Az ifjúkoromban olvasott sci-fi regények egy része vonzó jövőt mutatott be: felvilágosult világkormány, a különböző bőrszínű emberek harmonikus együttműködése, a javak bősége, a fogyasztás önkéntes korlátozása. A második világháború után Észak-Amerika és Nyugat-Európa elindulni látszott ebbe az irányba.

A ’60-as évek közepén diákként Angliába utazva Münchenben már meglepett a sok török, Párizsban a sok arab és afrikai, de pár hetet Londonban töltve úgy tűnt, hogy a volt gyarmatokról származó lakosság beilleszkedik a hagyományos formákat őrző brit társadalomba. Húsz évvel később kaliforniai vendégtanárként beteljesedni láttam a multikulturális utópiát: fehér, fekete, sárga, európai zsidó tanár kollégák, mindenféle felekezeti templom, mexikói munkások a földeken és egyre többen a diákok között is, sokszínűség az ételekben, barátságra és előítélet-mentességre nevelés az iskolákban. Az ezredfordulóra ez a modell látszólag uralkodóvá és kötelezővé vált Nyugat-Európában és Skandináviában.

És akkor az elmúlt években előretörtek a bevándorlásellenes, a multikulturalizmust elutasító pártok. Finnországban az Igaz Finnek, Norvégiában a Haladás Párt a kormánykoalíció tagja, most júniusban pedig Dániában a Néppárt másodiknak jött be a választásokon. A Svéd Demokratákat csak a náluk alig több szavazatot kapott szocdemek és a konzervatívok összefogása tartja távol a kormánykeréktől. Mindez azonban nem a rasszizmus terjedését, csak egy illúzió közeli végét jelzi.

Az utóbbi fél évszázadban a zordnak hitt skandináv klíma ellenére százezrek telepedtek le a négy északi országban. Ennek az évtizednek az elejére a bevándorlók száma Svédországban már másfél millió körül mozgott, Norvégiában elérte, Dániában pedig megközelítette a félmilliót. A lakosság egészéhez képest arányuk Svédországban 15, Norvégiában és Dániában pedig 10 százalék. Politikai menedéket mind a négy ország nagyvonalúan adott. Svédország áll az élen: egyedül 2012-ben közel ötvenezer embert fogadott be Szíriából, Szomáliából és Afganisztánból. Beilleszkedési és közbiztonsági problémát főként, de nem kizárólag az Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából érkezettek, a bevándorlók nagyjából fele jelent. (Az egykori szovjet tömbből is sokan érkeznek a skandináv államokba.)

Mind a négy ország jelentős erőfeszítéseket tett az újonnan érkezettek integrálása érdekében, de a nem európaiak közül sokan már a középiskolából is kimaradnak, egyetemre kevesen mennek, és több mint a felüknek nincs munkaviszonya és nem is tanul. Ezek után nem meglepő, hogy arányuk a bűnözésben ezeknek magas, noha pontos statisztikák erről – legalábbis nyilvánosan – nem állnak rendelkezésre. Egész Skandináviát megrázta, hogy 2013 májusában – minden érdemi ok nélkül – Svédország számos városában súlyos zavargások törtek ki: maszkos fiatalok autók felgyújtásával, fosztogatásokkal, a rendőrök megtámadásával fejezték ki elégedetlenségüket – vagy csak unalmukat. Svédország jelentős zsidó lakosságát mindenütt rendszeres támadások érik a fanatikus muzulmán bevándorlók részéről. Dániában fiatal muszlimok véres ütközeteket folytatnak az őket gyűlölő dán motoros bandákkal.

Ezek után nincs mit csodálkozni, hogy az utolsó években Skandináviában mennyire megnőtt a radikális jobboldalinak nevezett pártok támogatottsága. Ezek a pártok le akarják fékezni a súlyos belső feszültségekhez vezető bevándorlást, meg akarják vonni a pazarló jóléti szolgáltatásokat a munkát nem keresőktől, azonban a gazdaságpolitikában liberálisak, Izraellel rokonszenveznek, Putyin politikáját elítélik – tehát a magyar radikális jobboldallal sem eszmei közösséget, sem gyakorlati együttműködést nem vállalnak.

A befogadó, multikulturális modell megbukott, mivel a más kultúrákból érkezett tömegek – főleg ezek hangos és fegyelmezetlen része – visszaéltek a befogadó államok társadalmainak jóhiszeműségével. A példából lehet és kell is tanulni – de nem elhamarkodott, hirtelen hozott döntésekkel.