Magyar Ház előtt

Mintha a Szent Korona-tan öltött volna testet: valami összetartó erőt sugároztak a torontói Magyar Ház Árpád termének falai apostoli szent királyunk emlékünnepélyén. Hegedűs Gyula honfitársunk meg is kérdezte: Mi történik itt? Az eddig egymás torkát szorongató csoportok együtt ülnek és békében, megilletődve hallgatják a műsort, a szónoklatot – lehetséges ez? Nem mondhattam mást, mint azt, hogy ezt Szent István szellemének köszönhetjük. És Istennek – gondoltam magamban tovább - , aki minden percünket vigyázza.

Augusztus 23-án zsúfolásig megtelt a nagyterem a Magyar Házban. Megtisztelt jelenlétével a Heritage Toronto Program képviselője, Krystyna Cap is, aki érdeklődéssel és a legnagyobb élvezettel ülte végig a majdnem három órás programot. A rendezvény első felében a tragikus hirtelenséggel elhunyt Lantos Edithre emlékeztünk, aki Észak-Amerikában meghonosította a zenetanítás Kodály-módszerét. Lantos Edith adósom maradt - immár örökre. Legutolsó találkozásunkkor - a Kaleidoszkóp Irodalmi Kávézó egyik jóhangulatú rendezvénye végén - hozzám lépett és elmondta: nagyon boldog, hogy a fiatal Bácsi Tamást sikerült Torontóba kisegítenie, mert így isteni tehetségét kibontakoztathatja. Büszke arra, hogy beajánlhatta Dr. Simon Péternek, a Canadian Royal Conservatorium of Music igazgatójának. Ezek után arra kért, hogy interjút készítsek vele, mert szeretné elmondani emlékeit Kodály Zoltánról a Kalejdoszkóp c. folyóirat olvasóinak is, valamint tapasztalatait is, amelyeket a Kodály-módszer terjesztése közben szerzett. “Most haza utazom, de miután visszatérek Magyarországról, azonnal hívlak,” búcsúzott. Most már tudjuk, hogy nem tért vissza vakációjáról, Edith ígéretével együtt végérvényesen otthon maradt.

	Dancs Rózsa

A szomorú hírt mély megdöbbenéssel fogadta nemcsak a zenésztársadalom, hanem a torontói magyar közösség is, amelynek tisztelt, megbecsült és szeretett tagja volt. Egy percnyi néma csenddel adóztunk Edith emlékének, majd Bácsi Tamás zongorajátékát hallgattuk meg, amellyel kedves “Edit nénijét” elbúcsúztatta.

Szent István napunk ünnepi szónoka alulírott volt. Államalapító királyunkra emlékezve a krónikákat idéztem, amelyek szerint “Kegyelmes volt az elbukottal, jólelkű a gyámoltalanokkal, szelíd a jókkal szemben,” aki Intelmeiben fiának ilyen tanácsokat fogalmazott meg: “Ha kívánod a királyság tisztességét, légy békességtűrő. Ítélj békességtűréssel, szánakozással és nyugalommal", mert „a jócselekedetek törvénye főékesség a királyok koronáján. Illik a királynak kegyesnek, irgalmasnak és több egyéb jóságokkal teljesnek és ékesnek lenni, mert a kegyetlenséggel és gonoszsággal fertőzött király haszontalan keres király nevet, mivel tyrannusnak mondatik." Nemcsak korának, hanem az egész magyar történelemnek legnagyobb államférfiét tisztelhetjük Szent Istvánban, hiszen Isten olyan politikai érzékkel áldotta meg, amellyel nemegyszer a gyakorlatban egymásnak ellentmondó célokat is el tudott érni. Politikai, vallási és társadalmi szempontból tulajdonképpen ő teremtette meg Magyarországot, ő jelölte ki és biztosította a jövőbe vezető utat a magyar népnek. Noha mindent büntetéssel sújtott, ami a keresztény vallással és keresztény törvénnyel nem volt összeegyeztethető, nem nyúlt a régi mondákhoz és énekekhez, amelyek a pogány ősöket és hősöket dicsőítették; a pogány korból származó népszokásokat, ha az új hittel nem ellenkeztek, megőrizte vagy megtöltötte őket keresztény tartalommal.

István legnagyobb műve a magyar nemzet megtérítése, a magyar nép nemzetté alakítása. Egy keresztény magyarságot, egy keresztény magyar kultúrát alapított meg és ennek új hivatást jelölt ki, ami tulajdonképpen apostoli hivatás. Apostoli, mert a keresztény Nyugatot a magyarságnak meg kellett védenie a Kelettel szemben, és terjesztenie és óvnia kellett a nyugati keresztény kultúra kincseit. A történetírónál szebben nem tudnók összefoglalni apostoli szent királyunk örökségét, aki halála előtt Jézus anyjának, Máriának ajánlotta fel és az ő gondjaira bízta az országot: “Magyarnak lenni Szent István tanítása szerint erkölcsi fogalom. Magyarnak lenni: szeretet, együttérzés, átfogása, átölelése mindannak, ami magyar; a magyar földnek, utolsó talpalatnyi rögének, a magyar történelemnek, minden mozzanatával, a magyar embernek, mind a tizenötmilliónak. És cselekvés: tenni, tunyaság, kényelem, önérdek ellenére is, amit erkölcs, amit lelkiismeret, amit Isten megkíván, - ezt jelenti magyarnak lenni Szent István szerint.”

Ünnepségünk fénypontja a budapesti Balassi Bálint Vegyes Kórus koncertje volt, amelynek előkészítésében hatalmas energiát, nagyon sok időt feláldozó önkéntesek vettek részt. Egy negyven fős csoport elszállásolása, étkeztetése, szállítása gondos körültekintéssel és csapatmunkával oldható csak meg, ám önkénteseink – mint mindig – most is kitettek magukért. És a Kórus meghálálta ezt nekik! Szívet-lelket gyönyörködtető számokat énekeltek Dr. Vetésiné Magyar Éva zongorakíséretével és Bartal Lajos karnagy vezetésével, aki hol meghatódva, hol humorosan vezette fel az egyes darabokat. Nemes gesztusnak éreztük megemlékezését a torontói magyar zenei élet hajdani nagy alakjáról, Zadubán Györgyről, akinek a Tavaszi szél c. kórusművével ajándékozták meg a közönséget. Kedves “itthoni” meglepetés volt a fiatal Bogyay-unoka Ellen Torrie szólóéneke, aki “beugrott” és a Kórus közreműködésével elénekelte Shubert Ave Maria c. szerzeményét.

A torontói magyarok és a Balassi Bálint Vegyes Kórus találkozásáról szemléltetésképpen hadd álljon itt néhány sor az MH Emlékkönyvének lapjairól:

“Nagyon köszönjük Mindenkinek a kedves fogadtatást. Az a sok szeretet, ami sugárzott felénk és nekünk, felbecsülhetetlen volt. Köszönjük! Isten áldását kérjük Rátok! Toronto, 2009. aug. 23. Bartal Lajos”

“Nagyon jól éreztük magunkat, köszönünk minden segítséget és törődést. Jó érzés egy összetartó, kedves és segítőkész közösséggel találkozni! Az ittlétünk alatt náthás voltam, és nagyon-nagyon jól esett, hogy próbáltak meggyógyítani, mindig megkérdezték, hogy érzem magam és nagyon odafigyeltek rám! Köszönök mindent, Barbara. Szeretettel: Tódor Ilona, Fenyves Bettina, Molnár Tímea, Bach Barbara”