Nevelés és oktatás

Magyar Krónika,szeptember 25.

Glaser János

Augusztus vége, szeptember eleje, és akármilyen újság vagy képeslap akad a kezünkbe, biztos van valami benne, ami felhívja figyelmünket az iskolaév kezdetére. Komoly cikkek oktatják a szülőket, hogyan készítsék fel gyerekeiket, hogy az óvodában sikeresen szerepeljenek, hogyan válasszák ki a legmegfelelőbb elemi iskolát vagy a legkevésbé fenyegető középiskolát, vagy arról, hogy különböző intézmények melyik egyetemet ítélik a legjobbnak. A viccoldalon megjelennek a karikatúrák a szülők ujjongásáról, hiszen most a tanítók és tanárok vigyáznak majd egész nap a gyerekekre, és a gyerekek rettegéséről, bánatáról, hogy vissza kell menniük az iskolának nevezett kínzókamrába. Ha más nem, a hirdetések sora kiabálja, hogy "vissza az iskolába" kiárusítás van mindenre a ceruzától a luxusautóig. Hogy ez utóbbinak mi köze az iskolaév kezdetéhez, azt csak a hirdetési szakemberek tudnák megmagyarázni.

Aztán itt vannak a szülők, akiknek a sok olyan probléma mellett, hogy pl. honnan vegyék a pénzt az úgynevezett ingyen közoktatással járó különkiadások fedezésére, legnagyobb gondja az, hogy gyerekeik jövőjét biztosító jó iskolázást tudjanak gyerekeiknek nyújtani. Ezzel kapcsolatban is számtalan cikk és tanulmány jelenik meg minden évben, kivételesen nem csak ősszel, hanem az egész év folyamán. Még olyan embernek is, akinek több éves, sőt, esetleg több évtizedes tapasztalata van, nehéz eligazodni közöttük, mert minden szerző a saját érdeklődése és szempontja, sokszor érdeke alapján dolgozik, és sokszor ellentmondanak egymásnak.

Az ellentmondásoknak oka meglepő módon gyakran az, hogy még megbízható szakemberek, egyetemi kutatók és tanárok, pedagógusok is összetévesztik a nevelést és oktatást, vagy nem tesznek különbséget a kettő között, és ennek következtében nem tudnak megegyezni arról, hogy az egyes iskolatípusok főfeladata melyik. Mi hát a különbség a kettő között?

Nem könnyű erre kérdésre választ találni, részben, mert szóhasználatunkban is sokszor összekeverjük, de azért is, mert sok az olyan jelenség, tevékenység, amelyet egyforma érvénnyel lehet nevelésnek is, oktatásnak is mondani. Világos az is, hogy mindkét fogalomnál szándékos és rendszerint tervszerű cselekedetekről van szó és a folyamatok különböző keretek között, néha külön-külön, néha együttesen is folyhatnak. Tehát a válasz nem lehet sem egyszerű, sem egyértelmű, csak bizonyos alapelveket lehet mindkét fogalom részére megállapítani.

Segít, ha abból indulunk ki, hogy a szülő kétségen kívül neveli a gyermekét. A szülői nevelés a gyerek egész egyéniségére kihat: a testének fejlődésére ugyanúgy, mint szellemi, lelki, érzelmi fejlődésére, viselkedésének, érdeklődési körének, ízlésének, gondolkodásának kialakulására, stb. A szülői nevelésnek része lehet az oktatás, sokszor szükségszerűen részének is kell lennie (pl. a gondolkodás kialakításánál), de célja mindig a gyerek teljes személyiségének, egyéniségének kialakítása.

Az oktatás ugyanolyan fontos, de célja rendszerint sokkal körülírtabb, meghatározottabb, de ugyanakkor korlátoltabb is. Ha szülő azt mondja a gyereknek, "azt akarom, hogy művelt ember legyen belőled", nevelési célt tűz ki, mert, hogy egy ember művelt-e vagy nem, kihat egész lényére, viszont ennek a célnak eléréséhez oktatás is szükséges. Oktatás önmagában azonban nem teszi műveltté az embert, mert az csak ismeretet, tudást tud adni, műveltséget nem. Ugyanez a helyzet a művészetek terén is: valakit meg lehet tanítani egy hangszer játszásának technikájára, vagy a szobrászat, festészet mesterségére, de csupán ettől nem lesz művész egyik sem, bár teljesen igaz, hogy ilyen ismeretek nélkül sem lesz az soha.

Az oktatás tehát nem annyira alakít, mint tanít. Célja általában egy bizonyos képesség  vagy ismeret megszerzése. Természetesen ez a képzés is lehet sokoldalú. Például ahhoz, hogy egy gyerek megtanuljon olvasni, fel kell ismernie az írott és a nyomtatott betűket, az ezekhez tartozó hangokat, képesnek kell lennie ezekből a hangokból értelmes szavakat formálni és ismernie kell a szavak értelmét. Mint felnőtt természetesnek tartom, hogy a könyvet ki kell nyitni és úgy kell fogni, hogy a teteje felül legyen; egy olvasni tanuló gyereknek ezt is meg kell tanulnia. Írás tanulásnál lényegében a rajz alapismereteit is el kell sajátítani, mert a betűket tulajdonképpen rajzoljuk, aztán a ceruza vagy toll fogását, használatát, a megfelelő erőt a nyomáshoz, a sorok betartását és még egy csomó mást is meg kell tanulni, bár a cél még mindig csak egy: megtanulni írni. Hasonló a helyzet a magasabb osztályokban is, akár számtanról, történelemről, idegen nyelvről vagy akár tornáról van is szó.

A példákból úgy tűnhet, hogy az iskola célja az oktatás. Ez azonban ilyen kategorikusan kijelentve nem igaz, és bár sohasem volt teljesen igaz, ma kevésbé, mint bármikor  a múltban. Az igazság az, hogy a mai világban, amikor egyre több családnál a megélhetéshez még itt Nyugaton is két kenyérkereső jövedelme szükséges, a nevelés egyre inkább kicsúszik a szülők kezéből. Ma már a gyerekek többsége a születés után rövidesen a bölcsődébe, onnan a napközi otthonba, aztán az óvodába, iskolába kerülnek, és ébrenlétüknek csak elenyészően kis részét töltik a szüleikkel, akiknek a gyerek szükségletei mellett a házimunkát is el kell végezniük, és sokszor olyan fáradtak, hogy a gyerekkel törődni alig van erejük. A helyzet még rosszabb, ha már a szülő is így nőtt fel, mert hiszen nála hiányzik a gyerekkor tapasztalata, ami sokban előkészítené a szülői  szerep betöltésére. Hogy ez az "intézményes nevelés" hosszútávon milyen hatással lesz a társadalomra, nehéz megjósolni, de a mai fiatalabb generáció általános magatartása, viselkedése, céljai arra engednek mutatni, hogy bár a bölcsődében és napközi otthonban elsajátítják a csoportban élés és dolgozás sok képességét, ez alapjában meglehetősen egocentrikus, önös magatartást alakít ki. Ez alapjában nem meglepő, hiszen a leggondosabb személyzet sem biztosíthatja a rábízott 10-15 gyereknek azt az egyéni gondozást, törődést, szeretetet amely szükséges ahhoz, hogy kialakuljon az a magabiztosság, mely lehetővé teszi a mások előtérbe helyezését, a szeretetet. Ez a kérdés azonban lényegében nem tartozik ebbe a cikkbe.

A mi szempontunkból fontosabb az, hogy az adott körülmények között a szülők (jogosan) elvárják a bölcsődétől, napközi otthontól és óvodától, hogy neveljék is a gyerekeket. Nem csoda az sem, hogy ezt az elvárást aztán áthelyezik az iskolára is. Ez önmagában nem lenne baj, hiszen az elemi, sőt a középiskola legfőbb céljának is a nevelés kellene hogy legyen. Ez készíti elő a diákot, hogy erejét, tudását összpontosítsa életcéljának eléréséhez, hivatásának vagy foglalkozásának gyakorlásához szükséges ismereteket a főiskolán, egyetemen vagy szakmai képzésben. Emellett elsajátítja, tehát nemcsak tudja, hanem magáévá teszi a különböző ismeretkörök, tudományok alapvető ismereteit is. Többek között ez tette a második világháború előtti magyar közoktatást olyan eredményessé és világhírűvé: bár gondosan tanított/oktatott is a magyar iskola, különös gondot fordított arra, hogy a diákok önálló gondolkozását, kritikai érzékét, egyéni képességeit kialakítsa, mindez pedig a jó nevelés eredménye, de ugyanakkor képessé teszi a fiatal személyt ismeretei elmélyítésére, az oktatás elfogadására is.

A mai világban azonban, különösen Északamerikában a gazdasági élet vezetői, a politikusok, és az ezeket követő újságírók azt követelik az iskoláktól, hogy legfontosabb feladatuknak az oktatást tekintsék, hogy készítsék fel a végző diákokat a munkahelyekre további képzés nélkül beállni. Így az iskola elé különböző célokat helyeznek a szülők és a társadalmi vezetők. Mivel arról van szó, hogy mi legyen az iskolai munka alapvető célja, a nevelés vagy az oktatás,  a két cél ellentmond egymásnak. A kormányok az oktatást tartják fontosnak és ennek alapján állítják össze a tanrendet és kényszerítik a pedagógusokat, hogy eszerint dolgozzanak. Példája ennek az osztályzási rendszer. Százalékokban kifejezett tanulmányi eredmény nem engedi meg az önálló gondolkozás értékelését vagy a megértésnek, a munkának kiértékelését, hanem megköveteli, hogy a kiértékelés alapja csak a tárgyi tudás legyen. Így pl. történelemből meg lehet állapítani, hogy az év alatt előforduló ötven esemény évszámából hányra emlékszik a diák, vagy hogy azoknak a könyvben, illetve a tanár által megadott magyarázatát ismeri-e, pontosan vissza tudja-e adni szóban vagy írásban, de már csak nagyon nehezen lehet lemérni, hány százalékban érti az akkori helyzetet vagy tudja megmagyarázni az összeköttetéseket; adva a tanítók, tanárok megterhelését, kevesen képesek ezt is vállalni.

A helyzet iróniája az, hogy megfelelő előkészítő nevelés nélkül az oktatás lényegesen nehezebb, ha egyáltalán lehetséges. Erre mutat a középiskolából kimaradó tanuló nagy száma és az általában meglehetősen alacsony tanulmányi eredmények. A szokásos reakció az, hogy az iskolák, vagy a pedagógusok nem végzik jól a munkájukat, pedig az igazság az, hogy legtöbben a képességük és az adott körülmények között a lehető legjobbat adják, de a fennálló rendszer nemcsak óriási akadályokat helyez eléjük, de elvárja, hogy egyszerre két különböző úton vezessék a rájuk bízott fiatalokat.

Nehéz helyzet elé állítja ez a szülőket is: mit lehet csinálni? Privát iskola ugyan megoldás, de sokak részére elérhetetlen. Ha a család anyagi helyzete lehetetlenné teszi, hogy egyik szülő legalább az iskolakor előtt otthon maradjon, az egyetlen megoldásnak az látszik, hogy a megmaradó rendelkezésre álló időből minél többet töltsünk a gyerekkel. Bár ez nem igazán elég és nem is garantálja, hogy megadjuk a gyereknek, amire szüksége van, a legjobb, amit tehetünk, és a legtöbb gyerek kimondás nélkül is megérti, megérzi a szülő szeretetét, amely erre az áldozatra késztette. Lehet, hogy soha nem fogja ezt kimondani, de értékelni fogja.