Mélyenszántó elemzés a Gaudi-Navracsics vitáról 

Tárcatükör? Magyar tükör! Messze vezető elmélkedés és távlatos értékelés 
Gaudi-Nagy Tamás és Navracsics Tibor nyilvános vitájáról 

A Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Intézete Tárcatükör a Közgázon című rendezvényére - közismert politológus által vezetendő nyilvános vitára - meghívta Navracsics Tibor közigazgatási és igazságügyi minisztert, valamint - "ellenfél" gyanánt - Gaudi-Nagy Tamást, a Jobbik országgyűlési képviselőjét. Azt is mondhatnánk, hogy a jog magas szintű kormánypárti tudorát, az egyik fontos tárca vezetőjét eresztették össze az ellenzékben lévő párt hasonlóan magas szintű jogi tudorával - akár még leendő igazságügyi miniszterével. Innen nézve valamelyest tanulságosnak, hasznosnak ígérkezett a szellemi ütközet: jobban belelátunk majd a szóban forgó tárca jelenlegi működésébe, jövőbeni jobbítási lehetőségeibe. 

Onnan nézve azonban eleve lehettek kétségeink, hogy az efféle vitákban az üléspontok nem határozzák-e meg túlságosan erőteljesen az álláspontokat. A kormány képviselője - legyen bármennyire is szellemdús elme - nem tehet mást, mint hogy szárazabban vagy lelkesebben, de mindenképp előadja, hogy milyen nemes célok érdekében milyen hatalmas erőfeszítéseket tettek; az ellenzéki képviselő pedig elmondja majd, hogy mindez mennyi hibával, mennyi buktatóval, milyen szerény eredménnyel történt. A képet legfeljebb valamelyest árnyalja majd, ha szerencsésen úgy adódik, hogy az alkalmi politikai vitafelek a szokásosnál kulturáltabbak és a kormányoldali fordít néhány szót az elkövetett hibáikra, az ellenzéki pedig néhány részeredményük elismerésére. Ahogy ez most Navracsics Tibornál és Gaudi-Nagy Tamásnál meg is történt. De hogy itt - a szervezői reményeknek megfelelően, szűk két órában - valamely miniszteri tárca elé olyan tükör állítódjék, amelynek jóvoltából a nagyközönség jobban eligazodhatna a sűrű változások dzsungelében, s tárgyilagosabban meg tudná ítélni, hogy most jó vagy rossz felé mennek a dolgok, vagy mi haladna jó, mi romolna rossz irányban, lássuk be, meglehetősen hiú ábránd. 

Már csak azért is, mert - és minden bizonnyal ezt a szervezők is tudták vagy sejtették - magának a közönségnek sem ez volt - ez szokott lenni - a legfőbb elvárása. A közgazdasági egyetem hallgatósága e tekintetben pedig semmivel sem különb, mint bármely politikai tévéműsor nézőközönsége. Benyomásokért jön, a vita, az ütközet hevéért és kedvéért, rokonszenvért vagy ellenszenvért, s a hatalom sejtelmes világába szeretne beleszagolni; és egyáltalán nem a száraz ismeretekért, a számára mindenképp unalmas tárcatükörért iparkodik oda. 

Leszögezhetjük tehát: tárcatükörnek csak töredékesen felelt meg, amit láttunk. 
És magyar tükörnek? 

I. Messze vezető elmélkedés 

Nos, magyar tükörnek már sokkal inkább megfelelt. Ebbe a váratlannak mondható közjátékok is besegítettek. Elmélkedésünkben - némi kitérő után - kellő figyelmet szentelünk is nekik. 

Kis magyar törzsi háború 

A magyar politikai mezőt kettémetsző törésvonalról - kimondva vagy kimondatlanul - nagyon sokan és nagyon sokat írtak már a közelmúltban is, és írnak mostanság is, lévén igen nagy időszerűsége a kérdéskörnek. Csak a tájékozatlanabbak kedvéért szögezem le: egyfelől a nemzet, a haza, a magyarság iránt erőteljesebb elkötelezettséget és fogékonyságot mutatók, másfelől a mindezek iránt kevesebb megértést, megbecsülést, együttérzést kifejezők között húzódik a jókora szakadék. Az előbbieket szokás jobboldalinak nevezni (mérsékeltnek vagy radikálisnak), az utóbbiakat balliberálisnak. Az előbbiekre szokás sűrűn ráütni az antiszemita, rasszista, fasiszta, náci, nacionalista, szélsőséges, antidemokratikus, diktatórikus, populista stb. bélyegeket, az utóbbiakra pedig ráaggatni a nemzetellenes, magyarellenes, hazaáruló, zsidó, zsidóbérenc stb. jelzőket. A törzsi háború természetrajzát ("a rendszerváltozás Magyarországán") három egész könyvben (egy közös, vaskos kötetben) volt szerencsém elemezni - tehát mondhatom, hogy meglehetősen körültekintően, hivatkozásokkal amúgy bőven megtűzdelve. Ezért aztán alapos okom van arra, hogy most igyekezzem éppen csak annyira belemászni a témába, amennyire a Gaudi-Navracsics vita beszédes körülményeinek elemzése ezt megkívánja. 

Nos, szöveges és képes híradások szerint Gaudi-Nagy Tamást mint a Jobbik országgyűlési képviselőjét már a bejáratnál tüntetők várták. Egyetemista korú (s meglehet, valóban egyetemista) ifjak harsány sípszóval fogadták, STOP feliratos mezben és plakáttal, felszólítva a világot, hogy állítsák meg a Jobbikot, a "nácik" és "rasszisták" pártját. 

Nos, ebben eddig még nincs semmi rendkívüli. 

Már csak azért sincsen, mert a folyosón s később az előadóteremben fellobbant rövid szóváltás hamar egyértelművé tette, hogy a tiltakozó ifjak demokrácia-logikája éppen ott és úgy bicsaklik meg, ahol és ahogy szellemi feljebbvalóiké, itthon és Európában egyaránt. Antidemokratikusnak, diktatórikusnak, gyűlölködőnek neveznek egy olyan pártot, amelyet választók juttattak az Országházba; amelynek még soha nem volt alkalma visszaélni  hatalmával, s még nem is lépett fel a nép ellenében; s amely párt gyűlölködése kimerül abban, hogy a Magyarországra leselkedő egyik legsúlyosabb veszedelemről, a cigányság etnikai jellegű térhódításáról nem hajlandó "politikailag helyénvalóan" (azaz balliberális módon) hallgatni, hanem - választóinak akaratát tiszteletben tartva - megoldást igyekszik keresni és kerestetni rá. Szétfeszítené ennek az elmélkedésnek a kereteit annak kifejtése, hogy mennyire helyénvalóan igyekszik e párt a szóban forgó súlyos gondot kezelni, akár elviekben, akár a gyakorlatban (lásd pl.: Magyar Gárda; Morvai Krisztina cigánytelepi látogatásai; Orosz Mihály Zoltán polgármester érpataki modellje stb.). Ahhoz viszont tárgyilagos szemlélődőnek kétség sem férhet, hogy aki elmulasztotta és elmulasztja számon kérni a Gyurcsány-féle politikai halmazon a szélsőségesen országrontó, nemzet- és magyarellenes (gazdasági és politikai) cselekedeteket, ide értve a békés tüntetők elleni ember- és életellenes, diktatórikus, sőt terrorisztikus (kíméletlen, brutális, megfélemlítő) fellépéseket; szóval, aki mindezt elmulasztotta és elmulasztja felhánytorgatni, annak semmiféle hiteles alapja nincsen bárki más politikai tényezővel szemben kinyilvánítani demokráciát féltő aggodalmait. 

Ám a háborúság törzsi jellege éppen abban mutatkozik meg, hogy kulturális, szociális, családi, baráti kötődések képesek teljesen felülírni az ésszerűségi megfontolásokat. "Rasszista, rasszista!", skandálták lelkesen az ifjak bő tucatnyian. "Tiltakozunk az ellen, hogy a Jobbikot beengedjék Magyarország első egyetemére! Tiltakozunk az ellen, hogy egy rasszistát, egy antiszemitát, egy ilyen pártnak a tagját beengedjék ebbe az egyetembe." "Le a rasszizmussal, le a neonáci pártokkal!" 

Az egyik tévériporter felvetésére, miszerint a Jobbik most a legtámogatottabb ellenzéki párt, s "mindenképp érdekes, amit mondanak, nem?", az ifjú tüntető hölgy szó szerint azt találta válaszolni, hogy "Igen, érdekes, de ilyen más országban nem létezik. Németországban kidobják az iskolából az ilyen embereket." A tüntetők szószólója pedig - a vita zajlása közepette, ülőhelyéről felpattanva, kamerák kereszttüzében - azt kiabálta, hogy "Szégyen és gyalázat, Navracsics úr! Hogy lehet, hogy ön egy asztalhoz ült egy nyíltan antiszemita párt képviselőjével?" 

Nos, mint látható, minden egyes megnyilvánulásuk arra irányult, hogy Gaudit s vele a Jobbikot - mint elvetemült kirekesztőket - rekesszék ki a demokrácia, a nyílt vita eme színteréről; no meg az országgyűlésből, általában pedig egész közéletünkből. És ez az önellentmondás semmiféle feszültséget, meghasonlást nem keltett, nem okozott bennük. Szemlátomást az sem ingatta meg őket, hogy Gaudi hirtelenjében azt vágta a fejükhöz, hogy "Mi vagyunk a demokraták! Ti mocskos kis diktátorok vagytok!", de még az sem, hogy megjegyezte: "A ti főnökötöket előbb-utóbb börtönbe fogjuk zárni. Nagyon fájni fog nektek. Gyurcsánnyal együtt, igenis, nektek majd felelnetek kell Magyarország tönkretételéért." 

Holott, megint csak szigorúan tárgyilagosan - a demokrácia alapvetéséből - nézve, a jobbikos országgyűlési képviselő helytállót szólt: aki a párbeszédet, a vitát, a szabad szólást próbálja megakadályozni, az egyértelműen a demokrácia ellenében, az önkényesség, a diktatúra kialakulása irányában cselekszik. Abban is igaza volt Gaudinak - hisz ugyancsak a demokrácia alapvetéséből, a népfenség elvéből következik -, hogy a megválasztottaknak és hatalmuk támogatóinak előbb vagy utóbb, de felelniük kell azért, ha a rájuk bízott vagyonban, országban, nemzetben, emberekben súlyos károkat okoztak. 

De ha tárgyilagosan nézve mindez ilyen világosan kitűnik, honnan ezekben a fiatalokban a tényekkel szembeni őszinte buzgóság, vagy szigorúbban fogalmazva: szellemi vakság, súlyos korlátoltság? 

Vakok vagyunk, vagy szabadok? 

A demokrácia alapvetése azt is feltételezi, hogy a szólásszabadságnak köszönhetően a választók hada - a nép - kellő ismeretek birtokában helyesen dönthet arról, kiket emel maga fölé. Ha viszont azt nézzük, hogy e demokratikusnak nevezett rendszerben az elmúlt húsz évben kik kerültek Magyarországon hatalmi pozícióba, s milyen hátrányos helyzetbe, milyen pótolhatatlan veszteségekbe taszították az országot, akkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a demokrácia játékszíntere (hadszíntere?) inkább azoknak kedvez, akik egyfelől kiválóan értenek a népbutításhoz, másfelől kevésbé gátlásosak az önérdek-érvényesítés tekintetében. A jóhiszemű nép szépen, kitartóan megeszi, amit az egymással - szintén merő haszonelvűségből - összefonódó politikai, gazdasági és médiahatalom főz neki. Ezért hát inkább vakok volnánk, mint szabadok. 

A helyzet, szerencsére, ennél összetettebb. Annak például, hogy Magyarországon - ám nem csak nálunk - miért tudtak olyan sikeresen bánni a kettős mércével, s főleg a média fősodrában megnyilvánuló véleményformálók szerint miért csak a jobboldal lehet szélsőséges, közveszélyes és maradi, a balliberális oldal ezzel szemben emberbarát és fejlődéspárti, nos, e meglepő jelenségnek ma már jól kitapintható oka van. Mesterségesen alakított közvéleményről van szó, amelynek hátterében - egyebek között - a holokausztbiznisz, a bűntudattal való kufárkodás, az istentelen világuralmi törekvések és Lenin mindenkori hasznos hülyéinek szerencsétlen rövidlátósága egyaránt felfedezhetők. Erről is sokan és sokat írtak - különösen mostanság -, ezért nincs miért szaporítanom a szót; inkább két olyan - amúgy régebbi keletű - kutatási eredményre hívom fel a figyelmet, amely segít megérteni a szóban forgó jelenség meghökkentő tartósságát és hatóerejét. Például újdonsült egyetemista ifjaink esetében. Mondhatni: annál furcsább, hogy ez a megfigyelés és összefüggés eddig nem vált közismertté... 

Solomon Asch két kutatásáról van szó. 

Az elsőnél Asch kísérlettel bizonyította be, hogy mások határozott állásfoglalására az (egyetemista) kísérleti alanyok 37%-a adta fel azt a meggyőződését, hogy a bal oldalon látható egyenes hossza a jobb oldalon láthatók közül a C hosszával egyező. Inkább egy másikat választottak: önbizalom-hiányból, kisebbrendűségi érzésből, illetve a rossz megítélésüktől, a kirekesztésüktől való félelmükben. 

És tegyük rögtön hozzá: ha nem szemmel látható vagy más érzékszervünkkel érzékelhető tényekről van szó, akkor még többen és még könnyebben adjuk fel meggyőződésünket... 

Egy másik kísérletében Solomon Asch azt próbálta kideríteni, mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem bizonyos "központi" vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az "intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és óvatos" jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás kapták, de a "melegszívű"-t a "hideg" váltotta fel. Asch azt találta, hogy egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a "melegszívű" célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a "hideg"-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.) 

Nos, a holokauszt, de még inkább az (anyagi és politikai) holokausztbiznisz, s a nyomukban kötelező normaként (politikailag helyénvalóként) megjelenő bűntudat és együttérzés miatt a második világháború óta egyszerűen nem létezett még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lett volna mérvadó körökben, mint az "antiszemitá"-nak. Ebből - illetve a pszichológiai vizsgálat eredményéből - következően ez a szó azért képes akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy vagy szervezet hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást. 

Ezek után - e kísérleti eredmények ismeretében - hogyan is csodálkozhatunk azon, hogy megfelelő külső hatásokra fiatal - és persze nem csak fiatal - emberek teljesen elveszítik tájékozódó, illetve ésszerű ítélőképességüket. Felülnek a "politikailag helyénvaló" - mesterségesen táplált és formált - közhelyeknek, s ezeket mint egy valóságszűrő szemüveget hordják orrukon. E torzító látásmódban akár még egy olyasvalakit is ördögtől valónak gondolnak, eltakarítandó, kirekesztendő ellenségnek, akiről amúgy köztudomású, hogy mind politikusi, mind ügyvédi tevékenykedésének legnagyobb részét éppen a jogvédelem teszi ki. Méghozzá az önkény, a hatalom áldozatainak jogi védelme. Legyen az áldozat akár egy egyén, akár egy kisebb vagy nagyobb közösség - ideértve az egész magyarságot, az egész nemzetet is, határon innen és túl. Nyilván Gaudi-Nagy Tamásról beszélek. De beszélhetnék - s ugyanezt mind elmondhatnám - akár Morvai Krisztináról is, a Jobbik európai parlamenti képviselőjéről is, hisz a nevezetessé vált vita során ugyancsak ott ült a Corvinus Egyetem előadótermében, s a felvételek tanulsága szerint láthatóan szíven ütötte a kerge ifjak kétes tiltakozása.