Magyar Krónika
Naplórészlet
Magyar Krónika 2020. 12. 20. események
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
A KENGURUAz asszony, akinek egyelőre egy csöppet sem szilfidi alakja azt mutatja, hogy néhány hét múlva gyermeke születik, még korántsem fiahordó, már csak azért sem, mert hátha leánya születik majd.
hirdetés
Klikk ide
Tegnap is - mint mindig, nagyon későn tértem nyugovóra, s ennek ellenére ma is korán felébredtem: fél ötöt mutatott az óra mutatója.
Még korom sötét van ilyenkor. Kibújtam ágyamból s átmentem a szalonba, ahol félig lehúzott redőnyös  ablakból kikukkantottam: híre-hamva sem volt még a ködnek, a  színes karácsonyi csillogó-villogó világító lámpácskák szinte varázslatos hangulatot keltettek: mintha egy meseország  utcájában laknék. Szeretem a karácsonyi fényeket.
 
   A város még mélyen aludt.
   Eszembe jutottak az adventi rorátékon való mindennapos részvételeim, amikor a debreceni Svetits Katolikus Gimnázium falai közt tanultam és az internátus lakója voltam. Mindig nagy szeretettel gondolok abban a zárdában eltöltött évekre, s nagyon sajnálom, hogy csak az utolsó két évben tanulhattam ott.
 
    Ahányszor csak tehettem, ha ritkán is, de egy-két nyáron  el-ellátogattam oda s felkerestem szeretett apáca tanárnőimet, egyik-másikkal szoros barátnői kapcsolatba kerültem. De aztán  az évek múlásával el-elmaradt a levelezés. Valaki el is távozott örökre… Osztálytársaim közül is valaki sajnos követte őket…
Az érettségi találkozókra egyikre sem tudtam elmenni: a szerencsétlen időkörülmények megakadályoztak ebben, ugyanis az első ötéves találkozó alkalmával a vizsgaidőszak kellős közepén voltam, Pécsről nem utazhattam Debrecenbe semmiképpen sem. A következő találkozóról a meghívást akkor kaptam, amikor éppen hazatértem életem első olaszországi útjáról, s két nap választott el, a családi stolbergi utazástól - az akkori NDK-ba - szakszervezeti családi egyhetes üdülőjegy jóvoltából: a találkozó az NDK-s nyaralási időpontra esett.  Az elkövetkezőkre azért nem tudtam elmenni, mert innen Olaszországból a találkozó időpontjára sehogy sem tudtam megoldani jelenlétemet. 2002-ben volt a harmincéves érettségi találkozónk, oda sem jutottam el… De azért lélekben velük voltam azon a napon, s minden alkalommal egy levelet írtam nekik. Félő, hogy a 2007-i 35 évesre sem tudok elmenni...
  Nem tudtam többé elaludni. Így Teremtőmhöz intéztem első gondolataimat felidézve magamban a debreceni roráték hangulatát, s a zárdától átellenben lévő Szent Anna templom falai közé repítettem magam s lelkem gondolatban:
 
«Köszönöm Atyám, hogy megérhettem ezt a napot. Neked ajánlom ezt a napot is, mindent amit gondolok és cselekedem: minden szavamat és hallgatásomat, minden  munkámat és küzdelmemet; mindent, ami felemel és minden súlyosat, ami rám nehezedik.
   Atyám, mutasd meg nekem a helyest és helytelent, a jót és a rosszat, hogy a Te tetszésed szerint választhassak s el ne tévelyedjem!
   Vezess engem, légy mellettem, irányíts tetteimben!
   Adj erőt a kísértésben, oltalmazz a bűntől, segíts, hogy minden tökéletlenségtől és tehetetlenségtől megszabaduljak!
   Benned bízva remélem, Atyám, hogy ezt a napot a Te dicsőségedre élhetem át!»
 
   Ezek után felidéződött bennem a gyermekkori családi adventi időszak. Kétségtelen, hogy az év ezen  periódusa volt nekünk gyerekeknek a várakozás legizgalmasabb s legszebb időszaka. Nagy gonddal készítettem el húgaimmal a gyermek Jézushoz írt levelünket, amelyben szépen feldíszített karácsonyfát kértünk jászollal s játékokat, amiket nagyon szerettünk volna… Ez idő alatt gyakrabban énekeltünk karácsonyi szent énekeket, saját kezünkkel készítettünk néhány karácsonyfadíszt, hogy Jézuska az angyalokkal azokat is felrakja a fára. Nagy volt a boldogság, amikor felfedeztük azokat a fenyő ágairól lecsüngeni… Esténként pedig, a hosszú nagy várakozás estéin - szinte cammogott az idő, úgy tűnt, hogy a Szent Este soha nem fog elérkezni - édesanyánkkal elmeséltettük Jézus születésének története mellett kedvenc mesénket, a "Kíváncsi Palkó"-t.
   Amikor végre elérkezett a várva várt Vigilia, a csilingelő csengettyű hangja jelezte a Jézuska eljövetelét. Ünnepélyes arccal, áhítatos csendben vonultunk be a nagyszobába, ahol csillogott-villogott a majdnem plafonig érő gazdagon feldíszített  ezüstfenyő karácsonyfa. Még mielőtt az ajándékokhoz nyúltunk volna az egész család megállt az édesapánk által faragott és alkotott betlehemi jászol előtt s elénekelte a «Mennyből az angyal» kezdetű karácsonyi szent dalt, majd megköszönve, hálát adva így imádkoztunk hangosan, kórusban:
 
«Eljött a nap, mit várva vártunk,
az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím elhozták
a halkan szálló angyalok.
Köszönjük Neked, édes Jézus,
hogy szíved minket úgy szeret,
s az angyalok karával együtt
dicsőítjük ma szent neved.
Ha elmúlik a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Kérünk, ezt a kis családot
Szeresd, óh, édes Istenünk!»
 
 
Ezután megköszöntük szüleinknek is. Akkoriban igazán nem értettem, hogy miért kell köszönetet mondani, amikor a Jézuska hozta az ajándékokat. Csak később értettük meg, hogy miért…
Ezután következett az ajándékok boldog felfedezése!
Utána az ünnepi vacsora, majd pedig elmentünk az éjféli misére.
Csodaszép, titokzatossággal teli napok voltak az adventi várakozás napjai és a karácsonyt követő közvetlen időszak! S ez a meleg szeretetet sugárzó mesés világú élmény sokáig hatott: hosszú ideig csak erről beszéltünk. Aztán megtörtént az is, hogy amikor hazatértünk az iskolából engedetlenségünk következtében a Jézuskától kapott legkedvesebb ajándékot egyszer csak nem találtuk sehol! Volt ám jajveszékelés!…
   Most is ugyanolyan gyermeki várakozással nézek a Szent Este elébe, de most már egészen más, sokkal mélyebb értelemmel és jelentéssel… Reménykedve az Üstökös vezérlő világításában…, útmutatásában!
   Virrasztok, reménykedem és hiszek az eljövendő Holnapban amiért a Megváltónk, a kicsi Jézus, a Messiás közénk született.
 
Újra kitekintettem az ablakon, kezdett már világosodni, s ezzel a köd is leszállt. A ragyogó utcai karácsonyi fények csak imitt-amott sápadt halványságukkal törték át a ködfátyolt. Egy óra telt el. Helyet változtattam: a fürdőszobába mentem reggeli tisztálkodás végett. Most már kevésbé zajos a csapzuhogás, a család még alvó tagjait nem zavarja fel hirtelen: kívülről és a szomszédlakásokból is már áthallatszanak a reggeli kezdő zajok.
Ezután gyorsan feltettem a tegnap elkezdett vasárnapi ebédet.
Majd részt vettem a vasárnapi Szentmise hallgatásában.
Ezalatt a köd felszállt, s gyönyörű, napsugaras vasárnapi délelőttel lepett meg bennünket a Mindenható. Igaz is, ma van a névnapom! Óh, de szép ragyogó vasárnapot kaptam Tőle ajándékba: az isteni Nap fénye!…
 
Kérem, vágyom az emberiség egy jobb napja után, amely megnyitja mindegyikünk, az emberiség szemét, szívét, lelkét az isteni Nap fényének…
   Erre a Fényre nagyon nagy szükség van, különösen napjainkban!
Igen…
Most - majdnem három évtized után - eszembe jutnak Michael Quoist «Így élni jó» írásában olvasott gondolatai (F. Lelotte: Beszélgetés a Mesterrel, FORUM Lap- és Könyvkiadó Vállalat, ÚjvidékzNovi Sad, 1973) melyek különösen nagy hatással voltak rám, s most sem vesztettek aktualitásukból.
Azt írta, hogy veszélyben az ember… Hogy miért? Ezt így indokolja:
 
«Az emberiség lelkiismeretét a világ nagy problémái izgatják: a munkásság igazságtalan  helyzete és a fejlődésben elmaradt országok nyomora. Keserves következményeik, a megszámlálhatatlanul sok szenvedés, az ember elevenjébe vágnak és lelkileg megbénítják.
 
 
   Ma lehetőleg még  súlyosabb, mert mélyebben gyökerező baj látogatja meg az emberiséget és ez - a dolgok szörnyű visszájára fordulása! - a "legfejlettebb népeknél" és a "legműveltebb embereknél" kezdődik. Belső feloszlási folyamatról, magának az embernek belső rothadásáról van itt szó. A legnagyobb tudósok és erkölcstanítók - legalábbis akik hisznek a szellemnek az anyag fölötti felsőbbrendűségében - egyaránt súlyosan aggódnak ezért, s már maga az emberiség is kezd a veszély nagyságának tudatára ébredni.
 
   Rendkívüli teljesítményei révén csodálatosan szép és nagy lett a modern világ. Úgy tűnik, hogy a meghódításaira és az anyag és az élet fölötti hatalmára büszke ember egyre inkább urává lesz ennek a világnak. De ugyanabban a mértékben, amelyben a tudomány és a technika révén  uralma alá hajtja a világegyetemet, elveszti uralmát saját benső világa fölött. Behatol a világmindenség titkaiba, a parányokéba csakúgy mint a mérhetetlen nagy bolygókéba, de ugyanakkor tanácstalanul áll saját  személyiségének titka előtt.
 
   A világmindenséget akarja dirigálni, de képtelen saját szellemét irányítani. Hatalma alá hajtja az anyagot, de ahelyett, hogy - szabadon az anyag zsarnokságától - elsősorban a szellemből élne, a tökéletesített anyag ellene fordul, ő maga rabszolgává lesz, és elvész a szellem.
 
   Ha pedig az ember elveszíti a szellemét, mindent elveszít. Nincs többé ember. Mert a szellem az első. A gondolat a szellem szülötte: ezért nyer alakot az ember keze alatt az anyag és ezért épül fel az épület. A szellem tervez, azért nő ki a város a földből és így készül el a gép a gyárban. A szépség a szellemben fogan meg, így lesz szobor a márványból, így csendül fel a dallam a húrokból s ezért gyönyörködhetünk a színek harmóniájában. S mikor a szellem lendületbe jön egy másvalaki szellemétől, él a a szerelem, egyesülnek az emberek és szeretetben közösségé válik  az emberiség. De ha a szellem megromlik, az ember veszélybe kerül. Ellene fordul minden és tönkreteszi: szerelmében a teste; a gép amit szerkesztett; a város, amit megtervezett; a világ, amit felépített. Az anyag kicsúszik az ember hatalma alól. Nincs többé ember. Mindent elölről kellene kezdeni.
 
   Így pusztultak el egymás után a kultúrák. A történelem kezdete óta váltogatják egymást, és jól tudjuk, hogy csak nagy néha pusztultak el külső csapások következtében; a legtöbbjük lassú rothadás folyamán, belülről teljesen kiüresedve, saját hóhérjává lett…
 
   Napjainkban mi is itt  tartunk. A pusztító féreg a szív bensejében rág és kérlelhetetlenül győz, hiszen táplálja a modern világ felszínessége, amely a testnek az érzéki gyönyört és a szellemnek a hatalom kevélységét kínálja… Erkölcsi züllésünknek jellemző tünete, hogy világszerte vészesen növekszik a fiatal bűnözők száma; a "legfejlettebb" népek körében valóságos ostorcsapássá válik ez. A lelki betegségek növekedése a modern ember tragikus kórképét  mutatják. A "vadaknak" a testük számára kell a gyógyszere; a "műveltek" ezzel szemben egyre inkább ideggyógyászokra és elmeorvosokra szorulnak…
 
   A holnap embere talán ellátogat a szomszédos bolygókra. De mi lesz ennek az embernek a "tartalma"? Az emberiségnek meg kellene fontolnia Jézus Krisztus ünnepélyes figyelmeztetését és mindig időszerű  szavait: "Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?!" […]
 
[…] Az ember torz fejlődése ellenére is csodálja önmagát. És valóban nem csodálatosak-e a teljesítményei? De miközben önmagát csodálja, elfelejti […] Istent. Amilyen mértékben növekszik rendkívüli hatalma a dolgok fölött, olyan mértékben feledkezik meg Isten mindenhatóságáról. […]
 
   Így áll elénk az igazi Istentől elszakadt ember, aki bizonykodásainak dacára olyan világot  épít, csakúgy mintha ateista tanokat hirdetne, amelyben nincs többé hely Isten számára.
 
  Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy megmentse az embert és a világot:
 
"Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet…
Nélkülem semmit sem tehettek…
Azért jöttem, hogy életünk legyen, éspedig bőségben legyen…
Én vagyok a Feltámadás és az Élet, aki bennem hisz, nem lát halált sohasem…
   A békét hagyom nektek, az én békémet adom nektek; nem mint a világ adja, adom nektek…"
 
Az embernek és a modern világnak csak úgy lehet teljes és boldog az élete, ha visszaadjuk neki Jézus Krisztust. Ha ezt nem tesszük, akkor holnap nem lesz itt többé ember. Mert veszélyben az ember!»
 
***
 
«Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy bizonyos meghatározott módon vallásosak legyünk… hanem azt, hogy emberek legyünk. Krisztus nem egy bizonyos embertípust, hanem magát az embert teremti meg bennünk. Nem vallási aktus tesz minket kereszténnyé, hanem az, hogy a világi életben részt veszünk Isten szenvedésében… Jézus nem egy új vallás követésére hív, hanem az életre.» [Dietrich Bonhoeffer]
 
***
 
   Remélem, hogy aki betévedt naplóm lapjaira, s azokat lapozgatva annak sikerült valamit nyújtanom, csak egyszerűen, ha csak rövid időre is sikerült valakinek a magányát feloldanom, vagy vitatkozásra, vagy valami pozitív reakcióra késztetnem… Akkor már nem volt hiábavaló, értelmetlen rögzítenem napi gondolataimat. Mint ahogy ezt bizonyítja az a tény is, hogy  valakik ezeket az üzeneteket hagyták drótpostaládámban a naplórészleteim elolvasását követően: 
 
«Szerintem holnap is remek nap vár ránk, ölellek, jó munkát, jó éjszakát!»
«Azért ne keseredj el, az élet szép, hát néked magyarázzam? Jó munkát, szép álmokat!»
«Látlak… Jó éjt, örülök, hogy látlak!»
 
Így hát már ezért igazán megérte…
 
És nagyon köszönöm!… 

Magyarország Tiszteletbeli Konzulátusa
Tiszteletbeli konzul Szentmihályi Gyula Fogadóórák, minden kedden 13.00 - 17.00 óráig 65 rue Ontario, Ouest, Montreal, QC. H2X 1Y8
Tel: 514-288-7378 Email: itt
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212