Mailáth Mária a Magyar Krónika augusztus 14-i számában anyanyelvi problémáink jelenlegi állását fejtegette. A cikk felkavart, elgondolkoztatott és arra az elhatározásra késztetett, hogy a kérdéshez én is hozzászóljak.

Anyalnyelvem – őseimtől örököltem, édesanyámtól tanultam, iskolás és felnőtt koromban hozzám nőtt.  Kultúránk alapjának tekintem, a civilizált világ megalapításánál már jelen volt majdnem úgy, mint ahogy azt ma ismerjük. Ha magyar könyvet olvasok, magyar zenét hallgatok, jobban megértem és így vagyok a magyar beszéddel is.  Ez tesz magyarrá, ez hoz közelebb a magyar családhoz és tart össze bennünket (az országrablók nagy bosszúságára). Egyszerű polgár vagyok, kenyerem javát is megettem már és volt időm rá, hogy hovatartozásomat tanulmányozzam, kinek siessek segítségére és kinek nem. Szeretem ezt a népet,a nyelvet, mint gyermek kedvenc játékszerét.  Próbálom nem rongálni, nyomorítani, csúfítani,hanem inkább csiszolni, tökéletesíteni, hogy mondanivalómnak jó hangzása  és másnak is tetszetős legyen.

Mióta külföldre vetett a sors és más nyelvekkel, kultúrákkal is megismerkedtem, jobban látom a hibákat, mind a magamét, mind másét. Emlékek merülnek fel, hadd említsek meg kettőt, egy régit és egy mait.

Még fiatal voltam, úgy 18 éves, amikor István barátommal gyakran gyönyörködtünk, olvasgattunk gazdag könyvtárukban.   A gyűjteményt István apja válogatta össze antikváriumokból. Egy nap az „öreg úr” megemlítette, hogy sikerült szereznie néhány Nők Lapját a harmincas évekből és megkért, olvassak el egy-két cikket az egyik példányból, mégpedig úgy, ahogy azt ő szeretné,lassan, megfontoltan, nyugodt körülmények között, hogy ő azt jól megérthesse.  Kérését nagy  megtiszteltetésnek vettem és bele is egyeztem. Nemsokára jelentkezett is és édesapámmal helyet foglaltak, a felolvasásra várva.  Ezt meg is kezdtem, előbb halkan, majd kissé hangosabban, de végül is könnyeimen keresztül már alig
láttam a betűket.  A történetre magára már nem is emlékszem, csak arra az élményre, hogy az anyanyelv gazdagsága milyen magasra képes emelni érzéseket, amikről addig azt sem tudtam, hogy léteznek. 

Másik élményem egyik hazalátogatásunkhoz fűződik, de szintén a Nők lapjával kapcsolatos. Ez a lap családnak íródik, a család minden tagja részére van benne cikk. Írói azonban nem válogatják meg mondanivalójukat, kifejezéseik csapják, vágják, törik az oldalakat, trágár nem trágár, nem számít csak az oldal legyen tele. Ha magyar kifejezést nem találnak, vagy nem tudják, azt idegen (nekünk idegen) szó is megteszi az sem számit, ha az is trágár vagy éppen nem fedi a keresett szó megfelelőjét. A szerkesztő elfogadja, ezeket az “irományokat”? Nem tudom elhinni, hogy ez történik.

A szülők a fiatalság lelkét nem fejlesztik a kívánt irányba, inkább rombolják. Senki nem válogatja, meg mit olvas vagy mit ad gyermekei kezébe olvasni? Még fizetnek is érte, Rádióban, TV-ben hasonló a helyzet és senki sem emeli fel szavát országunk, társadalmunk, kultúránk rombolói ellen?

Ezt a munkát  egyesek talán azzal mentegetik,  hogy MODERNIZÁLÓDUNK Én, inkább  ZÜLLESZTÉS-nek hívnám. Kultúránk akarattal történő ROMBOLÁSA.