Korunk egyik ragályos betegsége a nempolitizálás. Ám ne felejtsük el, hogy a nem- politizálás is politizálás – csak annak negatív értelmében. Ugyanis minden ami a póliszban - közössében - államban játszódik le, valósul meg mindaz jó esetben a póliszban élő közösség felfogásának, véleményének és akaratának  megvalósulása.
A közösség tagjainak vagy van a saját közösségéről véleménye, terve, akarata amely jó esetben megvalósulhat – vagy nincs ilyen.  Ezeket nevezhetjük „apolitikusoknak”, vagyis akik valami okból nem törődnek saját közösségük gondjaival, sorsával, felmelkedésével vagy bukásával.
Magyaroszágon az apolitizáció korszakokon át való növekedése és terjedése, s ennek időnkénti ugrásszerű növekedése nemzeti sorstragédiáinkhoz köthető. A hazafias nemesség járt élen a Bocskai, a Thököly, a Rákóczi és az 1848-49-es szabadságharcainkban az osztrák elnyomás,  gyarmatosítás és kultúrális elnyomás ellen. Ezek leverését követte a győzők részéről a magyarság erőszakos apolitizációs politikája, amely csak az 1867-es kigyezéssel csitult el. Ezután egy 50 éves  politikai  éra következett, amelyet pártpolitikai belharcok jellemeztek. A polgárosodás nem kedvezett a nemzeti gondolatnak, identitás megőrzésnek. Ehelyett  mindenki igyekezett  kivenni  a maga részét a kapitalizmus bőségszarújából.  A duzzadó kispolgárság már csak szavakban volt magyar és keresztény, valójában kozmopőlita és szekuláris.

A véres kijózanodást az 1919-es kommunizmus és az 1920-as trianoni tragédia hozta meg. Nem csoda, hogy Horthy Miklós 1919 október 16-án harangzúgás közben vonult be Budapestre a nemzeti hadsereg élén. Ezzel kezdetét vette egy 25 éves  nemzeti, keresztény országépítő és gyarapító kurzus. A kor  fölé méltán lehetne írni a bibliai idézetet: „Non moriar sed vitam et narrabo opera Domini” (Nem halok meg, hanem élek és hirdetem az Úrnak cselekedeteit, Zsolt. 117:17). Bízvást mondhatjuk, hogy e 25 év nélkül a magyarság összeroppant volna a háborúvesztés, az új csonkítás és a kommunizmus tragédiái alatt. Kegyelmi idő volt ez a 25 év, mert ezalatt Isten felkészítette a magyarságot elhordozni az elhordozhatatlant!

A kékcédulás  választási csalással 1947-ben kezdődőtt a majd’ félévszázados kommunista uralom, Rákosi és Kádár korszaka. Nálunk is alapos volt a „régi rend”  kegyetlen eltörlése  és valami legjobbnak hirdetett „szocialista” nemzetietlen és istentelen rendszer erőszakos, és kétszer is kudarcba fulladt eröltetése (1956, 1989). E rendszernek talán egyetlen pozitív vonása volt a tanulás hangsúlyozása, várva ettől a tömegeknek a kommunista eszmékhez való fordulását és elfogadását. Nem ez történt, hanem az, hogy a tanult emberfők elkezdtek gondolkozni, és többségükben politizálni, következésképpen elvetették a kommunista ideológiát minden előzményével és következményével  együtt – és kezdték újra felfedezni a nemzetet otthon és az elszakítottságban!  Ebben nagy szerepe volt az 56-os nemzedéknek,  a nemzeti ünnepeknek, operáknak, mint amilyen a Bánk bán, vagy István a király, és végül a magyar pozitív külpolitikának, amely közrejátszott a berlini fal leomlásához, és a két Németország egyesüléséhez,  valamint romániai politikai változáshoz. A csúcs 56 mártírjaink ünnepi temtése, szabad választás és függetlenség volt.

Elmondhatjuk, hogy a világmagyarság nemzeti és politiki tudata legmagasabb ponton a rendszerváltozás néhány éve alatt volt – amikor a magyarság többsége úgy érezte, hogy sok pozitív változáson ment át s még több előtt áll és jó magyarnak lenni!

Milyen változásokat várt akkor a magyarság? Várta, hogy a nyugati  demokáciák ismét visszafogadják a magyarságot soraik közé; segítik behozni félévszázados kényszerű lemaradottságát az ipari, mezőgazdasági és jóléti fejlődésben; javulást reméltek az elszakított részek magyarságának politikai és élethelyzetében.  Az idő múlásával  sajnos ezek a remények és váradalmak csak nem akartak megvalósulni. Ehelyett  a magyar gyárak és üzemek prívatizációja, gyakorlatilag bezárása történt, valamint a jól teljesítő mezőgazdasági szövetkezetek, állami gazdaságok feloszlatására vagy megszüntetésére került sor. Ezzel együtt a munkanélküliség drámaian növekedett. Az állami bevételek akadoztak és.csökkentek. Így az állam működéséhez és a csőd  elkerüléséhez folyamatosan külföldi bankkölcsönket kellett felvenni, a végén már az egekbe szökő kölcsönök kamatainak fizetésére is. 

Mindezekből a politikailag gondolkodó és nemzetileg elkötelezett magyarságnak fájdalmasan kellett megtapasztalni, hogy a nyugatnak  Magyarorság csak egy új piacnak kellett. Őket mostsem  érdekelte a magyarság, mint ahogy sohasem a 20-ik században. Az új középkelet európai piacok nélkül a telített nyugati piacok már nem tudták volna a megszokott jólétüket biztosítani. Így bankjaikkal, plázáikkal  és olcsóbérű összeszerelő csarnokaikkal mohón vetették magukat országunkra s aztán a busás nyereséget nem fektették be, hanem talicskával tolták ki országunkból. Nem javult az elszakított magyarság élete sem, sőt egy kezdeti enyhülés után, most azt is visszavennék amit korábban nagynehezen visszaadtak a nyugat szeme előtt kifosztott magyarságnak.
Mi lehetett mindezekre a válasza a politikailag már kicsiszolt magyarságnak? Aki tehette lábával szavazott, azaz nyugatra ment és megy jól fizetett munkát vállalni. Úgy négyszázezerre teszik a nyugatra ment szerecsét próbáló magyarokat. Aki tud ott telepszik le, s hazarándul szabadságát tölteni. Megspórolt pénzének egy részét hazaküldi rokonainak, a többit adóparadicsomba menti. Állitólag a magyar betétek már most olyan óriásiak, amiből az ország összes adóságát mellényzsebből ki lehetne fizetni!

Három lehetősége volt s még  egy van országunknak magyarnak és kereszténynek megmaradni. Az első, az Antall Józef kormánya idején volt (1990-1994). Sajnos a kormányfő korai halála és az összefogott ellenzék destruktív politikája miatt nem volt sikeres. A másik a Fidesz-MDF Orbán Viktor vezette koalició volt (1998-2002), mely számos jó intézkedést valósított meg. Azonban az ellenzéki pártok aknakmunkája miatt már nem folytathatta a kormányzást. A harmadik, a Fidesz-KDNP Orbán Viktor vezette kormány (2010-2014) azámos eredményt ért el.  Köztük van az új Alaptörvény, a magyar állampolgárság könnyitett felvétele, új gyárak, üzemek telepítése, a közmunka bevezetetése és mélyre süllyedt demográfia javítása. A jelenleg regnáló  Fidesz-KNDP vezette Orbán Viktor kormánya (2014- ) azonban néhány érthetetlen és ellentmondásos intézkedése  következtében népszerűség vesztéssel kell számolnia. Ezek között van az internet adó megkísérelt bevezetése, a kontroverziás trafik, majd  a földtörvény.  Nem szült jó vért egy új  parvenű, kormányközeli pozíciókban levő csoport megjelenése. 

Mindezekhez járul most a harmadik világból való mesterségesen megindított és pénzelt migrációs hullám Magyarország déli határain való beözönlése. Ennek egyik célja a nehezen megvalósuló „Európai Egyesült Államok” kikényszerített megvalósítása. A másik cél bizonyára a nyugati liberális, baloldali és zöld politikusok régi tervének valóra váltása. Nevezetesen a tömeges migrációval gazdasági válságba juttatott Magyarország miniszterelnöke, a nemzeti és keresztény politikát folytató  Orbán Vikor lemondásának kikényszerítése.

Az „apolitikus” magyarok ismét nemzeti politikussá tétele,  ugyan nehéz, de nem lehetelen, amely azonban sok türelmes, odaadó és eltökélt munkát igényel.