Tényképek a magyar szlovákságismeretről

Azt hiszem, Feldek volt az első valóságos élményem a társnépek irodalmából. Persze, hatások, kíváncsiságok korábban is jöttek, Ionesco, Mrożek, Andrić, Kundera, nem beszélve a kortárs szlovák, cseh, vagy szerb és román költészet jeleseiről; ami azonnal pontosításra szorul, azt ugyanis, talán hiba volt, bevallom: az alcímre valahogy sohasem figyeltem oda, vagy olvasás közben felejtettem el, amikor elkezdtem böngészni a fordításokat a Tiszatájban, Sympozionban, s a többi, a csehszlovákiai vagy a romániai magyar folyóiratokban. Ez azonban amolyan magánjellegű érdeklődés, ha úgy tetszik, primer, és nem szekunder megtapasztalása annak: mennyire is nem vagyok én egyedül ezzel a kérdéssel? És jött, s hát érdekes válasz volt a Feldeké.

Kötetét, ahogy mondani szokás, „nagggyon” a kezembe nyomták, közel harminc éve, külön is nyomatékosítva abban az egyik verset. Feltétlenül olvassam el, látod, vannak még önmagukba nézők, ott is, tették hozzá, sejtelmesen. S én elolvastam.

„Úthengerként járunk a városban föl-le / házakat lapítunk össze // Aláaknázzuk a történelmet / új nevet adunk a régi tereknek // Számunkra a város minden kincse: / a hóvirágáruslány tincse / s a divatos lebujok sora // S fenn a gótika hűvös mosolya” (Betelepülők). Megrendítő vers. Minden elfogulatlan történetírás mottója lehetne; tartalmazza azt a gőgös fennhéjázást, amely mindig, minden időben tragikus mellékzöngéje a győztesek magatartásának. Akiknek nem elég – vagy fegyverekkel, vagy szavazatokkal – hatalmat szerezni a jelen alakítása fölött, hanem jogot formálnak a múlt gyökeres megváltoztatására is. Akik azt hiszik, hogy névcserékkel, házak és szobrok összelapításával az abban élők tudata, identitása is megváltoztatható. Hát nem, sőt, minél erőszakosabb egy-egy ilyen akarat, annál kétségesebb az eredmény tartóssága. De hát a történelem már csak ilyen, változik, lüktet, pulzál, mindig születnek abban győztesek és vesztesek – s a lényeg sohasem egy emléktáblából, hanem a kortársaknak az adott korral párhuzamosan születő emlékeikben rejlik. Akár még rövidtávon is. Mondom, elolvastam a verset, s benne volt, persze, az is, amire sejtelmesen felhívták a figyelmemet, noha én nem úgy éreztem, ahogyan a szöveget ajánló cimbora.

Hogy ez most egy szlovák költő beismerő vallomása arról, mit tettek a szlovákok (és szerbek és románok és ukránok és horvátok) velünk, magyarokkal, a magyar emlékművekkel és városokkal, a trianoni döntés után. Az is benne van, ha akarom, persze, ahogy minden erőszakos hatalomváltás lenyomata, de azért nem szűkíteném le csak erre a párhuzamra, mondtam. Nem időznék itt, de ez a példa talán világos válasz arra: mit is várunk mi, magyar olvasók, a Kárpát-medence népeinek íróitól? Nagyjából ezt, az ilyen „beismerő vallomásokat”, és annyi. Nota bene, kortárs magyar íróinknak is egy ehhez hasonló mércén kell(ene) „méreckedniük”, mielőtt, de ez más kérdés. Vagy nem. Tudom, meglehetősen távolról kezdtem ismét tárgyunk megközelítését, de talán érthető és követhető úton. Hiszen Käfer István könyvének – Magyar szlovákságismeret – egyik (általam vélelmezett) célja éppen az, hogy szembesítse olvasóit saját ismereteivel és elvárásaival.

Kiindulva rögtön a címből: van-e magyar szlovákságismeret? Elfogadjuk-e, közvélekedésben, közismeretekben, és/vagy iskolai tananyagokba építve, azt a tényt, hogy a magyarság ezer esztendős krónikájának szerves részét képezi államalkotó nemzeteivel való kapcsolata. Ami történt, együtt ért bennünket, s a helyzet ma sem más, egyébként: jövőt is csak együtt építhetünk, vagy – nem lesz.

Vagy elfogadjuk s megtanuljuk elődeink üzeneteit, beleértve a társnemzetek íróitól érkezett jóindulatú figyelmeztetéseket, vagy maradunk a látszatmegbékélések erőltetésénél. Pedig lehetőség mindig nyílt az előbbire. Szerzőnk erre bőséges példát hoz, gazdagon merítve a sok évszázados szellemi együttműködés pozitívumaiból, ám a negatív tartalmakat sem mellőzve. Részletezi, természetes módon, hiszen a spirituális erőtér kereteit ez adta, a keresztény értékek közös szolgálatának értékteremtő történetét, de kitér az egyre hevesebb ellentétekre is. A hétköznapokra lebontva mutatja be azt a küzdelmet, amelyet a szlovák nemzet értelmiségi szereplői vívtak „saját göröngyért” a közös hazában, ám a provinciális magyar szellemi-politikai elit azt vágta arcukba, konkrétan és képletesen is: „akasszátok fel a pánszlávokat” (Komjáthy Jenő). Még évekkel a trianoni döntés előtt fordult Martin Rázus a magyar írókhoz, költőkhöz: értsék meg népének identitásra törekvését. Majd, már a döntés után kereste a közös hangot, a kézfogást, javasolva azt is: „A mostani Magyarország szellemi, törvénykezési és közigazgatási vezetői – úgy látszik – semmit sem tudnak felejteni, és semmit sem akarnak tanulni. Új ideológiára van szüksége a magyarságnak, és azt csak igazi költői és írói adhatják meg néki”. Bölcs üzenet, kár, hogy elfedte tartalmát a megértés akaratának hiánya. S fedte s fedi – mert egyfelől valóban vannak szellemi életünkbe visszaemelendő életművek, feledésre kényszerített hiátusok, ám sok esetben, bizony, nem csak jó mondatokra hullt ilyen ítélet, hanem ma is rossz és főleg rossz hatást kiváltó kijelentésekre, törekvésekre. Egy ilyen mondat, a maga teljességében értelmezett életmű esetében, nem csak irodalmi, hanem történelmi magyarázatokra szorul; beleértve azt is, hogy ami egyfelől kilencven évig tartó gyász és pör volt, az másfelől kilencven év önálló identitás-fejlődése. Csak és kizárólag, ha szabad ezt írni, kiegyensúlyozottan, higgadtan, a lehetséges érzékenységekre épp úgy, mint a lehetséges támadási felületek hárítására figyelve szabad és lehet a lezárt múlt töréspontjaihoz közelíteni. Kell, persze, de – ha s mert kell – csak úgy, ahogyan a legrégebbi múlttól kezdve építkeztünk: a kereszténység közös szellemi táplálékán. Ez az eredő, miként a közös múlté, úgy a köteté is; innen indulunk, hogy elérkezzünk a ziláltság évtizedeibe.

Miért onnan? Nagyon egyszerű. Mert nagyon világos a múlt képe: minden ott dőlt el, hogy milyen együttműködést alakítottunk ki egykor. Tudjuk, hogy nagyjából és egészében véve harmonikus volt a történet, a kezdetekben bizonyosan, majd jött az a töréspont, amelyet (nem csupán szlovák területen) meglehetősen rosszul kezelt mind a magyar nagypolitika, mind a nemesi gondolkodás. Az alaphelyzet eléggé világos: a felvilágosodás hatását követően megindult, több hullámban, a magyar nemzet függetlenségi harca, ám ez nem vett tudomást a társnemzetek hasonló törekvéseiről. Bizony, voltak előzményei ama bizonyos provinciális magyar szellemi-politikai elit megnyilvánulásának. Amely szerint nekünk jogunk van önálló országra, jogunk van magyar királyra, jogunk van elszakadni a Monarchiától, ám, mégis, mit akarnak azok a bocskorosok, mit képzel az oláh, a rác, a tót? Érdekes adalék erre a nemzeti bölcsességünként számon tartott Vörösmarty Mihály indulata; amikor Rumy Károly György német nyelvű folyóiratot akart elindítani, költőnk így förmedt rá: „Mit tótul gondolsz, elmondasz konyhadiákul, / Hosszú német nyelven lenyomtatod azt. / tartson meg tova is bölcs szándékodban Apollon, / Tőled egy új Bábelt várhat az emberi nem”. De még hevesebben utasítja vissza a szláv jövevényszavak súlyának értékelését: „Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna, / szólani sem tudván, bőgene a' ki magyar. / Hogy lehet az, te egészen tót csak bőgni tudsz, és / Medve hazádban nem hallani emberi szót. - / „Krk, Szmrt, prszt -” ne üvölts! Mert elfúlsz tőle 's bögyödből / a zab, melyet evél, - visszaböfögve – megöl”. Ugyanaz állt közénk ekkor, majd tovább erősödik a tizenkilencedik század második felében, amit mindenki akart; s ami együtt talán biztosabban sikerülhetett volna. Egy mesterséges (vagy sem, de mindenképp meghaladott) történelmi képződményt egy természetes szövetség váltott volna ki – ha. De nem ez történt. Valami sokkal rosszabb, ami, úgy tűnik, jóval véglegesebb és pusztítóbb éket vert a Kárpát-medence népei közé, mint ahogy az első pillanatban látszott. De ki gondolná, hogy képesek vagyunk-leszünk egy tragédiát konzerválni, hibernálni, s bármikor előhúzni, mint valami kályhát. Hogy idáig lépjünk vissza, mindig, s ha ez megtörténik, ennek jóvátétele, akkor meglátjuk, mi lesz. Addig azonban másoktól bűntudatot, magunktól örök pörben állást kívánunk meg. S ez a pont, már láthatjuk, hogy három-négy nemzedék alatt, ha lehet, többet rombolt, mint az a bizonyos „béke”szerződés. Rombolt, mert visszamenőleg annullált, megsemmisített sok mindent abból, amit a társnemzetek közösen hoztak létre; közös kulturális kincseket halmozva fel.

Ezt leltározza fel nekünk Käfer István, nagyon alapos munkával. Annak bemutatására tesz kísérletet, „mit kell tudnia egy keresztény értelmiséginek a szlovákságról, hogy a megismerés lehetővé tegye az elindulást a közeledés útján. Mit és hogyan kell megbocsátanunk egymásnak. A tudomány igazsága a hit igazsága”. S hogy a gyakorlatban ez mit jelent? Nem kevesebbet annál, ami természetes: az ezer év ezer szállal köt bennünket össze. A magyar múlt szlovák történelem is; és, ami még ismeretlenebb terület, a magyar veszteség a szlovák nemzeti elnyomás kezdete is. Ez, ha lehet, Käfer könyvének egyik legizgalmasabb fejezete, amelyben összegzi: a szlovák nemzet a trianoni döntés után cseh közigazgatási és gazdasági elnyomás alá került; oly annyira, hogy működésük pár év leforgása alatt „egyre több szlovákban kérdőjelezték meg az államfordulat értelmét”. De később sem javult a helyzet, sőt. Előbb ez, majd 1948 után a proletár internacionalizmus bilincsei béklyózták a szlovák nemzeti szuverenitás gondolatát. Egy csehszlovák szocialista pártállami létben élve ugyan hogyan találtak volna utat a szlovák identitás-élmény felfedezéséig; s hogyan hát, ugyanabban élve, egy magyar anyanyelvű néptöredék?

Egyazon bilincsből kellene szabadulni már, akár a közelmúlt, akár a távolabbi közös múlt tanulságait, gyökereit vizsgáljuk. Az írók, a költők olykor megteszik. Egyetemes érvényességgel fogalmazva, ahogy L'ubomír Feldek tette ezt, fentebb idézett versében, de találunk sokkal közelebbi példákat. Valentín Beniak például lefordította Juhász Gyula gyönyörű Testamentumát, a trianoni versek egyik legszebbjét. „Ved' mňa by sa bát' nikto nemusel, / ducha krotkého v mátoch hromade; / len v nebo by zrel, či je belasé / a či mad'arské je spev Várade”. Ugye, képesek vagyunk már s még érteni ezt a gesztust, ezt a szépséget? (Käfer István: Magyar szlovákságismeret. Szent István Társulat, 2012).