Pécsre jövet a táj   

A hétvégén Pécsett jártam. Nehéz beszélni róla. A látottak minden eddigi negatív beszámolót alulmúltak. Meglehet, épp optimistább pillanataimban kaptak el korábban a különböző hírek, de a megnyitó utániakból például az maradt meg bennem: a műsor ugyan gyöngécske volt, a felújított téren mozog néhány kőkocka, de nagyobb baj azért nem lesz. Nos, a Széchenyi térről különösebben nem mondanék semmit, a valós állapotokról tekintsék meg felvételeimet, s ehhez hasonlóakat a város számos pontján készíthettem volna, még. Már a bejutás sem volt egyszerű, volt szerencsém például az egyik nagyon nagy városrekonstrukció idején Prágában járni, s állítom: a sok útlezárás és elterelés ellenére egyszerűbben jutottam el az óvárosba, mint itt a Dzsámi mögé. Ugyan elsőre ott is kiszaladtam a városból, mert elnéztem a forgalom-irányító jelzéseket, de jobban figyelve már nem volt gond; itt viszont egy behajtani tilos táblát kellett figyelmen kívül hagynom, elhinnem jónak ezt a megoldást egy-két arra hajtó autós-kollégának, mert másképp talán még most is ott vesztegelnék, földbuckák és árkok társaságában, egy valódi Möbius-hurokban. Az egész város valamiféle újjáépítés képét öltötte magára; bármerre fordultam, felszedett útburkolatok, épület-állványzatok, és egyéb lázas külsőségek látványa fogadott; szép lesz ez, gondolhattam volna, csak hát az a baj, hogy Pécs már két és fél hónapja effektíve az Európa Kulturális Fővárosa cím birtokosa. Nem az útburkolat-cserék földmunkáinál kellene tartani, hanem valóban abból botrányt csinálni, ha valahol mozog egy-egy díszburkolat-elem.

„Nagyon sok vállalkozó tönkre fog menni”, tudom meg később az egyik helyi sokat tudó embertől. „A Tollerék miatt, de erre semmilyen bizonyíték nincs, tehát ezt ne vedd hivatalos készpénznek”, mondja. „De tudom, hogy sok készpénz forgott itt; a vállalkozók ugyanis előre perkáltak azért, hogy elnyerjenek valamely részfeladatot. Elkészült rá a költségvetés, a tetejét jól megvajazták, odatartották a döntnököknek, akik végighúzták rajta a kés élét, ami rajta maradt, vitték, de a vállalkozó sem nyögdécselt, hiszen maradt rajta, jó vastagon. És rákészültek; vették az anyagot, más munkát nem vállaltak, s várták a beígért uniós pályázati pénzeket. De azok nem jöttek. Sőt, ki sem lettek írva a pályázatok, mert a város vezetése egyik polgármestert a másik után fogyasztotta, egyik bizottságot a másik után, semmire sem volt meg időben az elvi döntés, mármint annak hivatalos része, a hónapok, az évek teltek, s a finisben, mikor végre mindenki eljutott a kivitelezésig, a legtöbben azok, akiknek eleve sikerült lezsírozniuk, ahogy mondtam, ám mégis buknak, hiszen amit akkor kiszámoltak, költségekben, ahhoz képest eltelt három, esetleg négy év. Az effektív költségeik ma már jóval magasabbak, itt mínusz húsz százalék, még akkor mínusz ugyanannyi, vagy még több; most, mire befejezik, lehúzhatják a rolót – ingük-gatyájuk rámegy a buli színére. Az a vicc, hogy szépen csücsülnek a csapdában; ki nem léphetnek, mert jön a szerződésszegés meg a kötbér, a kenőpénzt meg senkin nem verhetik le, sőt, nem is beszélhetnek róla. Szóval, ha van erkölcsi igazság-szolgáltatás, akkor az most lecsapott rájuk; a baj az, hogy ettől Európa még rajtunk röhög...”.

Legyint. Én sem tudok nevetni. Dolgunkra térünk, beszéljük, hogy s mint lesz mégis akkor az, amit szerveztünk, a részleteibe merülünk, majd pihenésképpen, azért, csak előbukkan a politika. „Tudod, mi a vicc? Itt is pörögnek, persze, ezek a szép jobbos legények. A legtöbb azt sem tudja, miről beszél, s végképp nem, hogy miből? Hogy az említett vállalkozói kör egy része áll mögöttük; segítik őket, mert – ha már veszett fejsze nyele – így futnak a pénzük után. Mert van egy csomó megoldásra váró törvény, amit vagy tiszta kétharmad old meg, vagy amolyan fű alatti hatáskör-adásvétel. Ilyen a régió-felosztás. Nem mindegy, milyen belső szerkezettel jön létre; ahogy az sem, hogy azok, akik most igyekeznek a tűz – vagy a kondér – közelébe jutni, kiket szolgálnak? Még a formállogika alapján is érthető, mert hát világos, hogy nem a jelenlegi legnagyobb ellenzéki erőt szolgálják – máskülönben nem akarnának ilyen látványosan keresztbe tenni nekik. Na ná, hogy nem csak agyilag bolsik, ahogy a nagyvállalkozó nyilatkozta le, mellesleg, ébredhetett volna ő is korábban, ha már ébredés, hanem gazdaságilag is. Át kell menteni a ballibsi szürke eminenciásokat; ez történik most, csak senki nem beszél róla. Szélsőjobbos eszmék? Nagyon gyorsan megunják ám majd az emberek, kimegy megint félmillió a Kossuth-térre, pláne, ha tényleg elkezd majd csattanni az a pár pofon, de nem az új kormány részéről; kiáradnak a szubkultúrák, szóval az a lényeg – semmilyen szellemet nem lehet palackba gyömöszölni. Sem a szélsőjobbét, látjuk, de az arra elhangzó válaszokét sem. Nem is ez a lényeg. Csak annyi, hogy a háttér továbbra is ott legyen a buliban. Mindegy, hogy milyen színű – csak eltehessék a lóvét, megszerezhessék a befolyást, illetve, megtarthassák a befolyási övezeteiket...”.  Arcán szétfut a mosoly, nézem, a régi mondás jut eszembe róla; akkor fáj, ha nevetek; én is elhúzom a számat, majd dolgunkra kanyarodunk. Mert hát legyen bár széttúrva a város, széttúrva az életünk, azért azt a kiállítást, és azt a könyvbemutatót megtartjuk. Nekünk ez a dolgunk. És nem csak most.