2009. november 4.

Miska János
Victoria B.C.

A victoriai irodalmi kör évadnyitó műsorán Tarnóc János tartott igen érdekes előadást Pilinszky János és Faludy György költészetéről. Az előadó, maga is ismert költő, és egyetemi oktató, a tézis és szintézis alkalmazásával vont párhuzamot a múlt század két nagy alkotója között. Elmondta, hogy van némi hasonlatosság közöttük. Mindkettő a harmincas években kezdte pályafutását, a nyugatos stílusirányzatot követte, s mindkettő  a teremtő képzelet szolgálatában szigorú erkölcsi normát állított maga elé. Pilinszky mélységesen vallásos volt, költészetét az ex-katolicizmus  szelleme hatotta át, versein az állandó bűntudat hatása érződik.  Faludy is vallja az isteni létet, lennie kell, írja, mert nélküle nem létezne élet. Míg azonban Pilinszky a morális elvek hagyományos útját követte, addig Faludy felrúgta az erkölcs elfogadott alapjait. Pályája, a Villon fordításokkal botrányosan kezdődött, s ezen az úton haladt élete végéig.

Az előadást a kötetlenség és a költészeti elvek részletes elemzését mellőző igyekezet tette élvezetessé. János kiragadott egy-egy verset, Pilinszkytől többek között a Magamhoz, s a Frankfurt címűt, Faludytól a München 1976, s a Vadkacsa címűt, és a 111. (Kosztolányira emlékeztető) szonettet, s ezek ismertetésén keresztül illusztrálta egész munkásságuk jellegzetességét. Mert az egyediben benne foglaltatik az egész.

Pilinszky szűkszavú volt, keveset írt. Mint a sakkozó, akkor lépett – illetve írt –, ha kellett. Magányos lélek volt, versei alapján még ő maga sem értette meg önmagát. Fizikai szerelem nem létezett költészetében, a ,,szép” elvont szerelem igen. Faludy egészen más alkat volt, bőbeszédű, ontotta a szavakat, Tarnóc szerint szószátyárkodott. Politikai tárgyú versei, s különösen a kommunista rendszert bíráló írásai a legismertebbek, ezekben megőrizte kapcsolatát a való élettel. Vannak, akik őt tartják a múlt század legnagyobb magyar költőjének. Az előadó véleménye szerint Pilinszky maradandóbb életművet hagyott ránk.