Amikor nemzetünk szétszakítottságáról beszélünk, nem állhatunk meg 1920. június 4-énél. Nem arra gondolok, hogy mindenki emlékszik még történelmi tanulmányaiból a három részre szakadt Magyarországra. Irodalomtörténeti adatok szólnak arról, hogy a kor viszonyainak megfelelő szinten élő kapcsolatban voltak egymással akkor elődeink, éltek bár a török uralom alatt, Erdélyben vagy Felső-Magyarországon. Boldog békeidők, sóhajthatnánk fel, a trianoni szétszakítás ismeretében.

A trianoni szétszakítás folyamatának sajnos több hulláma volt. Az új államhatárok ránk kényszerítése és az azt követő revíziós korszak után a proletár internacionalizmus örve alatt keményebb falak emelkedtek a Kárpát-medencében, mint valaha a történelem folyamán. Ezt a kort nemcsak a határok őrtornyai, az útlevélhez jutás nehézségei jellemezték. Ezeknél nagyobb bajt okozott, hogy a történelmi Magyarország fogalmát is elködösítették, tudatosan arra törekedtek, hogy az emberek az egész problémát felejtsék el. E korszak eredménye a „Romániából jött és ilyen jól beszél magyarul?” felkiáltás, a ma is élő románozás, szlovákozás. És ez vezetett el tulajdonképp a végső csapáshoz is: 2004. december 5-éhez, amikor is nem tudtunk jogilag érvényes igent mondani a kettős állampolgárságra. Ebben ugyan bűnösök a népszavazás kezdeményezői is, mert tudniuk kellett volna, hogy egy ilyen kérdés eldöntéshez a polgárok összessége kevés ismerettel rendelkezik. Ugyanakkor mentségük is van: nem sejthették, hogy az akkori kormányfő hazug állításokkal félrevezeti az embereket és olyan terhet vázol fel előttük, amelyek valóban vállalhatatlanok lettek volna, de légből kapottak voltak.

Ez a népszavazási bukás fájdalmasabb volt, mint Trianon maga. Azt egy vesztett háború mérte ránk, ezt viszont magyar okozta magyarnak.

Van tehát mit jóvátenni az anyaországi magyarságnak. Amit kormányszinten tenni lehetett, az megtörtént, illetve a hogy mondani szokták, a „végrehajtás folyamatos”. De ne álljunk meg a hivatalos Magyarországnál. legyen minden magyar gondja a másik. Régen élt a mondás: Minden magyar felelős minden magyarért. Ne engedjük, hogy ez üres szólam legyen. Vonatkozzék a szociális gondokra épp úgy, mint a magárahagyottságra. A kapcsolatokban pedig a határ ne legyen akadály.

(A címül választott mondat tudtommal Szabó Dezsőé. Őt csak gyalázni vagy magasztalni képes az utókor. Jellemzésére álljon itt egy történet: Szálasi Ferenc 1941-ben személyesen kereste fel lakásán, hogy megnyerje ügyének.
Az író nyitott ajtót és Szálasi már az előszobában lelkendezni kezdett: 
- Mester, ismerem a tanításait...! Mi csecsemők vagyunk Önhöz képest...! 
Szabó Dezső gyorsan válaszolt:
- Csecsemőkre nem bíznám az országot. 

Ezzel szabályosan kituszkolta a lépcsőházba a hebegő Szálasit, aki szerinte  "a magyar történelem legsötétebb, tébolyult kalandora" volt.)