Vitéz Györgyre emlékezve

Magyar Krónika november 4.

Montreál

Miska János

Sajnálattal vettük a hírt Mindenszentek reggelén, hogy a magyar avantgárd költészeti irányzat egyik kimagasló alakja, Vitéz György Montrealban a közelmúltban elhúnyt. Olvasóinknak több alkalommal hírt adtunk megjelent verses-gyűjteményeiről, melyek új irányzatot nyitottak a kanadai magyar, s egyben a modern magyar költészetben. Mint korábban megírtuk, igazi neve Németh György. Budapesten született 1933-ban. A Rákosi-rendszerben családjukat deportálták. Az 56-os forradalom után Kanadában telepedett le, a montreáli egyetemen fejezte be egyetemi tanulmányait, klinikai pszichológia szakon, Ph.D. fokozaton. Azon kevesek közé tartozott, akik az első perctől kezdve otthonosan érezték magukat választott hazájukban. Korai verseiben csodálattal töltik el a kanadai gigantikus méretek és szélsőségek, noha ezek a tájak, markáns évszakok, tárgyak és színek nosztalgikus érzelmeket ébresztettek benne hátrahagyott hazája iránt.

Költészete kettős irányzatból táplálkozott: a hazai nyugatos és az amerikai Allen Ginsberges verstradíciókból. Az előbbi szellemi alapját, az utóbbi költészeti technikáját határozta meg. Ezt a kettősséget tükrözték kezdeti versei, melyek 1977-ben jelentek meg Amerikai történet című gyűjteményében. Ezeket a verseket áthatotta valami eredeti panteikus életfelfogás. Számára azonban az ember és a természeti világ között nem létezett holmi szellemi szakadék, ellenkezőleg, a kettő szoros kapcsolatban állt egymással.  Közvetlen környezete nagy hatással volt művészetére. Versei megteltek a Szent Lőrinc folyó völgyében található természeti képekkel és elemekkel.  Kedvenc évszaka a tavasz volt, mely Kanadában elég későn, s talán ezért gigantikus erővel érkezik. A ,,Tavaszi dal"-ban így írt:

(Lenn a folyóban angolnák lebegnek
gyülekezőben hosszú vándorútra,
fecskék helyett most ők sietnek Délre,
de köszöntést csak fürge ivadékuk
hoz vissza majd didergő nádasokba,
mire a kert almái elpirulnak
s a Szent Lőrinc völgyén az indián nyár
végigcirógat, de már nem melenget.)

Az évszakok ciklikus változása, a dinamikus tavaszt követő kései, nosztalgikus nyár, az ezernyi színpompával jövő ősz és a kegyetlen tél  szimbólumot formált számára az emberi sors, az elkerülhetetlen vénülés, az elmúlás kellő kifejezésére.  Az öregedés gondolata, mint Bisztray György feljegyezte Hungarian-Canadian Literature c. könyvében, általános jelleget öltött Vitéz költészetében. ,,Szent György napja" című versében is a sárkány csupán kiöregszik, időtlen vénségbe enyészik. Az amerikai iskola, a hosszú verssorok erős áramlása, a dolgok naturalisztikus megfigyelése Vitéz költészete formaiságára volt hatással.

Költészete a hetvenes évek végétől gyökeres fordulatot vett. Eltűnt elégikus hangvétele és panteikus életszemlélete. Versei megteltek ironikus megfigyelésekkel, groteszk költői képekkel. Rövid verseit nagyobb lélegzetű, epikus elemekkel gazdagított önelemző költemények váltották fel. Egyik, egész kötetet kitevő és talán legmaradandóbb verse, Missa agnostica (1979) ilyen lírai önelemzés. Egész életszemlélete zúdult bele ebbe a nagysodrású munkába, emlékeztetve az emberiséget saját kudarcaira és az adott század borzalmas eseményeire. A vers a latin mise liturgikus cselekményére épült, ,,Introitus", ,,Kyrie", ,,Gloria." Felszínes olvasásra az ironikus parafrázisok, a mellbevágó hasonlatok (például Isten őrangyalait történelmünk zsarnokait körülvevő testőrökhöz hasonlította) agnosztikus beállítottságot nyújtanak a költeménynek. Igazában arról van szó, hogy Vitéz nem tagadta meg hazulról hozott hagyományainkat, szellemi és felekezeti felfogásainkat, csupán elvetette a statikus, megkövesedett dogmák szolgai szajkózását.

Ez a felfogás domborodott ki jel beszéd című gyűjteményében is (1982). Verseit irónia, kiábrándultság jellemzi, a megalapozott intézményrendszerek (hazafiasság, vallás) kritikátlan követése eredményeként. Idegenkedett a kisműveltségű emigránsoktól, akik új környezetükben a gyors asszimiláció jegyében idejekorán elvetették a magukkal hozott évezredes hagyományokat.  Fontos szerepet játszott költészetében is az idősíkok merész használata, egyetlen tollvonással száguldott a régmúltból napjaink jelenségeibe. Stílusát tekintve, a gondolatok és szavak látszólagos logikátlan alkalmazásával igyekezett elkerülni a pátoszkeltést. Dicséretére válik, hogy a komolyabb helyzetekben is megőrizte egészséges humorát, s ez üdeséget adott újatkereső költészetének.  Újabb kötetei, Az ájtatos manó imája (1991), Haza tér és (1998), valamint Confabulatio mystica (2001) stb. Magyarországon jelentek meg.

Nyugodj békében, Gyurka. Emléked és művészeti hagyatékaidat megőrizzük.