Idén ünnepeljük az 1956-os Forradalom és Szabadságharc hatvanadik évfordulóját. Az elmúlt évtizedek alatt már igencsak mindent elmondtak erről a sorsfordító történelmi eseményről politikusok, történészek, résztvevők és szemtanúk, s új adatokhoz már csak a titkosított iratokhoz való hozzáférés után juthatunk, s lassan már a legidősebb résztvevők és szemtanúk is elmennek a minden élők útján. Minden bizonnyal hasznos, tanulságos és szükséges is lenne ezt összevetni az öt évszázad alatt véghezvitt szabadságharcainkhoz melyek Bocskai Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nevéhez fűződnek. Kíséreljük meg most ezt az összehasonlítást csupán az 1956-os Forradalom és Szabadságharc és az 1848-as Habsburg ellenes Függetlenségi Háborúval megtenni, ami voltaképpen igazi Forradalom és Szabadságharc volt.
Mindkét forradalom nem a derült égből váratlanul hullott alá. Mindkettőnek súlyos előzményei voltak. 1848-at megelőzte a majd’ fél évszázadig húzódó Reform Országgyűlések – Pozsonyi Diéták sorozata. Amelyeken az ország legjobbjai parlamenti vitákban igyekeztek mind nagyobb függetlenséget kiharcolni országunk számára. A végén mindehhez kedvezően járult hozzá a nemzetközi helyzet alakulása. Előbb a Párizsi, majd a Bécsi Forradalomról érkező hírek. Sikerült is az új uralkodótól Kossuthéknak Bécsben kedvező eredményeket kicsikarni. Azonban ezek rövid élűek voltak, mert az uralkodót leváltották és helyébe a fiatal I Ferenc Józsefet ültették trónra, aki mindent visszavont. Erre Pesten kitört a forradalom, amely hamarosan szabadságharccá fejlődött.
1956-os Forradalomhoz is események sorozata vezetett. 1953-ban Sztálin meghalt, s a XX-ik Pártkongresszussal hatalomra került reformerek Hruscsov vezetésével a diktatúrát enyhítő intézkedéseket hoztak. Nálunk a sztálinista vonalat követő Rákosi rezsim helyére a reformer, Nagy Imre kormánya került. Megtörtént a koncepciós eljárás során kivégzett Rajk László újratemetése is. Megindult a máshogyan gondolkodó ellenzéki értelmiségi körök aktivitása, a szamzidatos újságok írása és terjesztése. A változások félelmétől megijedt keményvonalas rákosistáknak sikerült egy ideig visszakerülni a hatalomba. Erre tüntetések és demonstrációk kezdődtek előbb a fővárosban majd a vidéki városokban. A tüntető egyetemi ifjúságoz csakhamar a munkások és a lakosság is csatalakozott. Amikor Október 23-án este nagy tömeg követelte követeléseik beolvasását a rádiónál – eldördültek az első lövések. Ezzel kezdetét vette a forradalom. Mindez itt sem történt nemzetközi előzmények nélkül. 1953-ban a keletnémet munkások felkelését törték le, és a lengyel Szolidaritás mozgalom vívta békés de kemény harcát országuk függetlenségéért. Mindehhez járult az 1955-ben Ausztriával megkötött békeszerződés, melynek következményeként a szovjet fegyveres erők elhagyták Ausztriát. Ezzel ezek magyarországi tartózkodása is okafogyottá vált – volna –, de ezek maradtak, ami felháborító volt.
Amint az 1848-as forradalom szabadságharccá fejlődött, ami megtisztította az ország nagy részét az ellenségtől, így az 1956-os forradalom is szabadságharccá vált, amikor a szovjet haderő Budapestre vonult. Súlyos harcokban a felkelők kiverték őket, s az ország 12 napig szabadságban élhetett. Amin 1849-ben a megszorult Habsburgok az orosz cártól kértek hadászati segítséget, hasonlóképpen az 1956-ban megvert kommunisták a Szovjetuniótól kértrek „baráti” segítséget, akik jöttek is és fölényes katonai erővel leverték a forradalmat s felállították a Kádár rezsimet.
Mindkét esetben elkerülhetetlenül jött a megtorlás és a bosszú. 1849 után a Bach korszak nehezedett az országra. Október 6-án 13 magas rangú magyar katonatisztet végeztek ki az aradi várban, üldöztek halálba, vagy külföldre, vagy Kufstein börtönbe ezreket. Batthyány Lajos miniszterelnököt Pesten végezték ki. Kossuth Lajos külföldre menekült, majd Torinóban élt száműzetésben és csak holtan térhetett haza. A magyarság felelete a „Passzív Rezisztencia” volt.
Valami hasonló történt 1956 után is: sortüzek a rendszer elleni tüntetőkre, letartóztatások, kivégzések, ezrek sínylődtek börtönökben és tízezrek koncentrációs táborokban, 250 ezren hagyták el az országot sokszor életveszélyes körülmények között és szóródtak szét a szabad világban. A forradalom vezetőit: Nagy Imrét és társait kivégeztek, noha kegyelmet ígértek.
Az elnyomás légkörében hajtották végre a parasztság kolhozosítását. A rezsim végül is engedményekre kényszerült. Így lett országunk Kelet-Európa „legvidámabb barakkja”.
Végül is sem a Bach korszakot, sem a passzív rezisztencia patt helyzetét nem lehetett a végtelenségig fenntartani, mert ez Ausztria és Magyarország fejlődésének hátrányára volt. Annyival is inkább, mert Ausztria az 1866-os Porosz háborúban Königgrätznél és Solferinónál is vereséget szenvedett és elveszítette befolyását úgy Németország, mint Olaszország felett. Mindez arra kényszerítette a Habsburg császárt, hogy Magyarországgal kiegyezést keressen, ami megvalósult 1867-ben – nagy belpolitikai csatározás után. A magyarok nagy részének hallatlan és elfogadhatatlan volt kibékülni az ősi ellenséggel. Ezek “Nem engedünk a 48-ból” jelszó alatt a Negyvennyolcas Pártban makacsul kitartottak ellenállásukban annak ellenére is, hogy a kiegyezés ötven éve egyre kézzelfoghatóbb gazdasági emelkedést hozott az országra – igazában véve ez tette le a modern Magyarország alapjait. Nem hiába kapta Deák Ferenc, a Kiegyezés atyja a „Haza bölcse” nevet.
Jó negyedszázaddal az 1990-es rendszerváltás után Trianonban (1920) és Párizsban (1947) kegyetlenül megcsonkított és kicsivé zsugorított hazánk, melynek mesterséges határain túl elszakított magyar testvéreink élnek és szenvednek idegen uralom alatt – hiába igyekezett együtt érző, megértő és egzisztenciális problémáinkat megoldani segítő baráti hatalmat találni.
A két világháború között előbb mintegy 15 évig a békediktátumot ránk mérő nyugati hatalmaknál kilincseltünk, akik segíthettek volna, de mindhiába. A 30-as évek közepétől a feltörekvő Németország és Olaszország mutatott felénk megértést és tárgyalások révén visszanyertünk többségében magyarlakta területeket – mindezt az ország hadba lépése előtt. Ezeket a vesztett háború után egy tollvonással ismét elvesztettük.
A szovjet blokkba való tartozásunk idején sérelmeinket jégre tették. Habár Sztálin kikötötte Erdélyben egy Magyar Autonóm Tartomány létrehozását Marosvásárhely körül. Amit amint lehetett a román diktátor Ceausescu megszüntetett.
Bizonyos reménység övezte a rendszerváltást abban a tekintetben is, hogy bizonyára javulni fog az elszakított magyarok helyzete. Azonban hamar kiderült, hogy e tekintetben semmi érdemes nem várható, mert országunk kizárólag csak mint új piac volt fontos a nyugatnak.
Ismét hiú remények ébredtek 2004-ben miután csatlakoztunk az Európai Unióhoz, hogy sok változás fog történni elszakított testvéreink helyzetében. Semmi sem történt. Kiderült, hogy az Európai Unió legkisebb problémája is nagyobb annál, mint a mi kis sirámaink.
Igaz, balliberális kormányaink fel sem vetették e problémák esetleges megoldását. Ehhez a nemzeti kormánynak kellett jönnie. Először is felismerték azt a valós helyzetet, hogy a mi magyar sajátos problémáinkkal amint a nyugat nem foglalkozott a múltban, úgy nem foglalkozik a mában és nem is akar és nem is fog foglalkozni a jövőben sem. Helyzetünk tehát ma is az, ami volt 500 éve: egyedül vagyunk! Ám megoldásként jött egy isteni szikra: ha ennyire nem kellünk a nyugatak – nyissunk Kelet felé – hiszen ott tele vagyunk rokonokkal, akik sikeresek és büszkék ránk!
Csakhogy kelet felé az út Oroszországon át vezet, amely az elmúlt negyedszázadban felépült a kommunizmus romjaiból és visszatért ősi keresztény hagyományához, népi-nemzeti gyökereihez és töretlenül folytatja modernizációját. Egyre inkább úgy néz ki, hogy míg a nyugat nyiltan elveti a kereszténységet addig Oroszország annak védőjeként lép fel. Európai ügyekben megkerülhetetlen és készséges a problémák megoldásának keresésében és kivitelezésében.
Magyarságunk ma hasonló dilemma előtt áll mint 1867-es kiegyezés előtti nemzedék: lehet-e velük kiegyezni? Igen kell, mert más megoldás kizártnak tűnik!
Edmonton, 2016. március 10.
. |