Furcsa cím: hogy lehet a talaj, a föld válságáról beszélni? Hiszen a talajt nem használjuk fel, az nem fogy el soha! Ez igaz is, meg nem is. Igaz, hogy a talaj mennyisége nem fogy, ha csak mennyiségét nézzük. Azonban nem igaz akkor, ha a rendelkezésünkre álló felületet vesszük számításba, és különösen akkor nem, ha a talaj, elsősorban a termőtalaj minőségét vizsgáljuk.

Már többször említettük ebben a cikksorozatban a világ népességének robbanásszerű gyarapodását. 1900 óta, kb. 1.6 milliárdról több mint négyszeresére, 6.7 milliárdra 2005-ig. Nyilvánvaló, hogy több embernek nagyobb élettérre van szüksége. Ehhez azonban, főleg Nyugaton, de egyre inkább világszerte is, hozzájárult az is, hogy a jobb megélhetési lehetőségekkel párhuzamosan jelentősen megnőtt az egycsaládos házak aránya. Ez természetesen sokkal nagyobb területet követel, mint a többemeletes bér- vagy öröklakás ház. Itt nemcsak a ház alapterülete és a hozzátartozó kert számít.

Az alacsony népesség-sűrűségű városoknak, Északamerikában és Európában tehát a tipikus „suburb”-oknak jelentősen több utcafelületre is szükségük van a lakosság kiszolgálásához. Meglepő, hogy az átlag egycsaládos ház és az ezt szolgáló úttest együttesen kb. akkora területet borít, mint amekkora a telek. Ez tehát gyakorlatban azt jelenti, hogy az ilyen városok területük felét épülettel vagy utcaburkolattal fedik. Ennek váratlan következménye is van. Ha a terület felét beborítjuk, az arra eső csapadékot elvonjuk a talajtól és, a gyakran amúgy is szennyezett csapadékot csatornákban elvezetjük. Ez megzavarja a víz természetes körforgását és, mivel óriási területekről van szó (az Egyesült Államokban pl. több mint húsz évvel ezelőtt már akkora területet borított aszfalt, mint amekkora egész Kentucky állam), komoly behatással van az időjárásra és a talaj „egészségére”.

Emellett természetesen a terület beépítése a talajt elvonja a mezőgazdasági használhatóságtól: ahová házat építünk, ott nem lehet búzát termelni, állatot legeltetni. Probléma az is, hogy a lakótelepek gyakran pont a legjobb termőföldeken terjeszkednek.  Ez viszont komoly problémákat okoz, ha elgondoljuk, hogy az Egyesült Nemzetek becslése szerint 2009-re a világ lakossága eléri majd a 9 milliárdot, és addig kb. 30%-kal több élelem termelésére lesz szükség nagyméretű éhínség megakadályozásához.

Ennek a feladatnak nem kis akadálya lesz a termőföld minőségének romlása. Ennek a ma már globális problémának több oka van. Egyik, hogy különösen az elmúlt 100-200 évben a gyarmatosítók és bevándorlók gyakran olyan termelési módszereket honosítottak meg új területeken, amelyek ugyan évszázadok óta jól beváltak az óhazában, azonban nem voltak megfelelőek új helyen. Szomorú iskolapéldája ennek a kelet-ausztráliai Murray-Darling medence. Ausztrália egészében a világnak egyik legterméketlenebb területe.

Mikor azonban a 19. század közepe táján az első fehér telepesek felfedezték ezt az óriási területet (kb. akkora mint Spanyol- és Franciaország együtt) több éven keresztül az átlagosnál lényegesen több eső esett, a terület tehát virult, és a környező vidékekhez képest valóságos Édenkertnek tűnt. A telepesek tehát nekiálltak, az óhazai szokás szerint kivágták a ritkás, bozótos erdőket –a becslések szerint mintegy 15 milliárd fát– és az ottani, lényegében sivatagi körülményeknek teljesen meg nem felelő víz-igényes terményeket és állattartást vezettek be. A száraz időjárásban kifejlődött növényzet kipusztítása megzavarta a természetes párolgás-esőzés ciklust, a földet pedig fokozatosan tönkretette az egyre intenzívebb szántás, amivel a termelést igyekeztek fenntartani.

Mikor egyre nehezebb lett a föld gazdaságos megművelése, óriási munkával és befektetéssel a medencét átszelő két folyó, a Murray és a Darling vizét térítették el és használták ugyanazoknak a víz-igényes mezőgazdasági szükségleteknek kielégítésére. Ehhez járult az is, hogy az (egyelőre) virágzó, gazdag vidéken a városok és a velük kapcsolatos iparok nőttek, és ezeknek is vízre volt szükségük. A két világháború után a kormány leszerelt katonákat is telepített további területekre és hathatósan támogatta a nagyvállalatok óriás-farmjainak alapítását. Mivel mindkét program megvalósítása több vizet igényelt, újabb csatornákkal térítették el a folyók vizét.

Nemsokára a Murray vízállása jelentősen apadt, és a földek felső rétegében a folytonos öntözés következtében só rakodott le, ami a növényeket kipusztította. Ennek, szerencsétlenségre, „hivatalos” gyógyszere az egyre több öntözővíz használata volt. 1955-ben a hatóságok már nyugtalankodni kezdtek, intézkedéseik azonban nagyjából hatástalanok voltak, nem utolsósorban a mamut-birtokok szaporodása miatt.

A medencében mindig voltak száraz évek. A huszonegyedik század azonban katasztrofális helyzettel kezdődött: jelenleg már több mint hét éve egy csepp eső sem esett ezen a vidéken: valószínű, hogy ehhez a globális melegedés hozzájárult, de vitathatatlan, hogy a terület teljes elsivatagosítását nagyrészt az ősnövényzet kipusztítása okozza. A Murray vízállása olyan alacsony, hogy torkolatát állandóan kotorni kell, hogy vize elérje a tengert, és még így is behatol a sós víz, és halállományát a torkolat vidékén teljesen kipusztította. A gazdák vízhasználati jogát olyan mértékben korlátozták, hogy sok állat elpusztult, vagy el kellett adni, mert sem ivásra, sem takarmánytermelésre nem jutott elegendő víz. Emberek, akik azelőtt 5-600 marhát vagy még több juhot tartottak, ma 15-20 állattal kínlódnak.

Ez sajnos nemcsak Ausztráliában történt így. Az északamerikai prérik feltörése megsemmisítette az évezredek óta kifejlődött füveket, melyekről ma tudjuk, hogy gyökereik sokszor két méter mélységbe nyúltak, nemcsak megkötötték a földet az állandó és erős szél ellen, és lassították a nedvesség elpárolgását, de sajátságos baktériumoknak és bogaraknak is otthont adtak, amelyek a talaj termékenységét biztosították. Mélyszántás, műtrágya és rovarölő szerek mértéktelen használata mindezt kiölte, öntözéses gazdálkodás pedig ezt a talajt is természetellenesen sóssá tette. Ugyancsak kimeríti a föld termőképességét, hogy a gépi művelés és a műtrágya kizárólagos használata megfosztja a földet a szerves anyagoktól, pedig anélkül növény nem tud létezni. A termőtalaj ma már majdnem steril, és csak egyre fokozottabb vegyszerezéssel és öntözéssel marad megművelhető.

Ez csak két példa, de a termőtalaj kimerülése egyre több helyen jelentkezik világszerte. Itt is érvényes, hogy „valamit tenni kell, mielőtt nem késő”.  A helyzet nem egészen sötét. Sok helyen, elsősorban az úgynevezett „harmadik világban”  kemény és sikeres munka folyik a sivatagosodás meggátlása és a termőtalaj felújítása érdekében. A nyugati országokban is egyre inkább elterjed a vegyszer-nélküli növények iránti kereslet és a „100km-es” és hasonló mozgalmak, melyek célja a helyi, rendszerint kistermelők támogatása. Ezek sokat ígérő jelenségek. Hogy azonban világméretben sikeresek legyenek, ahhoz elengedhetetlenül szükséges, hogy a nagytermelőket, az „agráripari vállalatokat” is rávezessük arra, hogy nem csak a pillanatnyi haszon a fontos, hanem a használt földnek gondozása és hosszúlejáratú jóléte is. Valószínű, hogy ehhez kormányintézkedésekre is szükség lesz, mégpedig koordinált, nemzetközi alapon. Nem remélhetjük azonban, hogy a kormányok komoly fogyasztói/választói nyomás nélkül teszik meg a szükséges intézkedéseket. Természetesen, a közvetlen fogyasztói nyomás is nagyon fontos; végeredményben minden vállalat azt termeli majd, amit el is tud adni. Hogy gyermekeink elegendő és egészséges táplálékhoz jutnak-e húsz vagy harminc év múlva, nagymértékben azon múlik, hogy mi ma mit teszünk ennek érdekében.