| Széchenyi emlékezete
| Magyar Krónika,április 15. |
| Schumann Balázs: |
| |
A hivatalos szervek és orgánumok sűrű és fontos dolgaik közt megfeledkezni látszanak gróf Széchenyi István halálának 150. évfordulójáról, amely épp a mai napra esik. Sajnálatos ez, mert aligha van a magyar történelem számos nagysága közt még egy, akinek példája érvényesebb lenne éppen napjainkban, mint az övé. És aligha van még egy korszaka a magyar történelem hol fényes, hol fájdalmas századainak, amely annyi példával szolgálna a mi korunknak, mint a reformkor. Amiről tudjuk, nemcsak Széchenyit adta a hazának, hanem kiváló emberek sokaságát, írókat, költőket, művészeket és politikusokat, tudósokat és hazafiakat. Széchenyi, "a legnagyobb magyar" mégis – innen, a XXI. század hajnaláról nézve – messze lobogó fáklyaként kiviláglik közülük. Az "állandó jelzőt" egyébként Kossuthtól kapta, aki utóbb sok tekintetben ellenfele, ellenpólusa lett. Az emléknap fényében ne akarjunk igazságot tenni köztük, de álljunk meg ennél a ténynél egy pillanatra. Ezúttal ne arra gondoljunk, hogy Kossuth kezdeti rajongása hogyan csapott át összekülönbözésbe. Inkább a nagyság igazi természetére csodálkozzunk rá: aki magát nagynak gondolja, kicsinek találtatik mások szemében. Akit mások – s éppen nem a hízelkedő természetűek, hanem a szembeszállni, ellentmondani tudók – neveznek nagynak, azt az utókor is méltónak találja erre a jelzőre. Ebből is okulhatunk. És megcsodálhatjuk azt a kort is, amelyik elég gazdag volt ahhoz, hogy megteremjen és megtűrjön ellentéteket, még ha súlyos viták között is.
Számos nagyszerű mondat lenne még idézhető Széchenyi gazdag életművéből. Ki-ki kereshet benne tetszése szerint. S bármit is talál, bármit is választ, vállalható, megszívlelhető volna. Magam saját választás helyett beérem azzal, amit a Széchényi Emlékbizottság választott az emlékév jelmondatául: "Csak az önnemesítés és Magyarország jóléte legyen a cél, amely bennünket egyesít." |