Bármennyire is élvezhettem  a szabadságot, békességet és az anyagi jólétet Kanadában, a forradalom idején végtelenül irigyeltem a Magyarországon élőket azért, hogy részt vehettek  1956 dicsőséges történelmi napjaiban. Különösen irigyeltem  azokat,  akik ráadásul aktívan, életük kockáztatásával tehették azt. 

Pedig a világ már többé-kevésbé el is  feledkezett ezekről a számunkra szent napokról.  Az úgynevezett  Prágai tavaszt  manapság külföldön, különösen az Egyesült Államokban, sokkal gyakrabban említik, megfeledkezve arról, hogy az ötvenhatos magyarországi események sokkal de sokkal jelentékenyebbek voltak a szovjet birodalom megbuktatásában. A forradalmat megelőzte ugyanis egy " Budapesti nyár "  is (a Petőfi  Kör vitái, ellenállása és problémái),   amiről mi még csak  nem is nagyon beszélünk, hiszen bár előkészítői voltak az októberi eseményeknek, azoknál sokkal kevésbé voltak megrázóak, drámaiak.  Na de hát mi sohasem tudtuk kiaknázni, elérni  érdemeink kellő elismerését. Ráadásul  külső és belső ellenségeink mindent meg is tettek annak érdekében hogy feledés homálya boruljon ezekre a napokra.
Tény azonban, hogy 1956-ban  az egész világ fölfigyelt ránk, de a külföldi magyarságot,
s így a montreali magyarságot is ezek az események sokkal jobban  megrázták, felvillanyozták. Valóságos transzban voltunk, miután megkaptuk az első híreket, jóformán nem ettünk, nem  ittunk, napokon át egyáltalán nem aludtunk, nem mentünk dolgozni, csak csüngtünk a televízión, táviratok tömegeit küldtük a különböző befolyásos amerikai, angol, francia kormánytagoknak, intézményeknek, transzparenseket, plakátokat készítettünk, felvonultunk és Montreálban és Ottawában  torontoi és más magyarokkal együtt.
A fentieken túl sokan közülünk még tovább is akartak menni s így megalakult egy a  magyar templomban megtartott összejövetelen egy csapat, amelynek tagjai készen álltak hazamenni harcolni.  Nem tudtuk elképzelni, hogy míg  honfitársaink, rokonaink, barátaink otthon harcolnak  mi tétlenül üljünk és ne próbáljunk segíteni.

A feleségek, sokan közülük nem magyar származásúak is, ugyanabban a lázban égtek,
s  így a nem-magyarok, elhatározták, hogy megtanulnak magyarul.  A tanítást az ott élő volt pécsi katonaiskolás magyar tanár, dr. Saád Ferenc vállalta el.  Bár kitűnő pedagógus volt, és ezt Nemeskürty István is megemlíti egyik könyvében, ez a feladat még az ő képességeit  és energiáit is erősen próbára tette.  Pedig ezek a hölgyek igazán igyekeztek tanulni és telve voltak  lelkesedéssel, amit az is bizonyít, hogy elhatározták, csak úgy engednek haza harcolni minket, ha őket áldott állapotban hagyjuk otthon.  Így született aztán pontosan kilenc hónappal a forradalom után több  gyerek, "a forradalom fiai, lányai", többek közt  az én lányom is.  Persze  a férfiak részéről  ez a Heine  "A Gránátosok" ból ismert attitűd a " Mit érdekel engem a nő s gyerek, sokkal nemesebb vágy táplál" elég felelőtlen volt.  Ebben a fantasztikus mámorban azonban az ember nem gondolkozott észszerűen.

Már nem emlékszem, ki s hogyan próbálta megszervezni repülőutunkat tény, hogy már kint voltunk a repülőtéren amikor megtudtuk, hogy nem kaptuk meg a támogatást és engedélyt a kanadai hatóságoktól. Ez már november elején volt és a forradalom  sajnos rövidesen ezután összeomlott s így hamarjában nem tudtunk más megoldást találni.

Számomra úgy tűnik, hogy ennek a sikertelen akciónak egy érdekes, ugyanakkor szomorú utójátéka volt a  kilenc hónappal később megszületett gyerekek sorsa,  ami mintha visszatükrözte volna a levert forradalmat.  Bár csak két gyerek születéséről volt közvetlen tudomásom,  Montrealt még 1957-ben elhagyva a többiek sorsáról  nem tudok, de ezek mindketten mintha azt bizonyítanák. Az egyik fél karral jött a világra, a másik pedig egész fiatalon leesett az emeletről, amibe majdnem belehalt és egy szemére megvakult.
Egészen biztos, hogy más országok magyar bevándorlói is hasonlóképen reagáltak az eseményekre, és ha idővel annak emlékei bennük talán valamennyire el is halványulhattak, a hazaszeretet lángja és a büszkeségérzet, amit  az 56-os forradalom hőstettei kiváltottak, továbbra is változatlanul él szívükben.