Köszönet 

Vajon honnan tudják az Anyák, mikor, mit kell tenniük?

Mekkora ösztön lakozik Bennetek, hogy mindig megérzitek, ha baj van? Hogyan tudsz olyan erősen gondolni rám, nem tudlak nem felhívni?

Emlékszel, amikor gyerekként beteg voltam, és rosszul lettem, épp csak felültem az ágyban, de Te már ott álltál, hogy segíts nekem?

Hogyan voltál ennyire türelmes, amikor századszor is ki kellett jönnöd velem a Balatonból, mert a katicákat nem elég az úszógumira tenni, ki kell őket vinni a fűre, mert ők ott laknak és kész.

Honnan a bizonyosság, hogy soha semmi bajom nem történhet és mindig megbízol bennem?

Honnan az erőd, amikor végig kell nézzed, ha hibázok, mert tudod, másképp nem tanulom meg a leckét?

Te miért nem öregszel? Miért leszel egyre szebb az évek múlásával?

Soha nem tudtam olyan halkan hazamenni, hogy Te ne ébredj fel. Néha csak eljátszottad, hogy mélyen alszol. De ismerem a szuszogásod is.

Egyetlen dolog bánt nagyon, ezt már többször megbeszéltük. Nevettünk is rajta, de mindkettőnkben ott volt a megbánás is. Három éves lehettem, maximum négy. Igen hideg tél volt. De hol érdekel ez egy gyereket? Körmöm szakadtáig ragaszkodtam a „pörgős” szoknyámhoz. Persze, hideg van. Akkor is kell a szoknya. Óvó néni már aggódott, hogy „más ruhája nincs a gyereknek?” Hogyne lett volna. Csakhogy a gyerek szépen átöltözött. Ment a huzavona. Nem bírtál velem. Végül kicsuktál az ajtónk elé. Én a lépcsőn sírtam, Te pedig a lakásban. Jöttek a szomszédok, sajnáltattam magam, nagy bociszemek, görbülőszáj, ahogy kell. Hüppögtem még egy sort. Te pedig kinyitottad az ajtót és minden kétséget kizáróan beparancsoltál. Akkor éreztem meg először és utoljára, hogy milyen anya nélkül, egyedül.

Csak remélni tudom, én is merek gyerek lenni, akár ötven évesen is négykézlábra ereszkedve játszani az unkaöcsémmel a földön.

És sokadszorra is elismételni a lányomnak, hogy igen, ugyanúgy szeretlek, mint az öcsédet.

Cirkuszi előadást leállítani a mindenen végigsöprő, harsány nevetésemmel.

Mindig úgy főzni, hogy bármikor vendégül láthassam a gyermekem osztálytársait.

Mindenkinek napsütést adni. A nyári rekkenésben palacsintát sütni, mert a gyerekem azt kívánja. Felhívni a lányomat, elmesélni neki: angyalt láttam, mert tudom; ő megért engem. Felkelni korán reggel, mert el kell készülnie a teának, és a csomagolt reggelinek. Vígasztalni a gyerekemet, ha összetörték a szívét. Mindig tovább képezni magam, mert nem számít, mit mutat a naptár, annyi éves vagy,

amennyinek érzed magad. Nem szégyellni bevallani, hogy néha a gyereked felnőttebb nálad. Belátni, ha tévedtem. Emlékezni, honnan jöttem, mert a gének igenis fontosak. És ha nem tudom, honnan indultam,

ugyan hová is tarthatnék?Olyan ápolt, és tipp-topp szeretnék lenni, mint Te. Szép. És igényes. Jóságos. Gyermekien naiv.

Legyen erőm a kellőpillanatban elengedni a gyerekemet, de érezze: bármikor visszajöhet, felhívhat, kérdezhet. Köszönjük meg minden Édesanyának, az év minden napján, hogy elkísértek bennünket az úton!

Hálával tartozunk a Magyar Iskolának, hogy áldozatos munkájukkal nevelik gyermekeinket, ápolják anyanyelvünket. Köszönjük a közel 350 főt kitevővendégeinknek, hogy velünk voltatok és együtt ünnepelhettük meg az év egyik legszebb napját! A segítőinknek, a szervezőknek, a szakácsoknak és felszolgálóknak!