Kevés ünnep van, amelynek annyi elnevezése alakult ki, mint augusztus 20-nak.
A kifejezések szaporodása az elmúlt ötven év termése, a második világháború előtt szinte egységesen a Szent István-nap szóhasználat dominált. A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, (a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon) nyitották meg István király sírját.

A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.
1945 után felütötte fejét az „új kenyér ünnepe” kifejezés, ezt pedig az „alkotmány ünnepe” követte, majd a semleges augusztus 20. elnevezés. Akárhogyan is volt, a magyar kenyér ünnepét Péter- Pál napjáról tették át augusztus 20-ára.

Maradjunk a kenyérnél.
Nehogy valaki azt gondolja, hogy a műanyagba csomagolt, gyakran szeletelt, sokszor tartósítószerrel készülő, másnapra ehetetlen, morzsálódó, széteső valami a kenyér. A kenyér héja barna, ropogós, belseje puha, de rugalmas, nem óriás lyukakkal, hanem apró hólya-gokkal teli, de tömör. Van súlya - egy kilos kenyér nem lehet óriási. A jó kenyér egy hét múlva is ehető, akkor is jóízű. Vágáskor nem morzsálódik szét, a szelet egyben marad, kenhető. (Ezek a saját szubjektív meghatározásaim.)

Ha ettetek már igazán jó kenyeret, akkor nem kell, hogy bíztassalak benneteket, mert keresni fogjátok azt az ízt, azt a formát, azt az illatot…