Kendőzés, szépítés, „pc”

Előző számban rosszallóan emlegettem a pc rövidítést. Akkor arra hoztam föl példának, hogy egy rövidítés több mindent is jelenthet. Csak mellékesen jegyeztem meg, hogy a „politikailag korrekt” szóhasználat valójában álszentség. Amerikában találták ki arra, hogy ne sértsék senkinek az érzékenységét, és odáig fajult, hogy már szinte semmit sem lehet a nevén nevezni. Nem is annyira politikai jelenségekre alkalmazzák, mint inkább társadalmiakra. A c a korrekt [correct] szót jelöli, ennek jelentése: ’helyes, pontos’, esetleg ’tisztességes’. Természetesen nekünk is át kellett vennünk, mégpedig angol rövidítéssel, sokan angolosan is olvassák ki: píszí. Értelmesítéssel (népetimológia) mondhatjuk pissznyelvnek, utalva az elhallgattatásra, a lepisszegésre is.

Hasonló és nem új jelenség, hogy egy-egy csúnyának, illetlennek, tabunak tartott szót valami mással helyettesítenek. Ezt nevezik idegen szakszóval eufemizmusnak, magyarul szépítésnek – de a kendőzés szó szerintem kifejezőbb volna. E jelenség miatt van annyi neve például annak a helynek, ahol anyagcserénk salakját letesszük: árnyékszék, klozet, perváta, budi, WC, toalett, illemhely, mosdó. Az árnyékszék és az illemhely finoman kendőzi a helyiség rendeltetését, de ki is fejez belőle valamit. A felsorolt szavak közül öt idegen eredetű. Az idegen szavaknak nincs hangulati értékük, ezért hatnak eleinte finomabbnak, de csak amíg meg nem szoktuk őket. A mosdó magyar szó ugyan, de mást jelent, határozottan félrevezető az illemhely megnevezésére. Ma már nem is próbálkoznak újabb szó keresésével, hanem csak női és férfifej jelzi a szóban forgó mellékhelyiséget. A húgy és a pös a 18-19. században még orvosi könyvben is szerepelt, azután azonban felváltotta a vizelet szó.

Efféleképp keletkezett rengeteg elnevezése a „rossz nő”-nek: szajha, rima, céda, lotyó, cafka, cafat, ribanc, szotyka, cemende, ringyó, kurva, kurtizán, utcanő, örömlány, prostituált... Némelyiknél ugyan nem is a tartalom elfedése lehetett a cél, hanem az elítélés súlyosbítása.
Ugyancsak sok szó van a gyengeelméjűség kifejezésére. Régen „a falu bolondja” társadalmilag elfogadott és megfelelően kezelt jelenség volt. Kissé tréfás és finomabb elnevezései voltak a félkegyelmű, a félnótás, a félcédulás. Hangfestő szavakkal is jellemezték az ilyen személyeket: gyagya, gügye, süsü. A hülye és a bolond szó átalakult hétköznapi és egyre enyhébbnek számító sértésszóvá. Kellett erősebb is, szakszerűbb is. Bejöttek idegen szavak: idióta, imbecilis, debil, trotli, kretén. Az agyalágyult orvosi szó volna, de durva sértésszóvá vált. A gyógypedagógia kendőző elnevezés, de a gyerekek ebből is sértésszót képeztek: gyogyós. A gyengeelméjű szó kivételesen nem jutott erre a sorsra, annyira pontos és finom. Érthetetlen, miért kellett felváltani a szellemi fogyatékos kifejezéssel.

A többi fogyatékosságnak is megvannak a hagyományos elnevezései: sánta, béna, vak, süket, nagyothalló, néma. A süket a köznyelvi szó, de az érintettek érdekvédelmi szervezete Siketek és Nagyothallók Szövetsége. Vajon miért szebb a siket, mint a süket? Talán, mert a süket szót néha az értetlen ember szidalmazására használják. (Összetételben azonban megmaradt a süketnéma.) A béna pedig újabban az ügyetlen váltószava (szinonimája) lett. A sántát és a bénát összefoglalóan mozgássérültnek vagy mozgáskorlátozottnak, a süketet és a nagyothallót hallássérültnek, a vakot látássérültnek nevezik „pissznyelven”. Mindegyik fogalom összefoglaló elnevezése a fogyatékos szó. Talán félve attól, hogy a szellemi fogyatékossal azonosítják, kitalálták – természetesen idegen mintára – a fogyatékkal élő kifejezést. Valaki így tiltakozott ez ellen az ostobaság ellen: ő nem a fogyatékával él, hanem a feleségével.
Az öregség kellemetlen, mindenki szeretne fiatalabb lenni, vagy legalább annak látszani. Régen ugyan jobban elfogadták az idő múlását, mint ma, az öregeket tisztelték bölcsességük, élettapasztalatuk miatt, a vén szó mégis elég hamar sértővé vált. Népmeséinkben az öreganyám még kedves megszólítás volt – „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál”. Az öreganyámból nagyanyó, nagymama lett, az öreg szót az éltes, élemedett és főként az idős szó váltotta fel. Legújabban pedig bevezették a szépkorú kifejezést. Ez már nem is csak kendőzés, hanem hamisítás. Igyekezhetünk értelmessé és elviselhetővé tenni az öregkort, de ha az volna a szép kor, akkor nem akarna mindenki fiatalodni. A bölcs kor kifejezés talán igazabb és megtisztelőbb volna. (Bár nem minden öreg bölcs.)

Nálunk nem volt kifejezés azokra, akik híd alatt, aluljáróban, padon alusznak, mert régen nem voltak ilyenek. A 70-es években még csak csavargónak tudtam fordítani a híd alatt lakót, a clochard-t egy francia regényben. Aztán bejött a csőlakó vagy csöves elnevezés, valószínűleg angol hatásra, mert ott tubenak, azaz csőnek nevezik az alagutat, aluljárót. A kapitalizmussal nálunk is sokan utcára kerültek, és bejött a homeless szó tükörfordítása is, mégpedig határozottan szép formában: hajléktalan. A hajlék szó a legköltőibb elnevezése a lakásnak. Mivel azonban kellemetlen az ápolatlan emberek jelentléte az utcán, villamoson, kezdett a hajléktalan szónak rosszalló árnyalata lenni, és újabban némelyek szerint a fedélnélküli a szalonképes szó. Tán jobb lesz a helyzetük, ha másképpen nevezik őket?

Nem tudom, van-e ok büszkének lenni arra, hogy valakinek eltérőek a nemi vonzalmai. De ha büszkék, miért használnak rejtjeles megjelölést?  (Természetesen már régen nem rejtjel.) Miért használnak el egy mindennapi szót sajátos jelentésre? Már nem lehet azt mondani, hogy meleg szeretettel köszöntötte, mert félreértik. Sőt, talán az is csalafinta mosolygást vált ki, hogy a szerelmesek egy meleg napon a homokos tengerparton találkoztak. Kár az is, hogy az öblös népi cserépedényt sem lehet már köcsögnek nevezni.

A cigányok pc-neve előbb roma lett, aztán etnikum, majd kisebbség. Bűnügyi jelentésekben a kreolbőrű volt a rejtjeles megjelölésük, tréfásan pedig azt is szokták mondani: nem az idén nyáron barnult. Mit használ a mellébeszélés? Tisztességes magyar nevük cigány, némelyik vezetőjük is így nevezi népét. Ki hallott már romaprímásról?  A híres cigányzenészeket, a tanult, dolgos, a társadalomba beilleszkedett cigányokat tiszteljük, semmi bajunk velük. Romának azok nevezik magukat, akiket a jogvédők kitanítottak, akik követelődznek, s ha kihágásért felelősségre vonják őket, akkor fajgyűlöletet kiabálnak. Ezért a roma szó ellenszenvesebb lett, mint a cigány. De az etnikum szó is pillanatok alatt gúnyszóvá vált. Már évekkel ezelőtt hallottam vidéken: „A buszmegállótáblát elvitte az etnikum.” Valószínűleg a pissznyelvet akarta kifigurázni (hacsak nem bedőlt neki) az a vendéglős, aki – H. Tóth Tibornak a 3. számunkban megjelent cikke szerint – etnikumi pecsenyét írt ki az étlapra. Hovatovább a kisebbség szó is rosszalló értelművé válik.
Hasonlóképpen váltak az oláhok románokká, a rácok szerbekké, a tótok szlovákokká. Vajon felhőtlen lett-e ettől a velük való viszonyunk? A lengyeleket nem nevezzük saját népnevükön: polákoknak, mégis hagyományosan jóban vagyunk velük; mi sem tiltakozunk a hungar tőből származó elnevezéseink ellen.

Tapintatra szükség van, ne sértegessünk senkit – ez nem új kívánalom, nem kell hozzá pissznyelv –, de ha egy fogalomnak a tartalmával van baj, akkor semmit sem segít a szó lecserélése.