Magyar Krónika

Széchenyi lakodalmát is látta Buda legidősebb étterme

Magyar Krónika 2019. 10. 19. eseményekVincze Miklós
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
A KENGURUAz asszony, akinek egyelőre egy csöppet sem szilfidi alakja azt mutatja, hogy néhány hét múlva gyermeke születik, még korántsem fiahordó, már csak azért sem, mert hátha leánya születik majd.
hirdetés
Klikk ide
A borkimérésként indult Márványmenyasszony körül az elmúlt két évszázadban véres harcok folytak, és jókora házak nőttek ki a földből, a hely azonban mindent túlélt.

A salzburgi Szent Péter-apátság pincéjében működő St. Peter Stiftskellerről beszámoló első írásos emlék több mint ezerháromszáz évvel ezelőtt, az angol teológus, Alcuin tollából született, így a legalább 803 óta – részben ugyanazokban a termekben – működő hely a világ legidősebb étterme, hat évszázaddal megelőzve a Stockholmban német ferencesek által 1421-ben alapított Zum Franziskanert, illetve az 1465-ben Nagoyában született, de háromszáz éve már Kiotóban működő Honke Owariyát.
Ezen a téren a budapestieknek sincs igazán szégyellnivalójuk, hiszen a Déli pályaudvarról kifutó sínpárok és a ma is a Várnegyed Budapest ostroma során megsérült épületeinek törmelékeit rejtő Vérmező közt találjuk Buda legidősebb éttermét, a Márványmenyasszonyt, ami már harmadik évszázada jelent biztos pontot a város életében, túlélve az 1848-49-es forradalmat, a századfordulós építési lázat, Budapest 1945-ös bombázását, illetve a szocializmus épített örökséget nem épp óvatosan kezelő évtizedeit.
A filoxéravész által a XIX. század végén elpusztított budai szőlőskertek erejének teljében, 1793-ban egy szőlősgazda, Joseph Böhm (Böhm József) által alapított helyen először csak jórészt a gazda saját borát mérték ki – épp úgy, mint a ma is népszerű osztrák heurigerekben –, az ételt pedig mindenki maga hozta. A helyzet a következő tulajdonos, a budai bortermelők közt a reformkor hajnalán jókora tiszteletnek örvendő Sulzbergerek irányítása alatt változott meg, hiszen a családfő 1830-ban a helyet nem csak étteremmé, de néhány év alatt Buda és Pest egyik legfontosabb találkozóhelyévé változtatta, így a disznótorok és táncmulatságok idején némi túlzással moccanni sem igazán lehetett a földszintes, tágas udvarán gesztenyefák által uralt épületben.

A kapu ma, rajta az alapítás és a legutóbbi felújítás évszámával. Fotó: A szerző felvétele.

A ma a falusi Krisztinaváros egyik utolsó túlélőjeként létező ház étterme talán ezekben az években kapta a Márványmenyasszony nevet, hiszen Louis Joseph Ferdinand Hérold 1831-ben született operája, a Zampa, vagy a Márványmenyasszony (Zampa, ou La fiancée de marbre) 1836-ban debütált a Várszínházban, majd a következő évben megszületett Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) első igazi sikerdarabja lett, köszönhetően a címszerepben tündöklő idősebb Lendvay Mártonnak, aki a társulat többi tagjával együtt itt töltötte az est hátralévő részét, megihletve a tulajdonost, illetve a rég eltűnt cégér ismeretlen festőjét, aki nem egy fehér ruhás, kővé vált menyasszonyt, hanem egy kitárt karú, fehér ruhás nőt álmodott meg a bejárat fölé.
A városi legendák persze teljesen másról mesélnek: a legnépszerűbb történet szerint a név története egészen az alapító Böhmig nyúlik vissza, aki lányát erőszakkal egy idős, de tehetős budai polgárhoz adta, az esküvő utáni, napokon át tartó lagzi azonban szokatlan véget ért: a ház előtti kocsi felé sétáló nő elsápadt, majd elájult, így újdonsült férje saját kezében emelte be a kocsiba. A távozó vendégeket figyelők egyike ekkor így szólt:
Márvánnyá vált a menyasszony!
A sztorit a századforduló után született magyar lapok ennél egy fokkal még erősebben tálalták, így a történet egy másik lehetséges kimenetele szerint a nő nem egyszerűen csak elájult, de a földre hullva azonnal meg is halt.
Gundel Imre és Harmat Judit A vendéglátás emlékei című munkája ennyire nem megy messzire, de a név hátterét a ez a kötet is a vendéglős lányának személyében sejti, aki megvakult, vagy süketnéma volt, így
márványkebellel mondott le a vőlegényéről.
Az egymásnak teljességgel ellentmondó történetek közül a legjózanabbat a húszas évek egyik lapja hozza – eszerint a név egy, az elfogyasztott ételért és italért fizetni nem képes szobrásznak köszönhető, aki pénz helyett egy saját alkotását ajándékozta a vendéglőnek.

Fedák Sári a Zampa egy vígszínházi előadásán. in: Színházi Élet, 1917/18.
A rejtélyről talán sosem hull le a lepel, de végülis mindegy is, mi az igazság, hiszen a történelmi tényeken mindez cseppet sem változtat: az 1830-as évek derekára a legnépszerűbb budai vendéglővé vált Márványmenyasszonyban egy teljes évszázadon át szinte lehetetlenség volt nem ismert alakokba futni.
1836. február 4-én ez a hely adott például otthont gróf Széchenyi István és gróf Seilern-Aspang Crescence egy teljes évtized után beteljesült szerelmét megpecsételő házasságkötés utáni lagzinak, de kilenc évvel később, 1845. novemberében az árvízi hajósként ismertté vált báró Wesselényi Miklós is ide vonult a násznépével.
Bor és korsó
A Széchenyi-lagzin használt kőkorsók egyikét, illetve egy fel nem bontott palack bort még egy évszázaddal később, 1943-ban is büszkén mutogatták a vendégeknek, annak azonban azóta nyoma veszett – írja az irodalom- és Budapest-történész Saly Noémi A Krisztinaváros és a Philadelphia című, 1996-ban megjelent tanulmányában.
A Márványmenyasszony körüli utcákban a reformkorban hirtelen felgyorsult az élet – 1853-1880 közt létrejött a főváros legnagyobb magánpalotája, a harmincas években lebontott Karátsonyi-palota (melynek történetét korábban mi is feldolgoztuk), 1861-ben pedig megnyílt a Déli pályaudvar elődje, a Buda állomás –,  a hely pedig egyre inkább Krisztinaváros megbízható, biztos pontjaként létezett, amin egyáltalán nem fogott az idő.
Egy 1873-ban született térkép részlete
Asztalainál a következő évtizedekben a magyar művészeti világ legelismertebb szereplői – köztük a fiatal Jókai Mór (1825-1904) – bukkantak fel, ez pedig a Weisz család negyedszázados, Wagner Vilmos nyolc éven át (1896-1904) tartó, valamint Boros Gyula négy évtizedet felölelő irányítása alatt is folytatódott.
A Márványmenyasszony neve fogalommá vált, így nem is meglepő, hogy az épületet rejtő, sokáig névtelen nyúlfarknyi utca 1870-ben a Márvány nevet kapta, az épületben pedig 1896-ban megjelent a névadó mára eltűnt szobra, melynek padlásra száműzött elődje a következő tulajdonos A Világ című lapnak tett, teljesen megbízhatónak azért nem nevezhető visszaemlékezése (1926. február) szerint 1821-ben született, ezzel teljesen megcáfolva a történetet, miszerint a Zampa inspirálhatta volna a nevet.
Sajnos mire én átvettem az üzletet, már csak a romjait találtam meg, de a talapzata még ma is fenn van a padláson és mindenki olvashatja rajta az 1821-es évszámot és a felírást, amely egyszerűen csak annyit mond: A márványmenyasszony.
– mesélte.
Az 1896-ban született szobor

Ugyanezen cikk a híres vendégekről is beszámol: a minden nyári estén betérő Bánffy Dezső (1843-1911) egykori miniszterelnököt és a drámaíró-rendező Szigligeti Edét (1814-1878) is név szerint megemlíti, azt pedig külön kiemeli, hogy Ady Endrének (1877-1919) állandó törzsasztala is volt, így pesti tartózkodásai alatt a költőóriás is gyakran megfordult itt. A politikai újságíróként is ragyogó Ady egy Márványmenyasszonyban töltött estéjéről, illetve szokásairól Schöpflin Aladár (1872-1950) egy rádióelőadásában mesélt:
Ady — ezt mindenki tudja róla, — sokat, kelleténél sokkal többet ivott, de mindig csak bort, közönséges korcsmai borokat. Néhanapján déltájban kevés sört, pálinkát soha sem. A pezsgőt szerette, ha nagy néha nagyobbacska pénzhez jutott, olyankor egy-két üveggel. Vörösborral szerette keverni. Duhajkodni nem szeretett, csöndesen megült a korcsmaasztalnál és iszogatta borát. Egy alkalomra emlékszem, amikor a budai Márványmenyasszonyban kedve kerekedett cigányozni. Dirigálta a cigányt vidéki mulatós urak módjára, de nem nagyon értett hozzá, látszott, hogy nem kenyere az ilyesféle.
A visszaemlékezések szerint Móricz Zsigmond (1879-1942), a Krisztinavárosban élt Kosztolányi Dezső (1885-1936), Blaha Lujza (1850-1926), az író-költő Kaffka Margit (1880-1918), Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969), Fedák Sári (1879-1955), illetve a a fővárosi iskolarendszert újjászervező, iskolákat és kislakásos lakótelepeket is építtető későbbi főpolgármester, Bárczy István (1866-1943) is gyakran megfordult itt, pedig a hely a Népszava szerint (1911. augusztus 8.) egyáltalán nem az olcsóságáról volt híres, sőt, leginkább arról volt híres, hogy
a szalmaözvegyek és a pesti éjszaka pénzesebb alakjai
ott kezdték meg az esti mulatságot, bőséges vacsorával, pezsgővel és bóléval.
Egy képeslap részlete, a szoborral és a kerti asztalok sokaságával.
Köszönhető volt mindez a nyolc éven át irányító Wagnernek, aki helyesen felismerte, hogy a magyar konyha fontos tartóoszlopai, a paprikás csirke, a serpenyős rostélyos, a rántott ponty és a borjúpörkölt mellett a francia, illetve nyugat-európai gasztronómia néhány fontos elemét – köztük a halikrát, a heringet és a sokféle sajtot – is kínálni kezdte, hogy a szokásos ízekre vágyó magyarok mellett a tehetősebb, igazi ínyencségekre vágyó vendégek is megtalálhassák a számításukat. Ebben az itallap is segített, hiszen azon
tízféle ásványvíz, kilencféle pezsgő, nyolc magyar, illetve hat külföldi bor szerepelt.
A belső tér részletei egy képeslapon.
1923-ban egy disznóvágás háziasszonyaként az ünnepelt színésznő, Gombaszögi Frida (1890-1961) is koptatta a belső udvar köveit, de a húszas-harmincas években a mai Déryné-szobor helyén állt Budai Színkör (1843-1937) társulatának krémje – köztük Honthy Hanna (1893-1978) –  is itt vezette le az előadások izgalmát.

Jókai nemcsak íróként, de szobrászként is ragyogó volt
Sőt, híres kortársai közül többen is a művészetek felé fordultak, műveiket azonban csak kevesen ismerik.
Európa-szerte ismert hírességekből sem volt hiány: a férfi és női szerepek tucatjaiban feltűnt, 1881-1908 közt rövid ideig a Magyar, a Nép- és a Király Színházban is játszó Sarah Bernhardt (1844-1923) egy történet szerint egy napon belépve
a reticulejéből kihúzott egy régi étlapot, amelyen vastagon alá volt húzva a sült liba és a nagy francia művésznő ujjával rámutatott az előző évben ott járt kollégái által aláhúzott és sokat dícsért specialitásra.
Mindezek fényében nem meglepő tehát, hogy a helyet fia eladósodása miatt 1926-ban kis híján bezárt Boros ugyanabban az évben kijelentette:
Nincsen olyan pesti művész és művésznő, akit nem ismernék, pedig huszonkét év óta egyetlen egyszer sem voltam színházban, mert éjjel-nappal szakadatlanul csak dolgoztam, hogy valami kis vagyonkát gyűjthessek öreg napjaimra.
Az udvar ma. Fotó: [sc_cts_position slug="article" clear="1" auto="1"] Márványmenyasszony Étterem
Valóban annyira jó volt azonban a hely, hogy okkal vonzotta magához az értelmiségiek és művészek krémjét? A Pesti Futár szerint nem feltétlenül: a lap 1911-ben előbb dicsérő cikket írt a Márványmenyasszonyról, kiemelve a hangulatot, a szép kocsmárosnét, illetve az isteni paprikás csirkét, rövidesen azonban már egészen más véleményen volt:
A bort már keresztelik benne, a minőséget két szál kiaszott pálmával pótolják és horribilis számlával fizetteti meg a gazda azt a csalódásunkat, hogy oda vitt a rugdalózó kedvünk.
A helyzet a következő években nyilvánvalóan sokat javult, hiszen a Világ 1926-ban már a sült liba és a májusi borok Mekkájaként emlegette, egy évvel korábban pedig Heltai Jenő (1871-1957) Fűzfasíp című, szórakoztató versekkel teli kötetébe foglalta a nevét:
"De sorsomat azért nem panaszlom
Míg áll Budán az ösz Márványmenyasszony
Míg iddogálom a szamócás bólét
És szelíd szárnyával beborít a jólét.
S míg a sárga dinnyét szeletelém,
Egy barna kis lánykán jár az elmém,
Ki hál' istennek nem hagy engem árván,
Mert ő nem menyasszony, s még kevésbé márvány."
A Budapest ostroma során megsérült, majd államosított intézmény 1953-as újranyitása után egy lépéssel távolabb lépett a csúcstól: II. osztályúvá vált, a nagy nevű Gundelnél olcsóbb alternatívát ígérve a Budapestre érkező turisták számára.
Étlap 1959 januárjából. Fotó: Ilyen is volt Budapest
Ezt az állam ki is használta, hiszen a Márványmenyasszony a szervezetten érkező turistacsoportok egyik kedvencévé vált, ahol a vendégek nem csak a magyar konyha legtipikusabb ételeivel és a cigányzenével ismerkedhettek meg, de a hosszúra nyúló estéiket másfél évtizeden át egy mára elfeledett csillag játéka koronázta meg: a Szomorú vasárnapot elsőként lemezre éneklő, a két világháború közt egyszerűen csak a Tangókirályként ismert Kalmár Pál (1900-1988) szórakoztatta a vacsorázókat.

Miniszobrot kapott Pesten a Szomorú vasárnap szerzője
Mihajlo Kolodko legújabb munkája Seress utolsó munkahelye, a Kispipa Vendéglő falán bukkant fel.
A háború után számos társához hasonlóan derékba tört karrierű Kalmár a hegesztő- és köszörűsműhelyek mélyéről 1954-re küzdötte vissza magát a szórakoztatóiparba (a rádióban ugyanakkor továbbra is indexen maradt), és énekhangja egy hangszálműtét miatti 1968-as elvesztéséig a Márványmenyasszony állandó fellépője maradt.
in: Érdekes Ujság, 1957. május 11.
A Kádár-kor legszürreálisabb rablása
A hely történetének összefoglalása nem lehet teljes az 1963 februári rablási eset rövid leírása nélkül, melynek során az étterem egy korábbi dolgozója éjjel betört az irodába, majd a lezárt asztalfiókot felfeszítve két napnyi teljes bevétellel – mintegy 14 ezer forinttal – távozott, a következő napokban pedig jól bevásárolt belőle: öltönyt, kabátot, inget, nyakkendőt és selyemsálat vásárolt, a budai Déryné és a szolnoki Halászcsárda prímását pedig száz, illetve háromszáz forinttal jutalmazta azért, mert eljátszotta neki a kedvenc nótáját. A fővárosba Szolnokról taxival visszatérő férfi természetesen a családról sem feledkezett meg: anyósának virágcsokrot vásárolt, még mielőtt elkapták volna a rendőrök.

in: Esti Hírlap, 1964. március 5.
És hogy miért volt szüksége a pénzre? Mert el akart válni a feleségétől – mesélte a megtört, de feltűnően jól öltözött férfi a kihallgatáson.
A konyha eközben minden bizonnyal kifogástalan ízű fogásokat készített, a vezetői pénzéhség azonban az újranyitás után azonnal, illetve 1980-ban is kimutatta a foga fehérjét: az 1953-ban a közétkeztetés feladatát is felvállaló Márványmenyasszonyban még négyszáz kerületi lakos ebédelt, ez a szám azonban a mennyiség és a minőség gyors változása miatt csakhamar huszonötre apadt, az emberek pedig inkább az 1950-től épülő kettes metró munkásai által használt konyhára szoktak át. Talán érthetően, hiszen a következő években a Szabad Nép komoly átverésekre derített fényt:
a sertéspörköltben 1954 végén 16 helyett csak 8 dekányi hús rejtőzött, másfél évvel később pedig a két darab sertésszeletet borító prézli alatt bújt meg túl kevés – 14 helyett csak mindössze hat dekagramm – hús.
A helyzet a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján újra eldurvult: a többek közt a MALÉV Airtours, az IBUSZ, a Cooptourist által hozott vendégek egységes helyett igen változó árú menüket kaptak, a leveseket pedig óriási tálakban szolgálták fel, tudva, hogy "a szolidabb kosztoláshoz szokott külföldiek" még így sem fogják tudni mind megenni – írja a Magyar Hírlap (1980. július 5.).
Így is történt: a hetven személyre felszolgált ötven adag sem fogyott el mind, a maradékot pedig később nyugodt szívvel szolgálták fel a következő társaságnak, óriásit spórolva a naponta ott megfordult húsz-harminc csoport étkeztetésén. Ugyanígy tettek az italokkal és a desszertekkel is: a borból kevesebbet szolgáltak fel, palacsintából pedig kettő helyett csak egyet helyeztek a tányérokra. A pluszbevételt egy széfben tartották, majd három éven át minden hó végén szétosztották a két vezető, illetve a huszonnégy dolgozó közt – így történhetett meg, hogy
a mosogatók 2500 helyett például 6 ezer forintot vittek haza, a vezetők pedig 5 helyett havi 22 ezer forinttal gazdagodtak.
A magyarokat persze nem kívánták megkopasztani, így 1980 nyarán számos más, állami tulajdonú étteremmel együtt olcsó vasárnapi és ünnepi menüket kezdtek biztosítani, némiképp levéve a főzés terhét a háziasszonyok válláról.
A Régi nyár (1969) című, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva főszereplésével született svéd-magyar zenés filmben is feltűnő étterem a rendszerváltás után magánkézbe került, 1997-ben pedig a 4plusz Építész Stúdió tervezőinek (Berzsák Zoltán, Vékony Péter) köszönhetően újult meg. A tervezők teljesen új megjelenést adtak a bolthajtásos kapubejáróján az alapítás 1793-as évszámát is viselő, az elmúlt két évszázadban számos alkalommal újragondolt épületnek, ennek azonban a hangulat jól láthatóan nem igazán szenvedte kárát.
Fotó: A szerző felvétele.
A gesztenyefás belső udvarba lépve a Wagner által megrendelt, Budapest ostroma alatt azonban eltűnt szobornak ma már semmi nyomát nem találjuk, ma látható, Kotormán László (1966-) által készített utódja azonban épp olyan büszkén köszönti a betérőket, mint a fél évszázadon át helyén álló elődje, amire már csak néhány megsárgult fotó, illetve metszet emlékeztet.

Talán a város legidősebbje
Ha az 1793-as dátumot hitelesnek fogadjuk el, és a hozott étel elfogyasztásának lehetőségét megadó borkimérés volta ellenére máris hagyományos vendéglátóhelyként kezeljük, a Márványmenyasszony nem csak a budai oldal, de a teljes főváros legidősebbje is:
a pesti oldal nagy öregje, a Százéves Étterem ugyanis csak 1831-ben nyitotta meg a kapuit a nyúlfarknyi Piarista utca Duna felőli végén.

Magyarország Tiszteletbeli Konzulátusa
Tiszteletbeli konzul Szentmihályi Gyula Fogadóórák, minden kedden 13.00 - 17.00 óráig 65 rue Ontario, Ouest, Montreal, QC. H2X 1Y8
Tel: 514-288-7378 Email: itt
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212