Árpád-házi Szent Erzsébet üzenete a XXI. század Európájának     

A mai Európa problémáiról szeretnék szólni az olvasóhoz egy XIII. századi életet felhasználva. Talán furcsa egy kicsit. Ugyan mit tudna mondani nekünk egy nyolcszáz éve halott hercegnő? Az életét ismerve nagyon sokat.

A német nyelvterületen Türingiai Szent Erzsébetként ismert asszony huszonnégy évesen már távozott az élők sorából, és mégis olyan lelki örökséget hagyott hátra, amely méltóvá tette a szentté avatásra. Pedig nem volt mártír, nem küzdött betolakodó seregekkel Johannaként, egyszerűen csak együtt tudott érezni másokkal. Nem váltotta meg a világot és nem is térített meg senkit, csak segíteni próbált a körülötte szenvedőkön úgy, ahogy tőle tellett.  Nem tudott csodát tenni a betegekkel, de pénzéből kórházat alapított. Nem tudott kenyeret szaporítani, de raktárait kinyittatta az éhínség idején. Egyszerű ember volt, akárcsak mi, és mégis különleges. És hogy mi tette különlegessé? A másokkal való törődés.

Mi, az újkor Európájának emberei is lehetünk ugyanilyen csodálatosak és Isten kegyeltjei, a világot szemlélve én mégis úgy érzem, nem vagyunk azok. De gondoljunk csak bele, mi tart bennünket vissza ettől? Mi miért nem állunk meg, ha egy elesett, segítségre szoruló embert látunk? Miért vagyunk olyan szkeptikusak? Miért az az első gondolatunk, hogy menjen dolgozni, és ne terheljen bennünket a problémáival? Hogy jutott el a társadalom idáig?

Talán ott kezdődött ez az egész, mikor először gondoltunk arra, hogy a mi előrehaladásunk a végcél, a nagyvilág pedig tiporható ugródeszka. Ott siklott ki az emberiség, és ezzel a mi életük pályája is. Hiszen az emberiség mi vagyunk. Te, én és ő. Mi és ők. Együtt. Ezt látta Szent Erzsébet is, és látják ma is sokan, de valahogy a szamárlétrán kapaszkodva és össze-vissza rohangálva nem vesszük észre ezt az igazságot. Európa a kis igazságokra hangolta a fülét. Az olyan jelentéktelen dolgokra, hogy ő mikor kivel mit és miért tesz, hogy ő kinek mit mond és miért, és arra, hogy a személynek ebből mi haszna lesz. Nem arra figyelünk, hogy mi hogyan segíthetnénk a másik emberen, hanem arra, hogy a másik ember hogyan segít, vagy épp hogyan nem. Elfelejtjük azt a gondolatot, hogy úgy adjunk, hogy ne lássa jobb kezünk, mit tesz a bal. Nem emlékszünk arra sem, hogy nem csak a pénz segítség, hogy nagyon gyakran jobban kell egy jó szó, mint egy garas, és hogy nem csak a nincsteleneknek van szükségük a törődésre. Hiányérzetből és fájdalomból falat húzunk magunk köré, amely mögül sajnos mi sem tudunk kilépni. Közben persze arra várunk, hogy majd jön a hős, és megment bennünket önmagunktól és az általunk elrontott világtól.

Szívünk mélyén mi is érezzük, hogy ez az út nem vezet sehová, és mégsem próbálunk változtatni. Hogy miért? Mert nem jó különbözni, nem jó társadalmilag szokatlan dolgokat tenni, hiszen akkor megszólnak, görbén néznek ránk, esetleg elveszítjük az állásunkat, mivel olyan egyetemes értékeket képviselünk, amelyek összeegyeztethetetlenek a piacgazdasággal. Pedig ma nincs érvényben olyan szokásjog, mint a középkorban. Ma divat az, ha valaki más. De az a másság legyen polgárpukkasztó és haszonhajtó.

Kedves Olvasó! Szent Erzsébet is különc volt a maga korában. Ő nem tudott csöndesen járni, halkan beszélni, nem tudott szépen táncolni, de eljárt lovagolni. És ami még ennél is furcsább volt, nem tudta megvetni a szegényeket. Nem tudott az út szélén hagyni egy beteg embert, nem tudott nyugodni, ha a környezetében a gyermekek éheztek, míg a keresztes háborúk dúltak. Nem tudott ünnepségeken díszruhásan bájologni, míg tudta, hogy palotája falain kívül a nyomor az úr. A XXI. század Európájának róla kell példát venni, és úgy végigmenni az utcán, hogy ha nehéz sorsú embert látunk, akkor nem fordítjuk el a fejünket, hanem segítünk. Tiszta szívvel, haszonlesés nélkül, boldogan, hiszen segíteni öröm.