Az igazságokat, ha keserűek is nemcsak hasznos, de szükséges is kimondani, mert az önismeret mindenféle előmenetel kezdete. Szeretném, hAa ezen írás nem sértődést váltana ki, hanem felelősségérzetet a jövő nemzedéke iránt.
Nézzük a példákat!

,,Ez olyan szomi, hogy mindjárt öngyi leszek, mert az olyan trendi, csak nem happy.” Ez már önmagában is megérne egy cikket, de van még: ,,Csumikázlak ám!”
,, Ez nagyon flash volt, na elgózok a Stop Shop-ba, shoppingolni valami tünci ruciért!” Ettől tartják másnak, esetleg különbnek az emberek magukat.

S ez nem csak a magukat szinglinek tartó hölgyek szájából hangzik el. Persze a szinglik is olyan szinglik, akik egy élethosszig tartó kapcsolatról álmodoznak, de ez már más téma.

Menjük tovább!  Itt térnék rá a ,,vagány pasik dumájára”.
A ,,Szia! Jössz táncolni?”, már kiment a divatból, most a ,, Fain a buli, nem?”- vagy a ,,Jó a segged, kő kóla?”- duma kering egy-egy kapcsolatfelvételkor. És bármily meglepő a ,,csajok” vevők erre, mert az ilyen srác a ,,császár”, a ,,raj!”
Ezen a ponton nekem már elfogyna a gondolatom vagy az ötletem, de van még!
,, Majd elvakerom neked a sztorit és megmutatom, hogy kell élni.” Ennél rosszabb szöveget ritkán hallani.
Nem értem miért kell idegen szavakat használni, s azokat giccsesen ,,feltuningolni”, amikor a magyar nyelv páratlan szépségű kifejezésmóddal rendelkezik.

Az ízléstelen, ronda beszéd témát is kifejteném egy pár mondatban.
Elég végigmenni egy utcán, ahhoz, hogy meghalljuk, amit én most nem írhatok le. De van, hogy egy tőmondatban legalább öt b… meg szerepel. Manapság ez már kötőszóvá vált és észre sem veszik. Ha pedig súlyosabb esetben megrovom, mondjuk XY-t a száját elhagyó szavak miatt, akkor  ,,gyökér” vagyok meg ,,puhatestű”.

 És itt kiemelném, hogy nem mindig a férfiak szájából hangzanak el ezek alpári szavak, mert a nők is, hogy úgy mondjam: ,,ott vannak a szeren”. Szó, ami szó Magyarországon rengeteget emlegetik édesanyánkat, apró dolgokért.

Így nem csodálom, ha Mailath Mária megírta az ,,Édes Anyanyelvünk” című cikket, mert ez már szégyen.

 Magyarország és a magyar nyelv most olyan, mint egy eltunyult test. Itthon nagyon kevesen vannak, akik tudnak még szépen ,,magyarul” beszélni. Ezt vissza lehetne vezetni egészen óvodás korig vagy talán még azelőtti időszakra is, amit otthon hall egy gyerek az szinte beleivódik, mert ugye nemcsak a tv-ből szedik az gyerekek ezt a pusztító, nyers szöveget (már, ha annak lehet nevezni).
Három éves korig a gyermek –még, ha a szülők nem is gondolják- elég sok mindent felfog abból, amit körülötte beszélnek. Így nem csoda, ha már kiscsoportban, de középsőben folyékonyan beszéli az ,,igazán nagyok” nyelvét. 

Azt sem akarom elhinni, hogy egy szülőnek jólesik, ha mutter-nak, vagy fater-nak szólítják őket gyerekeik, mikor egyetlen nemzet sem tudja olyan szépen kifejezni magát, mint a magyar. Mert nekünk édesanyánk és édesapánk van. Hasonlítsuk össze őket! Hihetetlen mekkora a különbség.

Az iskola előtt már rég nem a barátodat várod, hanem a spanodat. Középiskolában, ha valamit nem értettem matematikából megmondtam, de akkor már nemcsak a tanárunk kapta fel a fejét, hanem én is, amikor egy diáktársam így fejezte ki magát: -Tanárnő, ezt kajak nem vágom. Erre mit lehet reagálni?

A minap láttam az egyik kereskedelmi csatornán egy műsort és fogalmam sem volt miről is van szó, pedig nekem is magyar az anyanyelvem, de nem tudtam elképzelni mi az, amit látok, hallok. S lám nekem is leesett a végén: Lánykérés volt, de bevallom őszintén csak a karikagyűrűkből jöttem rá. Hogyan emelik magasabb szintre kapcsolatukat bizonyos emberek, ha még kommunikálni sem tudnak? Vagy az már nem is fontos?? 
Akkor ugyan mi a teendő?

Ez a kérdés a legfontosabb, megoldása nehéz. S ezt két szóval nem lehet elintézni. Szerintem legelőször eszünkhöz kellene térni és nem felháborodni. Fontos, hogy egy nemzet megőrizze nyelvét. Mi magyarok, nemes érzésekben, hazafiságban soha nem szűkölködtünk, ámde a talpraesett, a szép szót kedvelő, megőrző ember ritkaságszámban megy.