Mielőtt a lényegre térek, előre bocsátom, hogy A német megszállás áldozatainak emlékművével kapcsolatban volnának bíráló megjegyzéseim, de a körülötte kialakult hangulat sem szépészeti, sem angyalismei észrevételeket nem tűr.

Több honfitársam azt kifogásolja, hogy hazánk nem tette meg a tőle telhetőt az ország náci megszállása – 1944. márc. 19. – után zsidó polgárai, valamint a hozzánk menekült izraeliták védelmében. Vajon ki, melyik állam, melyik történelmi személy mit tett akkoriban? Melyik ország és annak vezetője mentett több üldözöttet Magyarországnál, vagy éppen Horthy Miklósnál? Miért feledkeznek meg a százezret messze meghaladó lengyel és nyugati üldözöttek nálunk menedékre lelt tömegéről? Véletlenül? Tudatlanságból? Szándékosan? Vannak, akik Rákosi Mátyás elvtárs-pajtásnak a Tanácsköztársaságban acélozott hungarofóbiáját: „bűnös nép”, fölélesztve nyíltan úgy beszélnek, mintha hazánk a II. Világháború fővétkese volna: maga találta volna ki, s hajtotta végre a rémségeket.
Hogy tisztábban lássuk a helyzetet, nézzünk körül a korban, amikor nézeteik és származásuk miatt emberek millióit üldözték, ölték.

Jaj, persze a Szovjetunióban is! Hagyjuk… Hagyhatjuk?
Maradjunk Hitleréknél, és járjunk olyan tájakon, melyeket akkor még nem ért náci támadás, és a német „befolyási övezethez” sem tartoztak.

*
A MS St. Louis 1939. május 13-án Hamburgból indult Kubába, fedélzetén 930 zsidó és hét másik emigránssal. Ezenközben mintegy látleletet készített több szabad ország korabeli emberiességi fölfogásáról, még inkább gyakorlatáról.

Miután az óceánjáró megérkezett Havanna kikötőjébe, a kubai kormány megtagadta, hogy az utasok turistaként vagy politikai menekültként belépjenek az országba. Fejenként 500 $ pótdíjat kért a vízumért, de a menekültek zömének nem volt ennyi pénze. Kis híján lázadás tört ki a fedélzeten. Két ember öngyilkosságot kísérelt meg. Végül 29 utasnak engedélyezték a partra szállást. Állítólag a bevándorlási hivatal igazgatója, Manuel Benitez és Frederico Laredo Bru államelnök marakodott a bevételen…

A St. Louis ezután végighajózott Amerika keleti partja mentén, de utasait sem az Egyesült Államok, sem Kanada nem fogadta be! Végül Gustav Schröder kapitány, a hajó parancsnoka visszavitte a St. Louist Európába, Antwerpenbe. Nagy-Britannia ekkor beengedett 288 menekültet. Hosszú tárgyalások után a maradék 619 utas partra szállhatott Antwerpenben, közülük 224-et vállalt Franciaország, 214-et Belgium, 181-et Hollandia. E négy országnak az American Jewish Joint Ditribution Committee 500 000 dollárt fizetett a „költségeikre.”
Belgium, Hollandia és Franciaország lerohanása után a St. Louis utasai ismét veszélybe kerültek. A nácik összeszedték, akit tudtak, így a befogadottak közül összesen 254-en haltak meg a holokauszt során – legtöbbjük Auschwitzban és Sobiborban. A többi 365 utas túlélte a háborút. (A Wikipédia nyomán)

A http://www.latimoport.hu/tortenetek-latin-amerikabol c. honlap szerint a hajó utasai közül 250-en kerültek a nácik kezébe, és valamennyien elpusztultak a fogságban

*

Miután mindezt jól megjegyeztük, vessük össze az akkoriban Magyarországon történtekkel!
Mint tudjuk, a II. Világháború 1939. szeptember elsején, Lengyelország német lerohanásával kezdődött. Teleki Pál miniszterelnökünk az amúgy szövetséges németeknek nem engedélyezte, hogy magyar területeket és vasútvonalakat vegyenek igénybe Lengyelország megtámadásához! 17.-én Sztalin is megindította a Vörös Hadsereget. A lengyelek ellenállása október elsejére összeomlott. A lengyelek ellen egy szlovák csapat is harcolt…
Lengyelországból bő százezren menekültek hazánkba, túlnyomórészt katonák, akik tovább mehettek, és később be is álltak az emigráns lengyel seregbe, vagy más szövetséges csapatokba. Az itt maradók gyermekeinek iskolákat létesítettünk: Balatonbogláron működött a kor egyetlen lengyel nyelvű gimnáziuma. A lengyel zsidó családok a Dunakanyarban kaptak helyet, gyermekeik óvodát, iskolát. A háború során még sok ezer menekült érkezett hozzánk, nyugat felől is(!), többek közt szökevény hadifoglyok. A franciák voltak a legtöbben, nagyjából ezren.

Horthy Miklós miniszterelnökeinek megtiltotta a menekültek kiadását. Hazánk ilyenformán mentsvárat képezett a III. Birodalom szövetségi rendszerén belül ’44 márc. 19.-ig.
A két Bécsi döntés –1938. nov. 2. hazánk és Csehszlovákia között, ill. 1940. aug. 30. köztünk és Románia között – után Magyarország területe megnagyobbodott, lakossága meghaladta a 11 millió főt. Köztük 735 ezer volt izraelita vallású a Magyar Statisztikai Zsebkönyv (1940) adatai szerint. A „Margarethe hadművelet”, Magyarország megszállása vagyis 1944. márc. 19. után a német kívánságokat teljesítő bábkormányok – Sztójay, majd Szálasi vezetésével – 445 ezer polgárt deportáltak náci lágerekbe, köztük Auschwitzba. De ma már nem tudjuk, hogy hány izraelita honfitársunk volt ekkor, mert özönlöttek hozzánk a menekülők, különösen Szlovákiából és Romániából. Előbbi ország 5 márka/fő áron eladta zsidó polgárait Hitlernek, utóbbiban nagyszabású tömeggyilkosságok folytak. Az Elie Wiesel elnöklete alatt működő nemzetközi történészbizottság 2004-ben bemutatott jelentésében leszögezte, hogy „280-380 ezer zsidó és 11 ezer roma személyt öltek meg a román polgári és katonai hatóságok közvetett vagy közvetlen módon.” Ungváry Krisztián egy tanulmányában 250-410 ezer áldozatról ír. Antonescu diktátor és a vele amúgy ellenséges Vasgárda vállvetve versengett e téren…

Nálunk a nyilasok borzalmas gyilkosságai csak a német megszállás bekövetkezte után, különösen a Szálasi-kormány idejében zajlottak. Ám még e nehéz időben is megtörténhetett az, ami sehol másutt e korszakban. Amikor az ún. Auschwitz-jelentés eljutott a budai Várba, s kiderült belőle, hogy a német propaganda és a Zsidótanács hazudik: a hazánkból elszállított emberek nem a német üzemekbe mennek dolgozni, hanem a halálba, akkor Horthy Miklós kormányzó július 7-én leállítatta a további deportálást. Az előző napokban pedig – július 5-6.-án – a Kormányzó parancsára Koszorús Ferenc ezredes az esztergomi páncélosokkal lezárta a fővárost, és fölmentette a budapesti gettót a nyilas Baky államtitkár csendőrkülönítményének ostromzára alól. A Kormányzó elcsapta Sztójayt és augusztus 29-én Lakatos Géza tábornokot nevezte ki miniszterelnökké, hogy megszervezze a háborúból való kiugrást. Ez, sajnos, nem sikerült. Október 15-én a nácik letartóztatták Lakatost, és 16-án Szálasit nevezték ki az ország élére. Ugyanez napon a fogoly Horthy Miklóst lemondatták, és Németországba internálták. Mindezzel az ország függetlenségének a látszata is megszűnt!

Koszorús Ferencnek száműzetésben kellett meghalnia, akárcsak Horthy Miklósnak, aki az általa megmentett zsidó emberek támogatásából élt Portugáliában. A Nürnbergi Törvényszék kihallgatta és nem emelt vádat ellene. Hitler összes, államot vezető kiszolgálója erőszakos halállal pusztult.

A háború után sok internálásból szabadult ember Izraelben, Amerikában, és a világ más tájain remélt jobb életet. Az Általános Értékforgalmi Bank intézte a magyarországi lakos túlélők kárügyeit: a 70-es években kb. 80.000 aktát kezelt. Döntően zsidókét, kis részben cigányokét. Egy-egy iratcsomó olykor több ember ügyeiről szólt.

*

Ha elődeink tetteit és mulasztásait mérlegeljük, akkor az idő múltával egyre nehezebb az igazságot kifürkészni, de az bizonyosnak látszik, hogy véleményünk igazságosságát csak javíthatja, ha figyelembe vesszük az adott kor föltételeit. Ezekben ott rejlenek a föladatok mellett a kötelességek és a lehetőségek is. Talán lesz tudós, aki ezek alapján von mérleget. Ebből bizonyára rájövünk, hogy az igazságos ítélethez és a lelki megnyugváshoz nem vezetnek általánosítások, még kevésbé a gyűlölet: sem az antiszemitizmus, sem a hungarofóbia.

forrás: czakogabor.hu