! - majd minden további tétovázás nélkül elmondta a babonát, ami bár nem ősrégi esemény, a törzs mégis nagy tiszteletben tartja.           A mese alatt karjait összefonta és az asztalra támaszkodott, feje és válla lelkesen felém hajolt, mert szemben ültem. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nekem mesélt és nem használta sokat kifejező kézmozdulatait. Egyszer se emelte fel kezét. Csupán csodálatos mély szeme adta a hangsúlyt a történethez, amit így nevezett: A Salt-chuck Oluk (tengeri kígyó) legendája.