Érdekes lény az ember, és érdekes az emberi közösség. Ha baj van, készek vagyunk egymáson segíteni, és úgy tűnik, mennél nagyobb a baj, annál nagyobb áldozatot vagyunk hajlandók megtenni a másik megsegítésére. Sokszor láttuk ennek nyomait háborúban, 56-ban és legutóbb az 1997-es jégviharban. Emlékszem, amikor a jég-okozta károk miatt hetekig nem volt villany, szomszédok, akik eddig alig beszéltek egymással, forró levessel, termosznyi kávéval vagy teával kopogtak be, messzi földről óriás teherautók jöttek tüzelőfával, amit ingyen osztogattak azoknak, akiknek nem volt fűtőanyaguk, stb. stb. Nemrégiben kellemetlen meglepetésben volt részem: szív-infraktussal vittek a mentők a kórházba.  Amilyen kellemetlen volt a tény, annyira megnyugtató, sőt, egyenesen kellemes volt a gondosság, nyugodtan mondhatom, szeretet, amivel mind a mentők mind a kórházi személyzet törődött velem. Bajban voltam, és egyszerre számukra semmi más nem látszott fontosnak, csak, hogy nekem segítsenek.

A múlt héten a „G8”, a világ nyolc leggazdagabb, gazdaságilag legfejlettebb országának kormányfői 15 milliárd dollárt ajánlottak fel a világ éhező népeinek megsegítésére azáltal, hogy az illető országok mezőgazdaságukat fejleszthessék, hogy elegendő élelmet tudjanak népüknek termelni. Szakértők majdnem egyhangúlag azon a véleményen vannak, hogy ez óriási lépés a világot fenyegető éhínség leküzdésében. Igaz, még meg kell várni, hogy az egyes országok hogyan vesznek részt ebben az akcióban, valóban „új”, tehát az eddigi segélytől függetlenül megajánlott pénz lesz-e ez, vagy teljesen vagy részben már meglevő segítség-összegek „átkeresztelése”, de ennek ellenére már az is fontos, hogy a G8 elismerte nemcsak a világon  egyre jobban elterjedő éhínség fontosságát, hanem azt is, hogy kötelességük az ellene való küzdelemben az alkalomszerű élelmiszer-adományok mellett az alapvető, strukturális okok megszüntetésében is részt venniük.

Bármennyire szükséges volt és örömteli ez a lépés, felveti a kérdést, tulajdonképpen mennyire veszik komolyan a világ leggazdagabb államainak politikai vezetői a világot fenyegető éhínség problémáját? A fent leírt tapasztalatomban a kulcs az volt, hogy attól a pillanattól fogva, hogy családom észrevette, hogy bajban vagyon, semmi más nem volt fontos, mint rajtam segíteni. Ez igaz volt feleségemre, lányomra, a mentőkocsi személyzetére, a kórházi „emergency” osztály orvosaira és ápolóira, később az intenzív gondozási osztály személyzetére egyaránt. Politikai szinten hasonlót láttunk a gazdasági válság kitörésekor. Egycsapásra ennek megoldása lett a fontos, minden más a háttérbe került. Igaz, volt olyan kormányvezető, aki vagy nem fogta fel, vagy nem fogadta el a helyzet komolyságát (mint pl. Stephen Harper, a kanadai miniszterelnök), de néhány napon, néha órán belül ezek is munkába léptek. A kormányok reakciója a történelemben példátlan méreteket öltött: az Egyesült Államok egyedül több mint 700 milliárd dollárt fordított bankok, vállalatok megsegítésére annak érdekében, hogy közgazdaságát megmentse, és ezáltal a harmincas évek összeomlásához hasonló nagyarányú munkanélküliséget és elterjedt nyomort megelőzze. Hónapokkal később még mindig nem biztos, az óriási költség elérte-e célját.

Ha egymás mellé helyezzük a gazdasági válság következtében az USA-ban költött és a világ-éhínség elkerülésére a G8 által felajánlott összeget, feltűnő a különbség: az arány kb. 47:1-hez, akkor is, ha csak a bruttó számokat nézzük. Ha az Egyesült Államok lakosságára és a mindennap éhező személyekre eső fejenkénti összeget vennénk alapul, az arány hozzávetőleg 2.3 millió dollár a 15 dollárral szemben! Ebben a számításban természetesen nem vettük figyelembe sem azt, hogy az amerikai lakosság nem minden egyes tagja szorul rá a segítségre, viszont az éhínség veszélye nem korlátozódik azokra, akik már mindennapos elégtelen táplálkozással küzdenek. Az is jellemző arra, mekkora fontosságot tulajdonítanak a vezető államok politikusai a gazdasági válságra az éhínséggel szemben, hogy míg a gazdasági segítség minimális időveszteséggel vált folyósíthatóvá, a szegény országok mezőgazdaságának megsegítésére ígért összegek hónapok, talán évek törvényhozási huza-vonája után kerül majd azok kezébe, akik a cél érdekében valamit tenni tudnak, de ez még távolról sem segíti azokat, akik erre legjobban rászorulnak.

Sajnálatos tény, hogy a világot fenyegető másik veszély, a klímamelegedés megállítására is, ha talán valamivel több, de még mindig messze sem elegendő figyelmet fordítanak a politikusok. Ebben az ügyben a hátul kullogók közözött sajnos Kanada az „élenjárók” között van, mi teszünk a legkevesebbet. Így például a Felújítható Energiaforrások Nemzetközi Bizottságának (International Renewable Energy Agency, IREA) alakuló gyűlésére Kanada még megfigyelőt sem küldött annak dacára, hogy a parlament többsége megszavazta, hogy az ország több mint 130 más országgal együtt lépjen tagjai közé (Oroszország és Kína sem csatlakozott...). A nemrég lezajlott G8 gyűlésen Harper a fejlett országoknak a szegénység elleni küzdelemben való szerepével kapcsolatban kijelentette, hogy szép szavak, ha nincsenek mögöttük tettek, gyengítik egy ország tekintélyét. Ugyanabban az összejövetelben azonban Kanada kijelentette, hogy mivel mi már, a miniszterelnök szerint, minden lehetőt megteszünk a környezet érdekében, azért nem hajlandó az ezzel kapcsolatos politikáját revideálni. A szomorú igazság azonban az, hogy a szövetségi kormány szintjén eddig jóformán semmi sem történt ezen a vonalon. Hogy a kormánynak ez a két döntése mekkora kárt okozott az ország nemzetközi tekintélyének, azt csak a jövő mutatja majd meg.