Nem kell erősítgetnünk, hogy az elmúlt évszázadban társadalmunk gyökeresen megváltozott. Más az életmód, a szokások, az emberek egymásközötti viszonya. Arról ritkán hallunk, hogy ezek a változások mennyire hatottak a családra.

Amennyire meg tudjuk állapítani, az emberiség történelmében és minden kultúrában a család volt valamilyen formában a társadalom alapja. Tudjuk, hogy a kőkorszakban is valamilyen családi csoportosulásban éltek az emberek, hogy család létezett a régi egyiptomiaknál, görögöknél, rómaiaknál, suméroknál, hébereknél, stb. Antropológiai kutatások mutatják, hogy az újkorban is minden ismert kultúra a családon alapult. Bár a család formája változott, a feladatkörök lényegében mindig ugyanazok. Az öregek –„nagyszülők”– a hagyományok továbbadói, fenntartói és tanácsadók; a fiatalabb felnőttek gondoskodnak a gyerekek neveléséről, felügyeletéről és szükségleteik ellátásáról (élelem, ruha, stb). Gyerekek szabadsága változó, de mindig a helyi szokásokhoz kötött. Ha a gyerek a szokásokat megsérti, sokszor nem büntetik, de mindig helyesbítik, korának megfelelően tanítják a helyes viselkedésre.

Amikor saját társadalmunkban a család válságáról beszélünk, ez azt jelenti, hogy ez a feladatmegosztás nem működik, vagy nem úgy működik, ahogyan kellene. Sőt, ennél továbbmenően azt is mondhatjuk, hogy a család intézménye, mint olyan, eltűnőben van.

A hagyományos család (nagyszülők-szülők-gyerekek) a második világháború után majdnem teljesen eltűnt a nyugati országokból, és helyét az úgynevezett „nukleáris” család foglalta el. Ebben a formában a család a minimumra szűkül: szülők és gyerekek. Az öregek (nagyszülők) által hagyományosan betöltött feladatkör elmarad. Igaz, a szülő is tud mesét mondani vagy felolvasni, de nem tud a „régi időkről” személyes élménye alapján mesélni, nem is beszélve arról, hogy nem tud saját gyerekkoráról felnőtt szemszögből beszélni. A gyerek viszonya a szülőhöz teljesen más, mint más felnőtthöz, beleértve a nagyszülőket. Csecsemő korától kezdve teljes függőségben van szüleivel szemben, és amikor a kamaszkorban kialakítja önálló egyéniségét, „el kell vágnia a köldökzsinórt”, azaz alapvetően meg kell változtatnia ezt a viszonyt. A nukleáris családban azonban nem volt más felnőttel mindennapi, együtt-élő kapcsolata, nem tanulta meg, hogyan viszonyuljon nem-szülő felnőtthöz. Ehhez járul még, hogy a múltról gyakorlatilag csak a szüleitől hallott (iskolai tanulás más szerepet játszik a gondolkodás kialakításában), abból a forrásból, amelytől most el akar válni, amit tehát állandóan kritizál, lekicsinyel, semmibe vesz. Ennek a két tényezőnek a hatása nagyon is világosan látszik. A hatvanas évek óta, amikor az első, túlnyomóan  nukleáris családokban felnőtt generáció lett a szóvivő, a „régi”, az „öreg”  egyértelmű lett a „rossz”-al; csak az a jó és értékes, ami új.

A nukleáris család azonban csak egy lépés volt a család változásában. Maga a fogalom, a család, mint a társadalom alapvető pillére, mint a „normális” életforma, egyre több tért veszít a társadalomban. Ennek sok oka van: a feminista mozgalom szélsőségei, az egyre jobban előtérbe tolakodó egyéni jogok, az önzésre ösztökélő hirdetések, a változó munkavállalási körülmények, stb. Az úgynevezett „új család-formák” valójában nem újak, mert mindig léteztek itt-ott. Ez igaz még az egyneműek házassága esetében is. Talán a törvényes elismerés új, azonban kétségtelen, hogy így együtt élő párok mindig léteztek. Ami új, az a hagyományostól eltérő formák aránya (itt már a mag-családot is hagyományosnak kell vennünk). 

A 2006 évi népszámlálás adatai szerint Kanada közel kilenc millió családja közül csak 68.6%, valamivel több mint hat millió képvisel házasságot; 15.5% a vadházasságban együttélő párok családja, míg ennél is több, 15.9% egy-szülős család. Quebecben a számok még meglepőbbek: az egy-szülős családok az összes 16.6%-át, vadházasságok 28.8%, házasok pedig nem egészen az összes felét, 54.5%-ot tesznek ki. Ha csupán a gyerekes családokat nézzük, kiderül, hogy Kanadában a szülőknek csak 62.9%-a házas, 11.3%-a vadházasságban él, 25.8%-ban pedig csak egy szülő van; Quebecben 47.4% házas, 24.7% él vadházasságban és 27.8% egyedül neveli gyerekét vagy gyerekeit.

Itt persze megint sok okot sorolhatnánk fel, de a számokból egy tanulság egész nyilvánvaló: a pár egymáshoz való viszonya és a  család érdeke eltávolodtak egymástól. A múltban a család alapvető feladata az volt, hogy tagjainak, elsősorban a gyerekeknek biztonságát szolgálja. Gyereknek, főleg a tíz éven alulinak, legfontosabb szükséglete a biztonság érzése, beleértve az állandóságot.

Ezt a család csak akkor tudja megvalósítani, ha szervezete szilárd, állandó. Ez pedig az elmúlt ötven év alatt félelmetesen meggyengült. Igaz, házasság önmagában nem jelenti azt, hogy a család jó, egészségesen működő és tartós egység lesz, de amikor Quebecben például a családok többségében a szülői pár még arra sem hajlandó, hogy akár egyházi akár világi formában kijelentse, hogy viszonyát állandónak tekinti, nehéz hinni, hogy ez az esetek többségében valóban „holtomiglan-holtodiglan” egyesülés lesz, és ezt elsősorban a gyerekek sínylik meg.

A család feladatkörének betöltését komoly mértékben gátolja az utóbbi 20-25 évben egyre általánosabbá vált  két-kenyérkereső rendszer. Ezt ugyan a feminista mozgalom tette lehetővé, divatossá, de végeredményben a reálbérek csökkenése és a kívánalmak növekedése tette szükségessé. Az állam ezt napközi otthonok, bölcsődék elérhetővé tételével segítette elő. Számos tanulmány jelent meg, mely kimutatja, hogy a gyerekek, akik bölcsődében, napköziben nevelkednek, jól szerepelnek az elemi iskolában, könnyen beleilleszkednek annak gyerek-társadalmába. Még túl kevés idő telt el ahhoz, hogy hosszú távú tanulmányok azt is vizsgálják, ez a nevelési rendszer hogyan befolyásolja az egyén, a személyiség alakulását egy életen keresztül.

A jól működő családban, még a többgyermekesben is, a gyerek a középpont: a gyerek szükségletei a legfontosabbak. Biztonságot az állandóság ad és ennek alapja a szülő, elsősorban az anya. A gyerek egyéniségét és páratlan sajátosságát a család elismeri és táplálja még akkor is, ha annak korlátokat szab. Mindezt sem a bölcsőde, sem a napközi nem tudja megadni olyan mértékben, mint a család. A gyerek élete két helyen, két különböző embercsoporttal folyik, akiknek viselkedése, viszonya hozzá és egymáshoz különbözik, amelyeknek felépítése és feladata más. Hogy ez mekkora alkalmazkodási feladatot ró a gyerekre, milyen hatással van fejlődésére, azt valójában még senki sem tudja. Kérdéses az is, hogy a gyerekgondozási intézmények természetéből szükségszerűen fakadó fegyelmezés hogyan befolyásolja a független gondolkozás és az önbecsülés kifejlődését, de nem véletlen, hogy mind a parancsuralmak (jobb-és baloldaliak egyaránt), mind az ilyeneket leíró regények (pl. „1984”) a bölcsőtől kezdődő intézményi nevelést veszik a rendszer legfontosabb alapjának.