Hálaadás után – Karácsony előtt

Thanksgiving Day, franciául Action de Graces azt jelenti: hálaadás. Ezen az ünnepen az emberek hajdanán azért gyűltek össze, hogy hálát adjanak a Teremtőnek, amiért lehetőséget biztosított nekik jól fölkészülni a hosszú, kegyetlen télre.

A Hálaadás napja nagyon fontos, talán a legfontosabb családi ünnepe volt az amerikai földrésznek és az Egyesült Államokban ma is az. Ha Karácsonykor nem is, de e napra – november utolsó csütörtökére (ebben az évben november 25) amennyire a távolságok megengedik, egybegyűl’ a család apraja nagyja. Az ünnepi asztalról semmiképpen sem hiányozhat a sült pulyka és a tőzegáfonya szósz.

Kanadából az Államokba e napon átruccanni sem érdemes, mert ilyenkor az USA-ban – ahol egyébként soha, de sohasem szokott, „kicsit megáll az élet” úgy, ahogyan az Magyarországon is, Karácsony Szentestéjén és előfordulhat, hogy tankolni sem könnyen sikerül.
Kanadában november 25. munkanap, mert itt ugyanezt az ünnepet az éghajlati körülmények miatt sokkal korábban, október második hétfőjén tartják. (Idén október 11. – Colombus Day)

A nagyjából hat hetes időeltérés a két ország hálaadó ünnepe közt földrajzi és meteorológiai okokkal indokolható. Kanada északabbra van. Időjárása sokkal zordabb, tehát sokkal előbb kell befejezni a betakarítást, és az első telepesek nagy árat fizettek, amíg ezt megtanulták.

A francia Jacques Cartier először 1534-ben ért a St-Laurent folyam torkolatához. Következő útján, 1535-ben a mai Québec-City-ig hajózott, majd tovább haladva elérte a később Montréali Rapidok-nak elnevezett 20 km-es hajózhatatlan folyamszakaszt, s ez megállásra kényszerítette.
Bár Québec-Cityt sokkal később, 1608-ban alapították, Ville-Marie-t – a mai Montréalt – pedig csak 1642-ben, a földrész föltárását, a Saint Laurent medence föltérképezését 1535-öt követően hamarosan megkezdték a franciák.

Mivel Szt.Lőrinc (St-Laurent / St Lawrence) folyam völgye a torkolattól Montréalig nagyjából Franciaországgal fekszik azonos földrajzi szélességen, értelemszerűen úgy gondolták, az éghajlat is hasonló. Ennek a tévedésüknek „köszönhetően” az első áttelelők csaknem mind éhen haltak, (legelőször a nők, mert ők egyáltalán nem voltak fontosak) megfagytak, elvitte őket a skorbut, mivel október végén megkezdődtek a havazások, és áprilisban még mindent méteres hótakaró borított.
Később a hódítók az indiánoktól megtanulták a vadpulyka téli vadászatát, s ez megmentette őket az éhhaláltól.

Az indiánok a skorbut ellen tőzegáfonyát rágcsáltak. Látva, hogy a partraszálló idegenek foga erősen hullik, hecsedli nagyságú és alakú savanyú, piros bogyókat adtak nekik. A hódítók ínyvérzése, fogvesztése előbb-utóbb abbamaradt, ezért a piros bogyó, a tőzegáfonya – vaccinium macrocarpus (angolul: cranberry, franciául: canneberges) – hamarosan a hajósoknak is legfontosabb patikaszerévé vált.
(A cranberry rossz minőségű, savanyú talajt kedvelő, vizenyős területen élő bokor. Szüretelése egyszerű. A könnyű termést, melyben apró légkamrácskák vannak, belerázzák a vízbe, ahonnan kimeregethető.

Az észak-amerikai konyha elképzelhetetlen cranberry-szósz nélkül.
A keménykés bogyókat kevés vízzel 1-2 percig forralják – gőzölik – cukorral, citrom vagy narancshéjjal, szegfűszeggel ízesítik. Melegen folyékony, lehűlve szeletelhető, mint a birsalmasajt. Húsok mellé kiváló.)

Ennek emlékére Thanksgiving napján mind az Egyesült Államokban, mind Kanadában, sültpulyka és cranberry (tőzegáfonya) szósz nélkül nem létezhet ünnepi ebéd.

Mi is tulajdonképpen ez az ünnep, helyesebben: mitől ilyen jelentős? – Kérdezgetik gyakorta magyarországi ismerőseim. Miért e nagy cécó az amerikai Hálaadás napja körül?

3-400 évvel ezelőtt a hajók picinyek voltak, és nem teniszpályányiak, amekkorának a mai kalandfilmekben láthatja a Spielberg féle filmrendezők képzelgésein kiművelődött nagyérdemű közönség.

Azokban az időkben eme – mai szemmel – kis lélekvesztőkön legelső sorban több hónapra elegendő élelmiszert, vizet, kellett tárolni.
A megmaradt raktérben a személyzet, fegyver, puskapor, katonák kaptak helyet.
A fennmaradt területen egy-két „VIP” utasnak – papnak, apácáknak – kellett helyet szorítani.
A még mindig megmaradt területre a gyarmatok legeslegfontosabb, legértékesebb áruját, nőket zsúfoltak, hogy őket a gyarmatokon jó pénzért eladják feleségnek azon kiváltságos személyeknek, akiknek ott erre jogot biztosítottak.

A további maradék területen némi luxuscikket tároltak (szintén a kiváltságosoknak) valamint iparcikkeket: ásót, szekercét, kőműves szerszámokat a nem kiváltságosoknak.
A maradék területen... – Bocsánat, tévedtem. Ezen a bárkán több hely már nem akadt.

Szállították üptre az amerikai földrészre (ugyanúgy, mint minden gyarmatra) a katonákat és akinek sikerült életben maradnia, kiöregednie úgy, hogy nem vált teljesen nyomorékká a rengeteg sebesüléstől, betegségektől, azt rábeszélték, maradjon a földrészen, mert Európában úgyis csak a nyomor várná. (Továbbá a hatalom meg akarta  spórolni a kevéske koros, megmaradt katonájának hazaszállítási költségeit is!)

Az obsitosok itt földet kaptak, helyesebben erdőt, (Ingyen. – Az indiánokéból!) amit először ugyan ki kell irtani, hogy művelhessék.
Viszont felesége még mindig nem volt egyiknek sem, hát vásároltak maguknak egy-két üveg pálinkáért az indiánoktól egy fiatal lánykát. A pap pillanatok alatt összeadta őket, nehogy valaki meggondolja magát, azt' megindult az élet egy darab szekercével és egy darab ásóval! (Mert ennyi volt az obsit 25-35 év katonáskodás után.)

Az évszázados fákat baltával kivágni, a rönkökből házat eszkábálni, a bennmaradt gyökereket a földből kiszedni, mert addig az nem művelhető, emberfeletti küzdelmet jelentett a házaspároknak.
Közben születtek a gyerekek szép sorban, és néha több generáción keresztül nem volt ekéjük, csak ha faragtak maguknak egyet az egy szál szekercéjükkel a hat hónapos tél alatt. De mire mentek vele? Lovat hiába faragtak.
Kis, falusi, helytörténeti múzeumokban látható, hogy volt olyan település, ahol a lovat csak a legendákból ismerték, mégis fönnmaradt, sőt lassacskán fejlődött is a falu.

A túlélést a telepesek ilyen körülmények között csakis az indián feleségeknek köszönhették, mert ők ismerték a vadon termő, fogyasztható növényeket, gyógynövényeket, gombákat, az állatok vonulási szokásait, a téli, jég alatti haljárást, időjárást – mindent.
Ezek a – kiváltságosok által igencsak lenézett – semmibe vett indián nők az indiánok több ezer éves fölhalmozódott tapasztalatainak voltak birtokában.

A ma embere, a helytörténeti múzeumokat látogatva nem hisz a szemének, amikor régi iratok másolatait, falu-leltárt lát kiállítva. A 10-15 (!) gyereken kívül szinte semmijük sem volt a 200-300 évvel ezelőtt itt élő családoknak.
Azt a picinyke kis termést, amit sikerült betakarítaniok, azt nagyon, de nagyon megköszönték az Úrnak. –Megköszönték, hogy termésüket nem verte el a jégeső, augusztusban nem jött egy hóförgeteg, vagy délről, a Mexikói öböl felől nem söpört végig a Saint Laurent medencén egy ideszabadult, „még mindig jó erőben levő” hurrikán. (urágán)