A gazdasági válság 

Az elmúlt hetek még az átlagos újságolvasó részére is több mint elegendő „érdekességet” hoztak. Már hónapok óta foglalkoztak a különböző hírforrások az Egyesült Államokbeli elnökválasztással, aztán a kanadai szövetségi választásokkal és mindennek kellős közepén „kitört” a gazdasági válság. A hírmagyarázók nagy részének véleménye szerint ez a válság, illetve időzítése komoly mértékben befolyásolta mindkét választás eredményét.
Miről is van tulajdonképpen szó? Mennyire érinti vagy érintheti ez a válság mindennapi életünket? A helyzet megértését nem segíti az sem, hogy hol gazdasági válságról, hol pénzügyi-, tőzsde-, bank-, vagy hitelválságról hallunk, olvasunk.

A sajnálatos igazság az, hogy mindezek az elnevezések találóak. A válság kiterjed a tőzsdékre, nemzeti és nemzetközi pénzügyre, a bankrendszerekre, a hitel lehetőségekre, és ennek következtében az egész gazdasági életre. Mivel mindnyájan részei vagyunk a „gazdasági életnek”, a válság minket is érint. Adva a helyzet sokoldalúságát, hogyan értheti meg az átlag, nem-szakember a válságot, annak okait, a következményeket és a megoldásához szükséges tevékenységet? Mivel nincs módunkban közgazdasági tanfolyamon résztvenni, a következők szükségszerűen nagyon is leegyszerűsített magyarázatot tudnak csak adni. Ennek ellenére reméljük, hogy valamennyire tisztább vizet önthetünk a pohárba.
Az első kérdés: tulajdonképpen mi történt? Mi váltotta ki a válságot? Ha egy mondatban akarnánk válaszolni, akkor azt mondhatnánk, az Egyesült Államokban túl sok háztulajdonos nem tudta kifizetni a jelzálog kölcsön (mortgage) részleteit, amiből házát megvette. Az ilyen válasz persze még több kérdést vet fel: hogy kaphattak ezek az emberek kölcsönt? Hogyan lehet, hogy a bankok nem vigyáztak jobban? Különben is, hogy lehet ebből világválság?

Itt már a válság okaira kell rátérnünk. 2000 és 2006 között jóformán az egész világon óriási lakóház-építkezési hullám volt tapasztalható. Ezt kezdetben a gazdasági fellendülés által megnőtt jövedelem, és az ezzel járó nagyobb kereslet fűtötte: emberek többet kerestek, ezért (többek között) házat akartak venni. A megnövekedett kereslet emelte az árakat, ez viszont csalogatóvá tette az építkezéssel kapcsolatos hitelekbe való befektetést. A gondolkodás egyszerű volt: az árak növekednek, tehát érdemes befektetni, mert ha egy-két fogyasztó nem is tudná kifizetni a jelzálogot, addigra a ház ára úgyis megnövekszik, nem lesz probléma veszteség nélkül eladni.

Különösen az Egyesült Államokban, de kisebb mértékben máshol is, a pénzintézetek között komoly versengés indult, hogy ennek a haszon- (profit) lehetőségnek mennél nagyobb részét megszerezzék. A jelzálog-kölcsönzés addigi rendszere helyett két új módot dolgoztak ki, hogy mennél több klienst szerezhessenek. Mindkettő a kölcsönök biztosítása körül forgott. Míg eddig a gyakorlat az volt, hogy csak olyan személynek adtak kölcsönt, akinek jövedelme, vagy vagyona elegendő volt a kölcsön biztosítására, most a biztosítást a rizikó elosztásával próbálták elérni. Óriási tőkével rendelkező vállalatok „felvásárolták” a bankoktól a jelzálogkölcsönöket azzal a feltevéssel, ha néhány közülük fizetésképtelen is lesz, annyi „jó” kölcsön lesz a vállalat kezében, hogy könnyen elviseli a veszteséget, és ezért nem kellett a kamatszámításban túl nagy súlyt adni a rizikó-százaléknak. Gyakorlatban ezek a vállalatok nem vették át a kölcsön kezelését, hanem lényegében kölcsönt adtak a banknak, hogy az további kölcsönöket tudjon folyósítani.
A második módszer kidolgozására az kényszeríttette a pénzvilágot, hogy a megnövekedett kereslet annyira emelte nemcsak a házak árát, hanem a jelzálogkölcsönök kamatját is, hogy a lakosság tekintélyes része nem lett volna képes házat venni, ez pedig megállította volna a további növekedést. A versengés megint, különösen az USA-ban, egyre alacsonyabbra szorította nemcsak a kamatlábakat, hanem a kölcsön kiutalásának feltételeit is. Egyre több olyan személy kapott kölcsönt, akinek anyagi helyzete ezt a múltban kizárta volna; ezeket hívják az úgynevezett „sub-prime” kölcsönöknek. Hogy minél több ember előtt elérhetőnek látsszék a háztulajdonosság, kitalálták a „változó kamatlábat”, az átlagnál alacsonyabb kezdő kamattal. Az ügynökök szövege logikusnak tűnt: a gazdasági életet nem lehet pontosan megjósolni, de a valószínűség az, hogy a fellendülés folytatódik, nem kell tehát félni attól, hogy a kamatláb emelkedik. Sok fiatal vásárló abban is reménykedett, hogy a jövedelme eléggé növekedik majd, hogy az emelkedő kamatlábat ki tudja fizetni. Az igazság azonban az, hogy a kezdeti alacsony kamatláb „csalogató” volt és a pénzintézetek nagyon is jól tudták, hogy a kezdeti időszak végén ezt emelni kell, mert különben elvesztik hasznukat. Egyre több vásárlót azonban ez nem érdekelte, mert csak azért vettek házat, mert remélték, hogy értéke emelkedik és, mielőtt a kamatláb emelkedik, profittal el tudják majd adni a házat.

Az is hozzájárult ahhoz, hogy a helyzet kritikussá váljék az Egyesült Államokban, hogy az elmúlt tíz év kormánypolitikája a gazdasági élet ellenőrzését jelentős mértékben gyengítette a szabad kereskedelem és „önfegyelmezés” elve alapján. A probléma már 2007-ben mutatkozott. A gazdasági élet lelassult, sok ember jövedelme csökkent, vagy munkavesztés miatt teljesen elveszett. Ugyanakkor a „ház-piacban” túltermelés jelei mutatkoztak, ami nemcsak leépítést hozott az építőiparban további munkanélküliséggel, hanem a házárak esésével is járt. A sub-prime kölcsönök felvevői közül egyre többen nem tudták tovább fizetni a részleteket mert elvesztették munkájukat. A helyzetet még rontotta, hogy a változó kamatlábú kölcsönök komoly hányada elérte az első időszak végét, és a kamat, ennek következtében a kötelező részletfizetések összege, jelentősen megemelkedett. A bankoknak egyre több kölcsönt vissza kellett vonniuk, ami viszont azzal járt, hogy nyakukon maradtak a házak. Hogy legalább a hátramaradó kölcsön-összeget visszanyerjék, a házakat néha nevetséges összegekért piacra dobták. Ennek természetes következménye a házárak további esése volt. A helyzet rohamosan romlott, a pénzintézetekbe vetett bizalom megrendült, és ezzel a válság teljes mértékben kibontakozott.

Az USA-ban sok az aránylag kis, helyi bank, melyek most már majdnem teljesen felügyelet nélkül dolgoztak, és amelyek a kölcsön-biztosító vállalatok segítségével a rendelkezésükre álló valódi tőkének sokszorosát adták ki jelzálog- és egyéb kölcsönökre, hogy profitjukat emeljék. Mikor klienseik egyre nagyobb része fizetésképtelenné vált, a bankok maguk a csőd szélére, sőt, gyakran csődbe jutottak. Ez persze nemcsak a bank tulajdonosait és részvényeseit érintette, hanem azokat is, akik pénzüket a bankban tartották, hiszen minden bank forgótőkéjének legnagyobb része a betétekből áll. A probléma hegyoldalon leguruló hólabda módjára növekedett: a kliensek csődje a bankok csődjéhez vezetett, a bankok csődje pedig most már az óriásvállalatokat veszélyeztette. Ennek következménye az volt, hogy megrendült a befektetők bizalma a pénzügyi vállalatokban, visszavonták befektetéseiket, a tőzsdékben az értékpapírok ára katasztrofális mértékben zuhant. Egyre kevesebb tőke állt rendelkezésre bármilyen hitel számára, még a legnagyobb, legjobb kliensek számára is. Mivel pedig a gazdaság és pénzügy most már globális alapon működik, a válság az egész világra kiterjedt.
Hogy azonban a válság ilyen méreteket ölthessen, annak a közvetlen, kiváltó okok mellett alapvető strukturális okainak is kellett lennie.

A világgazdaság válsága 

Eddig  cikkünkben vázoltuk az Egyesült Államokbeli gazdasági válságot kirobbantó közvetlen tényezőket: a lakóház piac túlfűtöttsége, az építőipar túltermelése, a kölcsönvétel megkönnyítése, a gazdasági élet más területének hanyatlása és a kamatlábak emelése, sok kölcsönt felvevő személy fizetésképtelensége és ezek következtében bankok és más pénzintézetek csődveszélybe és csődbe jutása.

Mindez azonban nem magyarázza meg, hogyan terjedhetett ki ez a válság más gazdasági, ipari és kereskedelmi területekre, sem azt, hogyan válhatott nemzetközi válsággá. Természetesen itt is csak merő vázlatát adhatjuk a helyzet mélyebb okainak, a gazdasági élet felépítésének és rendszerének problémáinak. Ezek a tényezők annyira mélyenfekvőek, annyira egymásba fonódottak, hogy gyakran nehéz megállapítani, minek mi a következménye vagy oka. Elkerülhetetlen tehát, hogy időnként túl-egyszerűsítünk és általánosítunk; mentségünkre szolgáljon, hogy ezt a hibát a napi sajtóban és egyéb médiában állandóan „elkövetik”.
A ma már világszerte elfogadott gazdasági rendszer a kapitalista. Nem vitatható, hogy a kapitalista rendszer nagyon sok előnyt jelentett azoknak, akik ebben a rendszerben élnek, de az sem, hogy sok hibája is volt és van.

A huszadik században, különösen annak második felében, nagyon sok alapvető változás történt a kapitalista rendszerben, messzemenő következményekkel. Az egyik ilyen változás a vállalkozások tulajdonában történt. Mondhatnánk, teljesen eltűntek az egyéni tulajdonosok nemcsak a nagyvállalatok, de egyre inkább a közép-, sőt kisvállalatok éléről is. A részvényesek viszonya egy vállalathoz nyilvánvalóan más, mint egy egyéni tulajdonosnak. Sem a vállalat messzebb jövője, sem a helyi gazdaság vagy lakosság szükségletei nem érdeklik annyira, mint az, hogy a befektetése profitot hozzon. Ez különösen így van, ha a befektető földrajzilag vagy társadalmilag el van különítve a vállalattól.

Nem titok, hogy a kapitalista rendszer alapja a profitszerzés elve. A haszon gondolatát persze nem a kapitalista rendszer találta ki. Már cserekereskedelem is azon alapult, hogy olyat adok, amiből neked hasznod van, ha olyat adsz nekem, ami nekem hasznos. A huszadik században, különösen a második felében azonban a kapitalista profitszerzés módja is különböző átalakulásokon ment végbe:

a) profitnak azonnalinak kell lennie: a vállalkozás csak akkor sikeres, ha azonnal részesedést tud fizetni a részvényeseknek. Ez különösen akkor vált jelentőssé, amikor az Internet által egyre több kis-befektető egyenesen tudott részvényt adni-venni, és minden gazdasági hírre másodperceken belül tömegesen reagált. Ebből többek között az is következett, hogy

b) a profitszerzés legnagyobb tényezője a termelési költség csökkentése lett. A termelési költség legnagyobb része a munkabér és nem az anyag, tehát egyre több termelést kívántak az alkalmazottaktól ugyanazért, vagy kisebb fizetésért, vagy olyan vidéket kerestek, ahol a munkabér olcsóbb. Míg az előbbi az életszínvonal fokozatos romlását hozta maga után, a második a termelés egy részét szegény országokba helyezte át anélkül, hogy az ottani helyzetet alapvetően javította volna, az anyaországban pedig munkanélküliséget okozott. A vállalkozások hasznát mindkettő hatalmasan emelte.

c) az áruk és szolgáltatások ára független lett a kínálat-kereslet viszonyától. A klasszikus kapitalista elmélet szerint, ha több az árú, mint amit a vásárlók keresnek, lemegy az ár, ha kevesebb, emelkedik. Ez a rendszer azonban (a tőzsde- és pénzkereskedelmet kivéve) tarthatatlanná vált, tehát olyan módszereket kellett találni, amely lehetővé tette vagy a kereslet, vagy az árak szabályozását.

Ennek több módja van. Az árak szabályozása elérhető a termelő ipar egységei közötti megegyezésekkel (kartell), ami bár a legtöbb államban tiltott, de néha nehezen bizonyítható. Hatásos a termelés korlátozása is, ha ezt általánossá lehet tenni; mindkét rendszerre példa az olaj-ipar. A kereslet szabályozásának két módja volt nagyon sikeres: az úgynevezett „fogyasztói társadalom” (consumer society) megteremtése és a „tervezett elavulás” (planned obsolescence). A fogyasztói társadalom kialakításán a második világháború óta lényegében a gazdasági élet minden ága együttműködött. Eszköze az állandó, következetes és mindenütt jelenlevő és mindent átható propaganda volt: ugyanazt a gondolatot állandóan, mindenféle formában ismételgetni, akkor a népesség túlnyomó többsége tudat alatt elfogadja, és így gondolkodása megváltozik. Egyes szakemberek szerint a módszert a hirdetési ipar a huszadik század totális rendszereitől vette át. A gazdasági propaganda üzenete különböző formában, de lényegében mindig ugyanaz volt: az ember annyit ér, amennyit fogyaszt. Ez az alapja a „te megérdemled”, „ha megveszed, boldogabb leszel”, „ha nekik megvan, neked is legyen”, „csak akkor ismernek el, ha megveszed” és hasonló értelmű hirdetéseknek. Ezt hangoztatják a hirdetések, a film, televízió állandóan. Ez a magatartás a háborús évek megkötöttségei után nagyon vonzó volt, a következő generációk pedig, ebben nőve fel, természetesnek tartották. Nem választható el ettől a propagandától a „tervezett elavulás” sem. A gyártó ipar tudatosan igyekezett a fogyasztást növelni azáltal, hogy újításokat, feljavításokat csak fokozatosan vezettek be, vagy termékeit úgy készítette, hogy azok minél előbb elromoljanak, újat kelljen venni. Az átható propaganda hatása alatt ugyancsak hatásos volt állandóan újabb és újabb modellek gyártása, mint pl. az autóiparban.

d) A rögtön-profit rendszer egyik legártalmasabb következménye az egyre magasabbra csigázott jutalmak szokása lett. Ezzel a vezető szakemberek tekintélyes részét rávették, hogy gazdaságilag kétséges módszereket alkalmazzon annak érdekében, hogy a vállakózású negyedévről negyedévre tetemes haszonnal dolgozzék.  Sajnos, kiderült az is, hogy nem ritkán a profit növelésének igyekezete független volt attól, vajon morálisan és törvényesen elfogadhatók-e a használt módszerek.

A huszadik században átalakult kapitalista rendszer egyik alappillére az az elv, hogy a gazdaság csak akkor egészséges, ha növekszik. Ez fontos a profit-éhes befektetőnek, mert így reméli, hogy a befektetés egyre nő. Azonban ennek az elvnek több veszélyes következménye van. Így pl. ez vezetett a „minél nagyobb, annál jobb” gondolkodáshoz, mely óriásvállalatok kezébe juttatott fontos ipar- és kereskedelmi ágakat, amelyek lehetetlenné tették a kisebb vállalatok létezését, és ha valamilyen oknál fogva összeomlottak, a közgazdaságnak komoly kárt okoztak. A globalizáció is, legalább részben, ennek köszönhető. Ez az érdekeltségeket kivonta a nemzeti ellenőrző rendszerek hatása alól, és alig elképzelhető összeszövődéseikkel lehetővé tették és nagyban előidézték az USA-beli válság elterjedését az egész világban.

A növekedés és a rögtön-profit együttes kívánalma szükségessé teszi a hitelgazdaságot. Mivel a termelt áruk vagy szolgáltatások hasznából jelentős összeget állandóan le kell számítani a kifizetendő részesedésekre, csupán a termelésből nem marad elegendő pénz a  növekedéshez. Kialakult tehát egy gazdasági rendszer, amely nem a termelésre, hanem a hitelre alapszik. Tudjuk, hogy a magántulajdonban lévő házak nagy részét, az utakon futó autók majd mindegyikét kölcsön teszi lehetővé. Vállalatoknál ugyanez a helyzet. Ha valamelyik vállalat gépek vásárlásáról vagy felújításáról beszél, ha megvesz egy másik céget, ehhez a szükséges tőkét sőt, az új modellek gyártása költségének is rendszerint csak 10-20%-át fizeti a vállalat maga, 80-90%-ot pedig kölcsönből fedez. Az olyan vállalatoknál, melyek maguk is nyújtanak kölcsönöket termékeik vételére (pl. General Motors), nem ritkaság, hogy napi kiadásaikat –munkabér, anyag, energia, stb. vásárlás– is rövidlejáratú kölcsönökkel fedezik. Mivel a kölcsön maga is pénzbe kerül, ezt a rendszert csak akkor lehet fenntartani, ha a gazdaság növekszik.

Talán a legsúlyosabb hibája ennek a növekedés-elvnek a hit, hogy egy véges világban lehetséges végtelenül nőni. Végtelen növekedés több szempontból nézve is lehetetlen: a piac felvevőképessége határokhoz van szabva, a rendelkezésre álló nyersanyag és energia nem végtelen, a gyártás melléktermékei és az elhasznált árú végeredményben szennyezéssel, szeméttel tölti meg a földet, hogy csak néhányat említsünk. Tehát ellentmondás van az elv és a valóság között, és így az elv vak követése előbb-utóbb a rendszer összeomlásához vezet.