Levél Rómából

Magyar Krónika, május 24.

Montreál

Glaser János

Nászutunkon voltunk itt, negyven évvel ezelőtt. Az Örök Város megváltozott és mégis a régi maradt. Nagyobb a forgalom, nagyobb a város maga, a kocsik mások és a látogatók nyakában (enyémben is) digitális fényképezőgépek lógnak, a fiatalabbak pedig mobil telefonjaikkal fényképeznek jobbra-balra. De a Szent Péter bazilika ugyanott áll, ahol negyven évvel ezelőtt volt (igaz,  most "biztonsági ellenőrzésen" kell átmenni, ha az ember be akar menni, akárcsak egy repülőtéren), áll még a Colosseum (bár most belépődíjat kell fizetni, "akkor" még ingyen volt) és az utcák ugyanúgy tele vannak kóbor macskákkal, mint akkoriban. A macskaköves utcák talán egy hajszállal egyenetlenebbek, de az is lehet, hogy az én lábam lett érzékenyebb - én gyorsabban öregszem, mint ez a több ezer éves város.

Érdekes volt a Tiberist nézni: ott ahol álltunk, valami régi, talán római út érte el a partot, vagy három méterrel alattunk. A három méter különbség jó része tulajdonképpen rom: a házakat évszázadok, évezredek óta az előző város romjaira építették- sokszor úgy, hogy ami még használható, azt belefoglalták az új épületbe, és bele- és hozzáépítették az újat, természetesen a kor divatja szerint. Így aztán az épület egyik fele esetleg klasszikus római palota, a másik gótikus vagy barokk templom... Róma, az ÖrökVáros még él, tovább él. Itt-ott öregszik, kopik, de fel-felújul újra és újra.

Kis, kör alakú római templom egy pici park szélén.  Emlékszem rá utolsó látogatásunkról. Most kerítés veszi körül, és mikor odaérünk, nem lehet bemenni. Vele szemben ott a ferences templom, falán az "igazság szája", a groteszk, tágranyitott szájú dombormű, amibe beletette kezét az, akinek szavát a bíró kétségbe vonta és megismételte mondását;  ha igazat mondott, nem lett semmi baja, ha hazudott, a száj "leharapta"  kezét - vagy talán a bent elbújt katona vágta le?  Ma nem kell félni az ilyen következménytől és a túrabuszokból kiszálló látogatók tolonganak a keskeny előtérben, hogy "kipróbálhassák".

A túrabuszok, annak ellenére, hogy az igazi "szezon" még nem is kezdődött el, mindenütt tolonganak, és akárhová megyünk, turistacsoportokba ütközünk, élükön az idegenvezetővel, kezében rendszerint, hosszú rúdon, zászlónak kinevezett színes kendő. Közelebbi vizsgálat sokszor kideríti, hogy a "zászlórúd" nem más, mint összecsukható ernyő, aminek ernyő-végét fogja, sőt összefogja a vezető, fogóján magasra tartva a csoportjának színeit jelképező kendőt. Meg kell jegyeznem, nem is olyan rossz ötlet április végén esernyővel járni Rómát, mi már kétszer is megáztunk.

A rosszabbik ilyen elázást jó ideig nem felejtem el. Szép napos délután kezdtünk a Transtevere városrészben kóborolni. Ez legjobban talán a régi Tabánra emlékeztet: szűk, kacskaringós utcák, ódon házak, kis kocsmák, vendéglők minden második házban, kedves, hangulatos. A vendéglőkben az étel jó, bőséges, és sokkal olcsóbb, mint az előkelőbb városrészekben. Mikor ránk esteledett, betértünk az egyikbe megvacsorázni. Mivel hűvös szél fújt, nem az utcára kitett asztalok egyikéhez ültünk, hanem bementünk az étterembe. Vacsora közben észrevettük, esik az eső. Mire azonban végeztünk, elállt. Jó, gondoltuk, így könnyebb lesz hazaérni; ugyanis nem a város közepén, hanem kívül, a Vatikán háta mögött volt kellemes szállodánk, és azt busszal körülményes lett volna elérni. A turista-térkép szerint félórányi séta lett volna odáig.

Nem sokkal azután, hogy elindultunk, kiderült azonban, hogy három dolgot nem vettünk számításba: a turistatérképek a kisebb utcákat nem jelzik, Transteverében meg más alig van. Sikátorból előléptetett "via" - utca - azonban sok, de az sincs mind a térképen. Másik az, hogy Rómában az utcaneveket (beleértve a legfontosabb utakat is) csak amolyan "hun" módra jelzik: hun van utcatábla, hun nincs, és az utóbbi a gyakoribb. A harmadik szempont, amire nem számítottunk az volt, hogy kb. tíz perccel miután a vendéglőt elhagytuk, újra megeredt az eső, sőt megújult lelkesedéssel ömlött. A fél óra helyett jó két órába telt, míg a vaksötétben megtaláltuk a szállodát, bőrig ázva. Utunk még így is tele volt érdekességekkel, pl. hogy éjjel a sötétben egy carabinieri (a különböző római rendőr- és csendőr fajták egyike) útbaigazítását aránylag nehéz követni, ha az ember alig érti az olasz nyelvet (pedig ötven évvel ezelőtt, mikor mint menekült voltam itt, még elég jól beszéltem), sötét van és, mint előbb említettem, nehéz felfedezni, hogy az ember tulajdonképpen melyik utcán van, és, hogy az első vagy második utcán kell-e balra kanyarodni...

Felfedeztük azt is, hogy Róma egy része ma is a föld alatt van. legalább is úgy látszott, mikor az út, amit követtünk óriási földalatti garázsba vezetett. Gondoltuk, itt biztos találunk valakit, aki útbaigazít. Azonban az ötemeletnyi labirintusban egyetlen élő lelket sem találtunk, viszont húszpercnyi barangolás után kiértünk a Szent Péter tér mellé, ahol már ismerősök voltunk és ahonnan további húsz perc alatt elértük szállodánkat. Így, hála Istennek, hazaértünk nagyobb baj nélkül, bár most a pincérek nemcsak azért nem értik meg, mit akarok enni, mert rossz az olasz kiejtésem, hanem azért is, mert úgy krákogok, mint egy jól kifejlett varangyos béka.

Nem lehet Rómáról beszélni anélkül, hogy a forgalmat meg ne említsük. Akik a montreali vezetőket szidják, azoknak azt ajánlom, menjenek két hétre Rómába. Igaz, ez nem új probléma: már kétezer évvel ezelőtt is voltak itt néha napokig tartó dugók és a gyorshajtás olyan méreteket öltött, hogy az utcákon a kövezetbe gátakat építettek, amelyeken csak - törvényben meghatározott távolságban  -  keskeny nyílás engedte át a négyfogatú kocsik kerekét, azóta is ezt a mértéket használják pl. az európai vasutak és a legtöbb gépkocsi. Úgy tűnik, most az utcákat magukat keskenyítették, de ez a vezetőket nem zavarja. Az utca olyan keskeny, hogy abban, ha üres is, óvatosan vezetnék, itt meg felét a parkoló autók foglalják el. Marad éppen annyi hely, hogy három ember egymás mellett mehetne, de ezen az autók száguldanak, a libasorban menő gyalogosokat éppen csaknem súrolva. A sarkokon nem egyszer vissza is kell tolatni, mert nincs elég hely a befordulásra. A negyven évvel ezelőtt olyan romantikusnak látszó Vespák felnőttek, bár most is ugyanúgy ülnek rajtuk, komoly, nagy motorok lettek, és az embernek az az érzése, Rómában akinek nincs kocsija (vagy az a lakástól kicsit messzebb áll),  egész nap motorkerékpáron száguldozik. Meg kell azonban mondani, a "motorizáltak" szemében a "zebra" szent és sérthetetlen. Az emberek a legnagyobb forgalomban nyugodtan lelépnek a járdáról, és mennek át a túlsó oldalra, autók, motorok, néha csikorgó fékekkel, de megállnak és várják, míg szabad az út. Nehéz lesz Montrealban erről leszoknom!

Most látom, hogy semmit sem mondtam a híres épületekről, romokról, a Szent Péter bazilikáról - de mit is mondhatnék ezekről én, amit nálam sokkal jobb írók már mind elmondtak és ami nem adhatja vissza ezt a csodálatos élményt? Azt látni kell!